Evakuáció (Káosz Galaktika novella)- Az Űr isteneire! - kiáltott fel döbbenten Dolores. - Hát itt meg mi történik?
A Napkereszt egyházának égbetörő katedrálisa előtt álltak. A mise véget ért, a kiözönlő tömeg azonban megtorpant a faragványokkal borított árkádok alatt, és hozzájuk hasonlóan döbbenten bámult a gesusgoni főváros közeli kikötője felé.
Dolores, az Őrült Ló pilótája csak Jason navigátor unszolásának engedve jött el az istentiszteletre. A lány nem akart hinni a szemének, a máskor izgága és kötekedő mefisztói ugyanis egy csapásra megváltozott, ahogy beléptek a katedrális gigantikus, izzó domborművekkel és napszimbólumokkal díszített kapuján.
- Mi van? Ide egy teherhajóval is be lehet jönni? - akarta kérdezni, de Jason átszellemült arcát látva inkább lenyelte gúnyos szavait. Személyi azonosítójukat végighúzták egy mágneses leolvasón, majd a félhomályban a navigátor mindkettőjüknek gyertyát gyújtott, és egy szélső padsorba vezette a lányt. Nemsokára vakító fényszórók füzérei gyulladtak ki a lebegő oltár felett. Dolores kezdetben érdeklődve kísérte a szertartás menetét, de azután hamar ráunt a dologra. A márványként csillogó anti-G erkélyen álló feketeruhás pap a szeretetről és az értelem testvériségéről beszélt. Doloresnek megvolt a maga véleménye az ilyesmiről. A cápák, meg a xenók is értelmes lények, de ez a tény csak veszélyesebbé és gonoszabbá tette őket. Még hogy testvériség!
Az unalmas szertartás vége felé járhattak - a hatalmas kupola neonfreskói már eltűntek az ezernyi gyertya illatos füstjében -, amikor a pap hirtelen elhallgatott. Csodálkozó arccal hallgatta a fülébe épített híregységen érkező üzenetet. Egy pillanatra elkomorodott, de azután újra elöntötte arcát az áhítatos ragyogás. Bólintott, és átállított néhány gombot az oltár billentyűzetén. Dübörgő dobok szólaltak meg, majd elektromos fanfárok fülrepesztő harsogása zúdult a hívekre.
- Testvéreim! - harsogta a pap. Arcát mindenki jól láthatta a teremben lebegő óriási hologömbökben. - Adjunk hálát a Fénynek, adjunk hálát az Értelemnek! Köszöntsük az Űr bátor hajósait! Köszöntsük őket, akik kihajóznak a jeges semmibe, hogy megmentsék az Értelem virágait!
Dolores csodálkozva nézett Jasonre, de a pilóta arca is ugyanolyan értetlenséget tükrözött, mint a körülöttük térdelőké.
- Köszöntsétek testvéreinket, akik máris indulnak, hogy a magasba emeljék a Nap Keresztjét! Köszöntsétek a köztünk lévő csillaghajósokat!
A prédikátor ismét megnyomott néhány billentyűt. Hosszú, smaragdragyogású számsorok rohantak át a mellette lévő parányi képernyőn. Jason és Dolores előtt hirtelen meleg fénnyel villogni kezdett egy-egy kis lámpa.
A csarnokban jó néhány űrjáró tartózkodott. A közelükben életre keltek a fali vetítők, és gyöngyházszínű ragyogás vette körül őket. A tömeg tisztelettel elhúzódott tőlük.
- Menjetek fivéreim és nővéreim, teljesítsétek küldetéseteket!
- Miről beszél az öreg? - kérdezte Dolores. - Milyen küldetést?
- Fogalmam sincs róla - felelte Jason. - Nem így szokott végződni a szertartás. Valami történhetett. Mindenesetre jobb, ha megyünk.
Az emberek fejet hajtva utat nyitottak nekik. Már a kapunál jártak, amikor megérezték a talaj remegését.
Odakint döbbenetes látvány tárult a szemük elé. A ragyogó fényárban úszó űrkikötő felett egy acélkék birodalmi óriáscirkáló lebegett. Olyan mélyre ereszkedett, hogy alja szinte súrolta az anti-G rakodótornyokat. A cirkáló árnyékából több hullámban kisebb hajók tucatjai emelkedtek a magasba. Kereskedők, utasszállítók és a helyi Parti Őrség naszádjai. Óriási volt a forgalom. A karcsú irányítótornyok körül elhelyezett irányadók ezernyi vezetősugarat lőttek ki, hogy valahogy rendet teremtsenek a káoszban. Mindenütt gázmaszkos emberek és csillogó rakodógépek nyüzsögtek. A cirkáló gyomrából fekete konténerek végtelen sora ereszkedett lassan a felszín felé.
Egy rendőrségi lebegő fékezett le mellettük. Kivágódott az ajtó, és egy fiatal karhatalmista ugrott ki eléjük.
- Idegenek, igaz-e? - kérdezte alig érthető helyi dialektusban. - Űrjárók vagytok, igaz-e? Na irány a kikötő! A gazdátok már biztosan keres.
Jason valami durvát akart felelni, de Dolores megrántotta a karját, és maga után vonszolta a lebegőbe. A rendőr becsapta az ajtót, beült előre, és felpörgette a turbinákat. A lebegő nagyot zökkenve a magasba emelkedett, és a felhőkarcolókat összekötő ezernyi üveghíd között fültépően szirénázva elindult a kikötő felé. A pilótájukon látszott, hogy élvezi az eszeveszett rohanást. A hatósági járművek légicsatornáján átszáguldottak az űrkikötőt övező áttetsző fal fölött. Innen, közvetlen közelből szemlélve még nagyobbnak tűnt a zűrzavar. Úgy látszott, mintha a kikötő valamennyi ormótlan szerelő- és karbantartó robotja a hajók között sürög-forogott volna.
- Odanézz! - kiáltott fel Jason. - Leszerelik az ágyúkat!
- Nem csak az ágyúkat, de a pajzsokat és az elfogó berendezéseket is - korrigálta Dolores.
A robotok hatalmas konténerekbe helyezték a leszerelt berendezéseket és fegyvereket. Gigantikus lánctalpas vontatók bújtak elő a föld alól, megragadták és magukkal cipelték a hatósági holopecsétekkel zárolt ládákat. Az óriási betonbunkerek egymás után nyelték el az űrhajók felszerelését.
- Kitört a világbéke, vagy mi a fene? - csodálkozott Jason.
- Aztat nem hinném - szólalt meg a rendőr, és egy merész kanyarral az Őrült Ló mellé ereszkedett. - Kint már javában gyülekszik Lecando, Estacnee, Contahur és Redastin összevont hadiflottája. Asszem, háború lesz. Na, kifelé, megjöttünk. Az az indián már nagyon türelmetlen lehet.
A lebegő óriási porfelhőt kavarva a magasba emelkedett, és elhúzott a szmogba burkolódzó város felé, hogy további csellengő vagy mulatozó űrhajósokat gyűjtsön be.
A kikötőben pokoli hangzavar uralkodott. Hajók startoltak, robotok zúgtak, és a túlterhelt vontatók dübörögtek.
Van Dark a Scorpion Sting előtt várt rájuk. Látszott rajta, hogy csöppet sincs jókedvében. Jason egy pillantást vetett a panelra, és mindent megértett. A robotok az Őrült Ló fegyvereit is elvitték. A kapitány kitárta az ajtót, és intett, hogy gyorsan szálljanak be. A zsilip bezáródásával síri csend szakadt rájuk.
- Mi a tetves nyavalya folyik itt? - kérdezte Jason.
- Nem fogod elhinni - felelte Van Dark. - Kényszersoroztak minket.
- Mit csináltak? - üvöltött fel a mefisztói, aki pár évvel ezelőtt egyszer már megszökött a haditengerészettől. Nem kapott választ, ezért dohogva a kapitányi hídra tartó Van Dark nyomába szegődött
Dolores azonnal a navigátori panel elé ült. Hírkomján egy vörös lámpa égett. A lány gyorsan átnézte a nemrég érkezett adatokat.
- Tehát az ideiglenes Tarai Evakuációs Flotta tagjai vagyunk. A feladatunk, hogy civileket mentsünk ki a Tara rendszer Talconest bolygójáról.
- Hogy honnan? - hördült fel Jason, aki már szintén a saját panele előtt ült, és a hajtóművet ellenőrizte. - Pont az arrogáns, beképzelt tarai bunkókat!
- Igen - szólalt meg Van Dark. - Aki pedig tiltakozik a részvétel ellen, annak elkobozzák a hajóját, és a legénységével együtt feketelistára teszik.
- És ezt így nyíltan a szemedbe mondták?
- Igen, de ez még nem minden...
- Hogyhogy ez még nem minden? - kiáltott fel egyszerre a navigátor és a pilóta.
A kapitányi hídra vezető folyosó felől dübörgő léptek zaja hallatszott.
- Beosztottak mellénk két biztonságtechnikai szakembert is. Az előbb megmutattam nekik a kabinjukat. Á, már itt is vannak.
Az ajtó döngve kinyílt, és két hatalmas termetű, harci szkafandert viselő xeno lépett a hídra.
- Össze fogunk ütközni, össze fogunk ütközni - suttogta Dolores. Jason nem válaszolt, fogait összeszorítva műszereit figyelte, és időről időre módosított valamit a röppályájukon.
A két xeno, Ramona és Darax mozdulatlanul állt a híd végében. Szemmel láthatóan hidegen hagyta őket, hogy a modern civilizáció egyik legnagyobb evakuációs vállalkozásának a résztvevői. Azzal sem nagyon törődtek, hogy a három ember milyen erőfeszítéseket tesz azért, hogy elkerüljék valahogy az összeütközést a közvetlen közelükben nyüzsgő sok száz hajó valamelyikével.
Nem lett volna szabad ilyen sok hajót ilyen kis helyen összezsúfolni.
A lenyűgöző méretű cirkáló vezette a konvojt. Mögötte, mint egy hatalmas, szikrázó és plazmát lövellő nyáj, a sebtiben összetoborzott mentőflotta járművei igyekeztek távoli céljuk felé. A cirkáló gigantikus ágyúi elvileg a kalózok ellen oltalmazták a védtelen hajókat, de egyetlen kényszersorozott kapitánynak sem volt kétsége affelől, hogy mi történne, ha valamelyik fekete bárány megpróbálna lemaradni a nyájtól. Az óriási flotta nyomában a gesusgoni haditengerészet Fekete Harci Sólymai haladtak.
- Ha elérjük a mélyűrt, akkor már nem kell ennyire összebújnunk - gondolkodott hangosan Jason. - Akkor akár meg is léphetnénk.
A tűzvörös hajú xeno nő, Ramona figyelmét nem kerülte el a megjegyzés.
- És hova mennél ágyúk és pajzs nélkül, emberke? - kérdezte metsző gúnnyal. - Az első zarg ronccsá lőne, és ha még el is jutnál egy lakott bolygóra, ott már várna rád az igazságszolgáltatás.
- Ki szólt hozzád, bádogember? - csattant fel a pilóta.
- Nagy a pofád, kicsike humán - sziszegte halkan a melléjük rendelt biztonsági tiszt. Könnyedén megmozdította karját, amin azonnal hullámzani kezdtek az acélizmok. - Ha befejeztük ezt a küldetést, lesz egy-két szavam hozzád.
- Ki a fene fél tőled, nagy darab pléhtehé...
- Jason, figyeld azt a Mercatort! - csattant fel Van Dark. - Mindjárt belénk jön! Majd később veszekedhettek.
- A hiperugrás úgyis szétszórja a flottát. Ne menjünk máris a szélére? - kérdezte Dolores.
- A magban maradunk - felelte a kapitány. - A kalózoktól ugyan nem tartok, de egy öngyilkos zarg bármikor felbukkanhat. Szerintem máris valahol a közelben köröznek, és csak a megfelelő alkalomra várnak.
- Ha legalább a pajzsainkat meghagyták volna - morfondírozott Jason. - Ennyi pénzért nem szívesen viszem vásárra a bőrömet. Mi a rossebért szereltek le mindent?
- Kell a hely a menekültek számára - felelte alattomos mosollyal Ramona. - Ti, emberek már megint alaposan elszúrtatok valamit. Tizenkétmilliárd ember evakuációja nem mindennapi feladat. Le kellett szedni mindent, ami nem feltétlenül szükséges a repüléshez, és csak a helyet foglalná a raktérben. A kitelepítettek így is csak a puszta életüket mentik. Egyetlen dekányi holmit sem hozhatnak magukkal.
- És csak úgy lemondanak a vagyonukról? Beszállnak egy vadidegen űrhajóba? Pont a dúsgazdag, gőgös taraiak? Kötve hiszem.
- Éppen azért vagyunk mi itt, hogy meggyőzzük őket - szólt közbe a másik xeno, és lassú mozdulattal végigsimította rohamlézere csövét. - Nem fognak sokáig tiltakozni.
- Hogy a fenébe képzelik? Mi nem szoktunk utasokat szállítani.
- Minden civilre felraknak egy oxigénmaszkot, azután bezárják őket a konténerekbe. Ettől kezdve egyszerű szállítási feladat az egész.
- Konténerekbe zsúfolják az embereket! Ezt nem hiszem! Pláne nem a beképzelt taraiakról.
- Vagy jönnek, vagy elevenen szénné égnek. Az egész bolygójuk lángban áll.
- Mi a büdös nyavalya történt a Tara rendszerben? Hol van az a híres flottájuk?
- A tájékoztató szerint a Talconesten a bajok néhány nappal ezelőtt azzal kezdődtek, hogy elromlott az egyik magaslégköri plazmaerőmű. Persze még a saját lakosságuk elől is eltitkolták a dolgot, amíg csak lehetett. A taraiak nem alkalmaztak atomerőműveket, jobban bíztak a saját plazmatechnikájukban. Kicsit lenézik ugyanis a többi világ lakóit. A bolygó felett gigantikus anti-G korongok lebegnek, amelyekről a plazmaturbinák tartályai egyszerűen belelógnak a légkör állandóan viharos felső és középső rétegeibe. Az örökké fújó szél mozgásban tartja a hideg plazmát, és így rendkívül olcsón lehet energiához jutni. Most azonban valami nem jött össze nekik - mondta a xeno.
- Meglepően jól tájékozott vagy - jegyezte meg halkan Van Dark.
Ramona kihúzta magát, hatalmas izmai ismét megfeszültek.
- Az csak egy ostoba előítélet, hogy mi xenók csak a verekedéshez értünk. Persze az is igaz, hogy a régi idők humánjai nem a külsőnk miatt hívtak minket szörnyetegeknek. Végzetesen alábecsül minket az, aki elhiszi ezt a baromságot. Agresszív idióták számára pedig nincs hely a Galaktikában.
Szeme sarkából a pilótára nézett.
Jason megvetően fújtatott, de nem tett megjegyzést. Dolores szólalt meg:
- Tíz másodperc múlva hiperugrás. Ha leülnétek...
- Nem, kapitány. Nem, Van Dark kapitány. Egyenlőre várnotok kell. Először a hadihajók, azután a gyorsabb civil járművek szállhatnak le - felelte a fekete szövetségi egyenruhát viselő cerebrita tiszt. - A ti lassú járművötök nem fog olyan sokszor fordulni. A Mercatorok pedig csak a Scorpionok után kerülhetnek sorra. Az idő ellenünk dolgozik. Minden egyes másodpercet értelmes lények ezreinek az életével kell megfizetnünk.
- Hol van a helyi flotta? Egyetlen tarai csatahajót, vagy csapatszállítót sem látok.
- Megértem az ingerültséged. A bennszülöttek flottája egy kis gyarmati csetepatéban vesz részt, vagy kétszáz fényévnyire innen. A Tarai Köztársaság mindig is önálló külpolitikát folytatott, és nem törődött a Galaktikus Szövetség ajánlásaival.
A fedélzeti műszerek nagy része használhatatlanná vált. Túl sok űrhajó nyüzsgött a közelükben. A körülöttük lebegő, és minden irányban mozgó fémtömeg nyomon követése még egy ötös Agynak is túl nagy gondot okozott volna.
Több mint ezerkétszáz hajó zsúfolódott össze a Talconest térségében, és még mindig érkeztek további járművek.
Az evakuációs flotta egységei azonban mindeddig nem szállhattak le. A bolygók közötti térbe szorulva várták, hogy megjöjjön az indulási parancs. Csupán arra kellett vigyázniuk, nehogy egymásba ütközzenek. Tíz óra idegőrlő semmittevés után Van Dark nem bírta tovább, és felhívta a cirkáló ügyeletes tisztjét.
- Mi a helyzet a bolygón?
- A végső összeomlás eltarthat egy-két napig, talán még egy hétig is, de már csak a déli félgömb védett völgyeiben, és persze a bunkerekben vannak élőlények. Az instabil erőmű lesüllyedt a légkörbe, a plazma pedig túltöltötte az anti-G platformot. Egy gravitációs kút jött létre, amelyik elkezdte az űrbe lövellni a bolygó légkörét. A felszínen jelenleg 5-600 kilométeres sebességű tűzviharok tombolnak. A vihar letépett számos plazmahengert. Ezek egy része az óceánba zuhant, és rettenetes szökőárt váltott ki. A nagyobb baj az, hogy némelyik túlhevült plazmatartály belerágta magát a bolygó kérgébe, és a forró mag felé süllyed. A hírek szerint sok helyen máris remeg a talaj. Bármelyik pillanatban beindulhat egy globális tektonikus láncreakció.
- Mit mond a nagyfejű? - kérdezte Jason, aki nem beszélte a cerebriták akusztikus nyelvét.
- Azt, hogy pillanatokon belül darabokra hullhat az egész bolygó.
- Nagyon jó! - kiáltott fel dühösen a pilóta. - Akkor mi a fenének hoztak ide minket? Egy izzó plazmagömbre még én sem tudok leszállni! Egyáltalán, mi a fenéért várakoztatnak minket? Most menteni jöttünk, vagy sorban állni?
A cerebrita gúnyosan elmosolyodott.
- Szóval ti még nem tudjátok? Akkor hadd legyek én az, aki közli az örömhírt. Fő ellenfelünk most a mindenható bürokrácia. A tarai automatikus légvédelem orbitális erődrendszere még teljesen üzemképes. A mentőhajók csak a vámvizsgálat, és az ideiglenes vízum kérvényezése után szállhatnak le a menekültekért.
Az öregember megállt a tengerparton, és a látóhatár szélén húzódó szigeteket nézte. Máskor mindent jól ki lehetett venni, de most a sűrű, sárgás párából csupán a legmagasabb hegyek csúcsai látszottak ki. A hegyek vörösen izzottak, némelyikükből sötét, olajos füstoszlop tört a szennyszürke színű ég felé, amelyet bemocskolt a kontinens belsejében napok óta égő erdők felkavart hamuja.
Háta mögött a ménes elérte a vizet. Hallotta a vezérmének horkanását, a zajukból tisztán kivette az állatokban növekvő feszültséget és félelmet. Nem fordult meg, nem akart rájuk nézni.
- Talán ez is elmúlik - mondta hangosan. - Talán minden jóra fordul, és újra lesz értelme az életnek.
- Üdvözöljük önöket a Talconesten, a Tarai Köztársaság fővárosában - búgta az elegáns öltözékbe bújtatott stuarderoid hangszórója. - Nem mindennapi élményekben lehet részük nálunk. Kérem készítsék elő útlevelüket. Ellenőrzéskor felszólítás nélkül mutassák fel. A hatóságoknak joga van a külvilágiakat minden indoklás nélkül ki...
Mielőtt Van Dark megakadályozhatta volna, Ramona előrelendült, és hatalmas ütést mért a droid fejrészére. A gépember nyaka hátracsuklott, a droid megtántorodott, majd lassan összeroskadt. A xeno ökölbe szorított kézzel megállt fölötte, és kivillantotta tűhegyes fémfogait. Kihívóan az emberekre nézett, és szinte suttogva megszólalt:
- Úgyis csak embereket viszünk magunkkal, igaz? Ha legközelebb jövünk, legalább nem idegesít fel a hülye szövegével.
Van Dark megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Jason viszont egy pillantást vetett a robot törött nyakára, és hideglelősen összerázkódott..
Az iroda ajtaja kinyílt, és egy rendkívül idegesnek látszó űrkapitány lépett ki rajta. A kezében tartott információs kockát bámulva végigcsörtetett a menekültekkel és űrhajósokkal telezsúfolt bunker keskeny, sötét folyosóján, és eltűnt a felszállópályák felé vezető kanyarban.
Van Dark biccentett a többieknek, azután belépett a bázisparancsnok irodájába.
- De La Cross tengernagy vagyok, szolgálatára - nyújtotta felé kezét a hatalmas, képernyőkkel és adatkockákkal telezsúfolt íróasztal mögött ülő ősz halántékú férfi.
- Ön bizonyára... - a beesett arcú, holtsápadt tengernagy egy gyors pillantást vetett a sárgásan hunyorgó képernyőre. - ...Van Dark, a kisegítő flotta ezerkettőszáztizenhetedik egységének a vezetője.
A navahói figyelmesen körülnézett az ötös számú evakuációs központ parancsnokának szobájában. A rendkívül elegáns szabású, ám már igencsak megviselt egyenruhát viselő tarai főtiszt mellett fél tucatnyi üres élénkítő kapszula hevert. De La Cross ezek szerint legalább hat napja nem aludt.
- Ez az első fordulója, igaz kapitány? Kérem legyen nagyon óvatos és tapintatos. A honfitársaim egy része sajnos nem mérte fel az üzemzavar következményeit...
- Az üzemzavar?
- Nos, a sajnálatos technikai balfogás hatásait, azt, hogy egy időre itt kell hagyniuk szeretett hazájukat. Kissé idegesen reagálnak a külvilágiak jelenlétére. Nem akarom feltartani, ez az információs egység majd útbaigazítja. Örültem, hogy megismerhettem, kedves... izé kapitány.
- Ezzel én is pontosan így vagyok - felelte Van Dark, majd köszönés nélkül kilépett az ajtón.
A tengernagy leheletnyit elfintorodott, de nem reagált az udvariatlanságra. Lassú mozdulattal egy újabb élénkítő kapszulát húzott elő a fiókból. Egy darabig merengve forgatta ujjai között, majd nagyot sóhajtva visszatette. Maga elé húzta asztali telekomját, és elindított egy hívást. A hívott fél csak a sokadik csengetés után jelentkezett.
- Henry? - kérdezte óvatosan De La Cross. - Hol vagy most?
- A nagy völgy kijáratánál, és a tengert nézem - jött a válasz.
- Nem gondoltad meg magad?
- Nincs mit meggondolnom. Nincs értelme az egésznek. Nem megyek innen sehova. Nem fogom egy idegen világon koldusként újrakezdeni az életem. Különösen pedig akkor nem, ha a külvilágiaknak kellene könyörögnöm az életemért. Ne fáradj azzal, hogy hajót küldesz értem. Törődj inkább a civilek kitelepítésével!
Ramona új energiatelepet csúsztatott a lézerébe.
- Nem értem, miért vagy úgy oda. Órák óta nem öltem meg senkit. A fejük fölé lőttem, ahogy kérted. Nem sérült meg senki.
- Kivéve azok, akiket a menekülők összetapostak.
- A túlélők viszont már mind bent ülnek a konténerekben. Szerintem indulhatunk is.
Van Dark vállat vont, és intett Jasonnak, hogy kezdjék meg a felszállást. Már háromszor fordultak, és a helyzet minden egyes leszállásuk után feszültebbé vált. A felszínen rohamosan nőtt a levegő hőmérséklete, és a központi szárazföld egy részét izzó vulkáni hamu borította be. A civil kommunikációs rendszer összeomlott, az egykor pompás és fényűző nagyvárosok romokban hevertek. A még épen maradt utakat menekülők lepték el, akik csupán ösztöneik szavára hallgatva nekivágtak a lángoló pusztaságnak, mert abban reménykedtek, hogy a távolban talán valamivel jobb a helyzet.
Csalódniuk kellett.
A fülledt levegőjű, párás bunkerekbe zsúfolt taraiak alighanem már kiszámolták, hogy képtelenség kiüríteni a teljes bolygót. A legvakmerőbbek megpróbáltak bejutni a kikötők körül sebtében kialakított, áram alá helyezett szögesdróttal és erőpajzsokkal körülvett zárt övezetekbe. Kétségbeesésükben több hajót megrohantak, a xeno őrök számos alkalommal kénytelenek voltak a fegyverüket használni. A vérontás híre a kommunikációs zavarok ellenére is villámgyorsan elterjedt, és a bennszülöttek viselkedése még ellenségesebbé vált. A helyi hatóságok nem egy esetben megtagadták az együttműködést a külvilágiakkal. Sokan még mindig a büszke tarai flotta visszatérésében reménykedtek.
- Ha hagysz egy kis időt, meg tudtam volna győzni őket arról, hogy ne balhézzanak, hanem rakják le a csomagjaikat.
- Pontosan láttam, hogy a te kezed is ökölbe szorult, amikor az a kövér nő azt mondta, hogy mi csak jövevények vagyunk itt, és ne akarjunk nekik parancsolgatni.
Dolores egyetértően bólogatott. Az ő idegeit is megviselték az események. Az evakuációs flotta szétszóródott, és nemsokára felbukkantak az első kalózok. Iszonyatos pusztítást vittek véghez a fegyvertelen teherhajók között. Az Őrült Lovat is csak egy véletlenül arra járó Police Guardian felbukkanása mentette meg. A kalózokat mérhetetlenül felbőszítette, hogy semmi értékes zsákmányt sem találtak az elfogott hajókon. Dühükben a legénységen és az utasokon álltak bosszút. A roncsok mellett darabokra szakadt, meztelen holttestek lebegtek.
Az Őrült Ló lassan kiemelkedett a légkörből, és pályára állt az egyik orbitális erőd árnyékában.
Van Dark egy darabig összeszorított foggal bámulta a képernyőt, azután bejelentkezett, és udvariasan kilépési vízumot kért az erőd Agyától. Az értelmetlen eljárás miatt minden egyes alkalommal értékes órákat veszítettek.
- Oly mindegy, hogy siet-e a gép, vagy sem - szólalt meg fásult hangon Dolores. - A lakosság fele így is nyomorult módon fog elpusztulni. Nincs értelme az egésznek. Elégnek a szerencsétlenek. Pár ezer ember ide, vagy oda... Mit számít ez?
Lehajtotta a fejét, és halkan sírni kezdett.
Jason elfordult, és zavarát leplezendő idegesen krákogott egyet.
- Azért a kameruzsokat sajnálom - mondta, csak hogy elterelje Dolores figyelmét.
- Mik azok a kameruzsok? - kérdezte a fegyverét tisztogató nagyobbik xeno.
- A harci lovak, te bunkó! - förmedt rá Ramona.
A kapitány egy pillantást vetett a műszerekre.
- Még legalább egy órát kell itt lebegnünk. Dolores kérlek, csinálj nekünk egy jó erős teát ... védelmezőinknek pedig azt, amit kérnek. Mi van ezekkel a lovakkal, Jason?
- Néha elhozták őket a Mefisztóra. A bikaviadalokon léptek fel. Micsoda undorító szokás. A taraiak lóhátról szúrták le a bikát! - a pilóta hangjából őszinte felháborodás csengett ki.
- Láttam néhány felvételt a viadalokról - szólt közbe Ramona. - Nekem nem kellett volna az a hosszú kés. Én egy ökölcsapással végzek a legerősebb bikával is.
- Abban nincsen semmi sport - ellenkezett óvatosan Jason. - De a lovacskák tényleg nagyok voltak. Szilajok, vadak, kiszámíthatatlanok... Kár értük...
Még mondani akart valamit, de a kapitány leintette.
Van Dark előtt vörös lámpa kezdett villogni. Hirtelen mintha megőrültek volna a hajó műszerei. A gravitációs radar képernyőjén hihetetlen számsorok rohantak át. Életre kelt a központi képernyő, és az óriáscirkáló jelentkezett.
- Üzenet minden kapitánynak. Riadó, riadó! Valami jön felénk a hipertérben. Nem tudjuk mi az. Észlelni tudjuk, azonosítani viszont nem. Próbáljatok meg szétszóródni! Mindenki meneküljön, ahogy tud. Ismétlem, riadó!
- Mi a fene lehet ez?
- Talán egy mezon csatahajó? Már csak ez hiányzott!
- Tűnjünk innen, amíg lehet!
- Még egy rohadt ágyúnk sincs!
A kommunikációs csatornákat elborító hangzavar egy csapásra véget ért. Minden kapitány a nagy képernyőjét bámulta.
Néhány millió kilométerrel a bolygók síkja fölött egy hajó kezdett kibontakozni a hipertérből.
Egy nagy hajó.
Egy nagyon nagy hajó.
Egy akkora hajó, amivel még a szektorok közötti ugrásokra is vállalkozni lehetett.
Egy hajó, amelyről mindenki hallott a Peremvidéken, de amelyet az elmúlt századok során még senki sem látott.
Egy legenda bukkant elő a Tara rendszerében.
Megérkezett a halhatatlan Juliano Maximione óriáshajója, az Overlord.
A hipertérből előbukkanó hajók biztonsági okok miatt mindig a bolygók síkja fölött lépnek ki a valós térbe. Úgy tűnt, ezt a szabályt még Juliano Maximione gigantikus űrgömbjének, az Overlordnak a pilótái is betartották.
Nagy JM színrelépése után végtelennek tűnő perceken át síri csend telepedett a kommunikációs csatornákra. Bár az űrben - a nagy távolságok miatt - nem igazán lehet érzékelni a nagyságrendeket, még a legviharvertebb kapitánynak is elakadt a szava a döbbenettől. Ösztönösen érezték, hogy a hiperűr kavargásából bálnaként előtörő monstrum kiterjedése meghaladja legmerészebb elképzeléseiket is. Később, amikor a tarai események híre eljutott a Galaktika belsőbb részeire is, a Peremvidékre küldött Szövetségi Megbízott megállapította, hogy az eseményről merőben szokatlan módon nem maradt egyetlen felvétel sem. Egyetlen kapitány sem készített feljegyzéseket, az automata rögzítők pedig kivétel nélkül meghibásodtak.
A műszereik viszont azonnal jelezték, hogy a szektorok közötti ugrásra tervezett űrgömböt hihetetlen erejű pajzsok védik, és affelől sem lehetett kétségük, hogy a hajó fegyverei tüzelésre kész helyzetben vannak.
Ezt a kellemetlen tényt a rendszer szélén megbúvó kalózok is azonnal felismerték. Amikor Van Dark már annyira magához tért a döbbenetből, hogy fel tudta fogni, mit is mutatnak a kapitányi panel műszerei, a távolsági radaron egy tucatnyi eszeveszetten menekülő hajó elmosódott radarképét vette észre.
A monstrum felbukkanását természetesen a katasztrófa miatt magukra maradt tarai orbitális erődök is érzékelték. Az Overlordot nem lehetett nem észrevenni. A teljes mértékben automatikus erődök Agya nem bírt megküzdeni a rázúduló hihetetlen mennyiségű információval. A túlterheltség és a bolygó energiarendszerének összeomlása miatt szinte mindent lekapcsolt, csak tartalék hadiáramköreit hagyta működni, miközben kétségbeesetten próbált rájönni arra, hogy most mi is a teendője. Végezetül arra a megállapításra jutott, hogy ellenséges invázióval van dolga.
Az erődök szinte teljesen azonos időben nyitottak tüzet. Nem törődtek azzal a ténnyel, hogy fegyvereik és a célpont között ott lebeg az evakuációs flotta több száz egysége.
Az Overlord válaszára sem kellett sokáig várni.
Az öregember biztatóan megveregette a vezércsődör nyakát.
- Ne félj szépségem, nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön, meglátod.
A ló pompás testén ideges remegés futott végig. Máskor tükörfényesen csillogó szőrét most vékony hamuréteg borította. Érzékeny bőrének nagy kínokat kellett kiállnia, de hiába is próbált meg hemperegve megszabadulni a forró portól, az égből aláhulló szürkéssárga szemcsék újra megtapadtak rajta.
Ez a ménes legalább menedéket talált a sziklacsúcsra épült ház mögötti keskeny völgyben. Az öregember azonban gondolni sem mert arra, hogy mi történt azzal a sok százezer lóval, amelyeket a nagy síkságon kapott el az ítéletidő.
A gondolat nem hagyta nyugodni, végül már nem bírta tovább a várakozást. Vizet töltött a völgybe levonszolt műanyag tartályokba, azután elindult fel, a felszállópálya felé. AntiG korongja éppen akkor emelkedett a levegőbe, amikor hirtelen vakító lángolás töltötte be az eget.
Az Őrült Ló fedélzetén helyreállt a gravitáció, és elaludtak a vészvilágítás vörösen villódzó lámpái.
- Mi volt ez? - kérdezte döbbenten Dolores.
- Az a fehér fény a mezon fegyverekre emlékeztetett! - hördült fel Ramona. - Honnan van egy embernek mezon fegyverzete?
Van Dark a kapitányi panel műszereit bámulta. Csak nehezen hitte el, amit látott. A berendezések jelzései szerint az Overlord egyetlen csapással megsemmisítette a páncélozott, nagyerejű pajzsokkal védett tarai űrerődöket. Még egy teljesen felszerelt, ostromhajókat is csatasorba állító hadiflottának sem sikerülhetett volna ilyen embertelen hatékonysággal elpusztítani a szembenállókat. A navahói száműzött beállította a teleszkompját, és szemügyre vette a magasan a bolygók síkja felett lebegő szektorugró óriáshajót.
Dolores ezalatt a kommunikációs egységet ellenőrizte. A halk zúgás jelezte, hogy a csatornák üzemképesek, ám a csend tovább tartott. Az evakuációs flotta kapitányai még mindig néma áhitattal bámulták a megdöbbentő erejű fémmonstrumot.
- Kapitány, az óriáshajó sugározni kezdett! A nyaláb lassan közeledik. Most már mi is benne vagyunk a lefedett tartományban - kiáltott fel a navigátorlány.
- Milyen sugarakat használ?
- Egy pillanat.
Mire az Őrült Ló elavult műszerei elkészültek a mérések kiértékelésével, a sugárzás megszűnt.
- Letapogattak minket. Nincs nyoma károsodásnak. Valamilyen nagyerejű felderítő sugarat használtak. Nem csak az élőlényeket fogta be, de mintha a hajó agyával is kapcsolatba lépett volna.
- Belepiszkált a Ló Agyába? - kiáltott fel Van Dark.
Villámgyorsan rákapcsolódott az Agyra. Képernyőjén átengedett egy ellenőrző programot, de nem talált mennyiségi elváltozást a memóriában. Egy komolyabb kapitányi panel a minőségi változást is azonnal kimutatta volna, ám Van Darknak még nem tellett az ilyesmire. Igaz, mostanáig nem is gondolta volna, hogy valaha is szüksége lehet rá. Az űrben eddig a hajók Agyát legfeljebb egy atomtorpedó fenyegette, és nem holmi felderítősugarak.
A központi képernyő közepén egy parányi izzó pont jelent meg. Lassan növekedni kezdett, és nemsokára már kitöltötte a teljes felületet. Amint elhaványultak a csillagok, egy hihetetlenül bonyolult rajzolatú ragyogó címer tűnt fel.
Juliano Maximione megtörte az évszázados hallgatást.
- Hétmilliárd, érted? Hétmilliárd! Azt mondta, hogy hétmilliárd embert tud felvenni.
- Mekkora a hajó belseje? Hol és kik építenek ilyen szörnyetegeket?
Van Dark nem törődött a xenókkal. Jason és Dolores kimerülten aludt a kapitányi hídon leterített matracokon, így neki kellett irányítania a Sorpion Stinget. Minden figyelmét a kapitányi panelre összpontosította. Keze remegett a fáradtságtól. Már nyolcszor fordultak a végóráit élő bolygó és az óriási hajó között. Az út egyre inkább olyan volt, mint egy lidérces álom. A serkentőszer ellenére tudata kezdett kikapcsolni, a valóság már már összefolyni látszott a fáradtság szülte illúziókkal. Minden alkalommal zsúfolásig megtöltötték a rakteret menekülő taraiakkal. A kitelepítés felgyorsult, a váratlan segítség révén felcsillant a remény, hogy mégiscsak sikerül kimenteni a halálra szánt bolygó valamennyi lakosát.
Az Őrült Ló lassan közeledett a kijelölt zsilipkapu felé. Az óriáshajó egyenlítője táján zsilipek végtelenbe tűnő sora húzódott. Van Darknak már egy cseppnyi kétsége sem maradt afelől, hogy az Overlord rakterében jut hely a szerencsétlen sorsú bolygó túlélőinek. Lenyűgözve bámulta a szeme elé táruló látványt. A gazdagon díszített zsilipkapu méltóságteljesen feltárult, és az Őrült Ló belebegett a bálna szájába.
A hatalmas, katedrálisra emlékeztető felépítésű teremben szinte elveszett a Scorpion Sting. A fekete, bordázott mennyezetből egy gigantikus, csontsárga fogókar ereszkedett alá, és óvatosan, de határozottan egy rakodórámpa felé húzta a hajót. Az Őrült Ló zsilipkapuja elé egy hosszú, idegesítően elevennek ható, csápszerű cső csúszott. A lüktető, vibráló vezeték megtapadt a hajó falán.
- Kiváló, kapitány. Remek munkát végeztél, Van Dark kapitány.
A navahói már nem lepődött meg az agyában felcsendülő hang miatt. Elfogadta a tényt, hogy az Overlord személyzetéhez nem kevés telepata cerebrita is tartozik. A cerebriták közismerten sokáig élnek, és Nagy JM talán éppen az ő segítségükkel vészelte át oly sikeresen az évszázadok múlását.
- Nyisd ki a zsilipet, kedves kapitány. A többi már a mi dolgunk. Kivesszük a konténereket, és mehetsz is vissza.
- Pihennem kell. Az embereim már kidőltek, és én sem bírom már sokáig.
Van Dark kinyitotta a zsilipet, és enyhe borzongással figyelte, ahogy a tarai menekülteket tartalmazó, leforrasztott konténerek eltűnnek a nyálkás csőben.
- Nem lehet, kapitány. Még nem. De kérlek, engedd meg, hogy segítsek!
A navahói száműzött hirtelen megérzett valamit az agyában. Enyhe, cseppet sem kellemetlen bizsergés kezdett eluralkodni testén. Látása elhomályosult, és nem hallott semmit sem.
- Hé, te! Nagyfejű! Kifele az agyamból! Ne merj belepiszkálni!
Van Dark a fejéhez kapott, és térdre rogyott. A két xeno felugrott, és döbbenten figyelte.
- Nagyfejű varázslat - állapította meg Darax. - Már hallottam ilyesmiről.
- Hé, te cerebrita féreg! - kiáltott fel Ramona. - Ne merd nekem megölni, mert megkeserülöd! Hallod, amit mondok?
- Ugyan már kapitány, én csak segíteni akarok. Nem bántalak.
A cerebrita hirtelen elhallgatott.
- Szerencsétlen emberke! Hát ez szörnyű... Ki tette ezt? Mit műveltek veled?
A navahói megkapaszkodott a kapitányi asztalban, és lassan kiegyenesedett. A cerebrita beavatkozásának hatására meleg, serkentő hullámok öntötték el testét. Feje kitisztult, lehullott róla az ólmos fáradtság. Kihúzta magát, és körülnézett, mintha csak láthatatlan beszélgetőtársát keresné.
- Mit "ki tett velem?" Miről beszéltél az előbb?
- Semmi kapitány. Semmi lényeges. Csak átszondáztam az agyad, az emlékeidet, és találtam néhány csúnya heget. Régi sebek nyomát. De ennek most nincsen semmi jelentősége. Azt hiszem, eléggé felfrissültél ahhoz, hogy visszatérj a Talconestre.
- Én is azt hiszem. Kint az űrben jobban érzem magam.
- Még valami kapitány. Amit most mondok, azt csak te hallod.
- Igen?
- Itt van ez a lány...
- Lány? Milyen lány? Dolores?
- Dehogy. A xeno lány.
Van Dark egy pillanatig nem kapott levegőt. Xeno lány. Eddig még egyetlen alkalommal sem gondolt Ramonára, mint lányra. A xeno az xeno, és kész.
- Rövid távon megbízhatsz benne. Mindent meg fog tenni a biztonságod érdekében.
- És hosszú távon?
- Hosszú távon a fejedet akarja.
De La Cross tengernagy az íróasztala mellett egy hordágyon feküdt. Karjából, vállából és halántékából tucatnyi infúziós cső állt ki. Vérkeringését mesterségesen tartották mozgásban, és szoba sarkában egy orvos várakozott, hogy szükség esetén azonnal visszahozza a kómából.
- Van Dark kapitány. Még egy feladatom lenne az ön számára. Egy különleges feladat - suttogta alig hallhatóan.
- Igen uram. Hallgatom - a navahói leguggolt a haldokló mellé. Csizmája alatt megcsikordult egy üres élénkítő kapszula. Pillantása megakadt a tengernagy zubbonyán csillogó kitüntetésen.
- A Becsületrend gyémántcsillaga - De La Cross görcsösen felnevetett. - Kapcsolatba léptem a flottánkkal. Nem érnek ide, de elismerésük jeléül kitüntettek. Abszurd helyzet, nem igaz? Ha rajtuk múlik, ma itt már mindenki halott. Na de nem ezért kérettem ide.
Elhallgatott, majd zihálva folytatta:
- A déli szárazföld egyik szigetéről el kell hozniuk egy embert. Egy megátalkodott, makacs öregembert. Minden információt megtalál abban a kockában, ott, az íróasztalomon.
Van Dark felállt, és az asztalhoz lépett. Felemelte az információs egységet, és egy gyors pillantást vetett a kis képernyőre.
- Egyetlen emberért menjek el az űrhajómmal? Micsoda erőpazarlás ez?
- Egy nagyon fontos emberért. Bolygónk,... nemzetünk egyik legnagyobb művésze van kint a pusztában. Felbecsülhetetlen érték testesül meg benne. Most, hogy a lakosság nagy részét kimentettük, már megengedhetjük magunknak ezt a nagyvonalúságot.
- De akkor is uram. Ez alatt az idő alatt több száz tarai polgárt vihetnék fel a nagy gömbre.
- Kapitány, nincs erőm vitatkozni. Nemsokára meghalok. Nem utasíthatja el az utolsó kívánságomat.
- Ahogy óhajtja, uram.
- Üres a ház - jelentette Ramona.
Az Őrült Ló a magasba törő szikla tövében ért földet. Hívásukra senki nem válaszolt, így hát nekiláttak, hogy átkutassák a felperzselt környéket. A ház mögött, a szakadékban Dolores bukkant a lovakra.
- Szerencsétlen állatok! Mi lesz velük? - kérdezte könnyes szemmel.
Van Dark megállt a mélyedés peremén, és lenézett. Lent, a föléjük tornyosuló szirt árnyékában, a sötét vizű patak két oldalán állatok százai hevertek. Hatalmas, pompás felépítésű, izmos lovak. A híres tarai kameruzsok. Az még innen, fentről is látszott, hogy sokukkal már végeztek a világvége megpróbáltatásai.
- Már csak néhány órájuk van hátra. Az evakuáció hamarosan befejeződik. Még ha akadna is szabad hajó, nem lesz egyetlen olyan őrült sem, aki hajlandó lenne visszajönni egy felrobbanni készülő bolygóra néhány állat megmentéséért. Gyerünk, keressük meg azt a fontos embert!
- Hé, kapitány!
A nagyobbik xeno, kezében egy mérőműszerrel a ház előtti lapos szirten állt.
- Akit keresünk, az egy antigravitációs koronggal szállt fel. Valószínűleg a hegyek felé tartott.
- Mi a fenét akarhatott a hegyek között? - csodálkozott Jason.
Ramona a felszállóhely mellett guggolt, és a nyomokat vizsgálta.
- Az illető terhet cipelt. Alaposan megrakta a korongot. Itt kannák nyomát látom.
Kezét lassan végighúzta a sziklán. A legtöbb xeno zsoldoshoz hasonlóan ő is csak sisakot, légzőkészüléket és a végtagokat szabadon hagyó testpáncélt viselt. A hihetetlenül szívós és erős fémlényeknek meg sem kottyant az idegen bolygó szokatlan légköre, az itteni sugárzás. Van Dark gyanította, hogy a xenók még légzőkészülék nélkül is hosszú időn át kibírnák.
Ramona felemelte a kezét, és hegyes körmű ujjaira nézett.
- Nedvesség - mondta. - Víz... Leendő utasunk több ezer liter vizet pakolt a járművére. Ki a fenét keresünk, kapitány?
- Nem tudom - felelte Van Dark. - Ezt nem mondták meg nekem. A tengernagy viszont haldoklott, és egy haldokló utolsó kívánságát illik teljesíteni. Eljöttünk a barátjáért, de az már az ő baja, ha nincs itthon.
- Nincs kedved egyetlen emberkéért kihívni a sorsot? - kérdezte gúnyosan a xenó lány. - És, ha tízen lennének? Vagy százan? Mondd csak nagy életmentő, hány emberért érdemes kockára tenni az életedet?
- Nem az számít, hogy hányan vannak - ellenkezett Van Dark. - Ez az ember maga hívta ki a sorsát, amikor kint maradt itt a vadonban. Eldobta az életét...
- Azok a lovak nem maguktól mentek be a szakadékba - szólt közbe Jason. - Bevitték őket, hogy legalább egy kissé biztonságban legyenek. Az illető alighanem egy állatbarát. Ha engem kérdeztek, akkor azzal a sok vízzel a többi lóért ment.
Van Dark a szakadék szélére lépett, és töprengve a mélységbe bámult. Lent a lovak nyugtalanná váltak. Nyerítve feltápászkodtak, és csoportba verődtek. Az erősebb állatok védelmezően közrefogták a kisebbeket. A vezércsődör kivált a csapatból, és a patak szélére lépett. Felemelte karcsú, izmos fejét, és a navahói szemébe nézett.
Hány emberért érdemes kockáztatni? Hol lehet meghúzni a határt? Mi a fontosabb, a mennyiség vagy a minőség? Az az ember megmentett sok száz lovat. Őrült tett volt. Őrült, de lenyűgöző.
- Meggondoltam magam - mondta hirtelen a kapitány. - Utánamegyünk. Jason, hozd ki a lebegőnket!
Az anti-G korong roncsára a háztól többszáz mérföldnyire bukkantak rá. Körülötte félig elszenesedett lótetemek borították a felégett talajt. Rövid keresés után az idegent is megtalálták. Az alacsony, szigorú tekintetű férfi egy haldokló kanca mellett guggolt. Oxigénmaszkja a nyakában lógott. Amikor meglátta őket, összeszorított szájjal felegyenesedett.
- Maguk külvilágiak, igaz? A tengernagy küldte értem önöket?
A férfi szemében hihetetlen harag lobbant.
- Nem megyek sehová, és ezt neki is megmondtam! Miért pocsékolja rám az űrhajókat? Mentsék inkább a civil lakosságot!
- A civilek nagy részét már kimentettük, uram. - felelte óvatosan Van Dark. A kancára pillantott. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felismerje, a kimerült állat elleni készül.
- Az lehetetlen! - csattant fel az öreg. - Tizenkétmilliárd embert nem lehet ennyi idő alatt kitelepíteni! Én is kint éltem a mélyűrben. Ne próbáljon becsapni. Pontosan tudom, hogy mik a lehetőségek. Kérem, távozzanak! Az én bűnöm is, hogy ez megtörténhetett. Menjenek, és mentsék meg azokat, akik hajlandóak elmenni innen!
Ramona Van Dark mellé lépett.
- Ha akarod, leütöm, és már vihetjük is - mondta mosolyogva.
- Nem, ha nem akar jönni, akkor maradjon. De gondolja meg, uram, itt napokon, de talán órákon belül minden élet elpusztul.
- Sajnálom, kapitány, én már leszámoltam az életemmel. Nézzen körül! Tizenöt éve gondozom ezt a vidéket. Ez volt az életem értelme. Csak egy üres héj maradna belőlem, ha mindent feladnék. Nem fogok mindent újrakezdeni. Nem hagyom itt a lovaimat.
- Ahogy gondolja, uram.
Van Dark még egy pillantást vetett a kancára, aztán megfordult, és társaival elindult a lebegő felé.
A talconesti főhadiszállás hosszú, félhomályos folyosóin már nem járt senki. Az evakuáció befejeződött, az óriás űrhajó, gyomrában a menekültek milliárdjaival elhagyta a rendszert. A talaj egyre erősödő remegése, és a fenyegető morgás jelezte, hogy hamarosan a kontinensnek ezt a részét is elérik a mindent romba döntő földrengések.
Van Dark megállt az iroda ajtaja előtt, és bevilágított. A lámpa fénye végigsiklott a kikapcsolt számítógépeken, a szanaszét heverő feljegyzések és információs egységek összevisszaságán. A navahói tovább akart menni, amikor meghallotta a nyöszörgést.
Nem hitt a fülének. Döbbenten bámult a sötéten tátongó ajtóra, majd vett egy mély lélegzetet, és belépett.
De La Cross tengernagy a padlón hevert. Az infúziós csövek elszakadtak, csupán egyetlenegy volt még a szívére kötve. A vezeték végére egy serkentőszeres kapszulát kötöttek. Van Dark leguggolt mellé, és megragadta a csuklóját. Alig érezte a főtiszt pulzusát.
- Ramona, hozz egy hordágyat! - kiáltotta.
A tengernagy összerándult, és lassan felnyitotta vérben forgó szemét.
- Van Dark - hörögte. - Elvitte Henry-t ebből a pokolból?
- Tengernagy, maga mit keres még itt? Miért nincs már egy kórházhajón?
- Mi van Henryvel? Ugye, megmenekült?
- Milyen Henryt? Ki az a Henry?
- Elvitte, ugye elvitte?
- Egy pillanat, tengernagy. Mindjárt visszajövök, hozok egy hordágyat. Már csak az én hajóm van itt. Felvisszük az űrbe. Ott majd biztonságban lesz.
Az öregember köhögni kezdett, majd hihetetlen erőfeszítéssel félkönyökre emelkedett. Arcvonásai megkeményedtek, szeme lázasan csillogott.
- Kapitány, mi van Henryvel? Nem én vagyok a fontos, hanem az az istenverte kalóz!
- Milyen kalóz? Mi csak egy őrült, vén lovászt találtunk!
- Ő az, róla beszélek! Henry D'Alambert, a Skorpió klán egykori vezére.
- Skorpió klán? A klán vezére? Miről beszél az isten szerelmére?
- D'Alambert talconesti születésű. Tizenöt éve még a Skorpiók egyik főnöke volt. Igazi kalózkirály. Amikor elege lett a dolgokból, visszatért a szülőbolygójára, meghalni.
De La Cross felköhögött. Szája szélén néhány vércsepp bukkant fel.
- A kormányom pedig, ahelyett, hogy felakasztatta volna, egyezséget kötött vele. Amíg él, a Skorpiók békén hagyják a taraiakat. Mit gondol, miért mertük elengedni a teljes hadiflottánkat? Szégyenletesen lepaktáltunk a bűnözőkkel!
Elhallgatott, majd vért köhögve folytatta.
- Ha D'Alambert meghal, akkor az összes Skorpió nekünk esik. Képzelje el a menekülteket... Felelünk a kalóz biztonságáért. Pedig fel kellett volna kötnünk.
A folyosó felől acélcsizmák dübörgése hallatszott. Ramona érkezett meg egy hordággyal.
- Itt vagyok - kiáltotta. - Már megint találtál egy megmenteni való embert?
- Nem, neki már túl késő! - felelte halkan Van Dark, és lezárta a halott tengernagy szemét.
Az Őrült Ló orbitális pályára állt a Talconest fölött. Az evakuációs flotta már javarészt távozott. Csupán néhány sérült hajó vesztegelt a pusztulás szélén álló bolygó körül kavargó roncsok és hulladék között. Akadt persze olyan kapitány is, aki nem tudott ellenállni a kínálkozó alkalomnak, és megpróbált ezt-azt megszerezni a menekültek hátrahagyott értékeiből.
- Mire várunk még, főnök? - kérdezte türelmetlenül Jason. - A naprendszer peremén már gyülekeznek a kalózok. Menjünk innen, amíg lehet.
Van Dark nem válaszolt. Sötét arccal bámulta képernyőt. Még nem volt alkalma megemészteni a hallottakat. Nyugdíjas kalózvezérek, titkos szövetség egy kormány és a bűnözők között? Ez túl sok volt az egyszerű gondolkozású navahóinak.
A tarai túlélők nagy része már elérte a környező rendszereket. Földönfutóként, nincstelen jövevényként kell mindent újrakezdeniük. Ráadásul pedig a Skorpió klán is az ellenségének fogja őket tekinteni. A tarai menekültekre nehéz, nagyon nehéz évek várnak. Egy egész nemzet kényszerült száműzetésbe.
A Galaktikus Szövetség ugyan elérte, hogy kimentsék őket, de a birodalmi cirkáló nemsokára távozik. Mi lesz akkor a száműzöttekkel?
Van Dark hirtelen döntött.
- Jason, készülj fel a leszállásra. Felhozzuk az öreget!
A pilóta döbbenten meredt a navahóira.
- Hogy mondtad, kapitány? - kérdezte hirtelen csontszáraz szájjal. - Mit csinálunk?
- Lemegyünk, és felhozzuk azt a bolond öreget, meg annyi lovat, amennyi csak a raktérbe fér.
- De kapitány, az a bolygó mindjárt szétesik... Megdöglünk, ha leszállunk.
A pilóta elhallgatott, mert megérezte vállán Ramona kezét. A xeno karmai lassan, de pokoli erővel mélyedtek a húsába.
- Ha leviszel minket, lehet, hogy meghalunk - hallotta a fémlény gonosz sziszegését -, de ha letépem a fejed, akkor te biztos, hogy rögtön megdöglesz... kis barátom.
Henry D'Alambert a halott kanca mellett feküdt. Oxigénmaszkját a csikó szájára erősítette. Mindketten éltek, amikor a lebegő földet ért mellettük.
A talaj hevesen rázkódott, a füst már a közeli hegyeket is eltakarta. Egyre terjeszkedő repedések futottak szét a talajon, helyenként sistergő gőzsugarak törtek elő. A légkör széndioxidtartalma rohamosan emelkedett. Az izzóan forró levegő néha felkavarodott, ilyenkor forró hamu borította be a lángoló síkságot.
Van Dark lehajolt, és óvatosan megfogta a csikót. Lassan felemelte a parányi testet, és gyengéden magához szorította.
- Emeld fel az embert, és hozd a lebegőbe! - szólt oda Ramonának. - Mi az, mit bámulsz?
A xeno összerezzent, majd gyorsan elfordult.
- Semmit. Semmit nem bámulok! - csattant fel. - Csak azt néztem, ahogy azt az állatot fogod.
Könnyedén megragadta az ájult férfit, és a lebegőhöz lépett vele. A lába mellett egy repedés jelent meg, és sárgás füst tört elő.
- Mondd csak, Van Dark, akkor is idejöttél volna életet menteni, ha nem Őrült Ló a hajód neve?
A navahói egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát.
- Én adtam a nevet a hajómnak. Jó név.
- És teljesen találó. Ha az embereket vesszük alapul, akkor te tényleg őrült vagy. Egy kicsit legalábbis.
A raktérbe fektették a két testet, Van Dark felmászott.
- Induljunk! - akarta mondani, amikor egy minden eddiginél erősebb rengés rázta meg a talajt.
A lebegő megcsúszott, és megbillent. Ramona felhördült, de már nem maradt ideje elugrani. A szárny éles pereme a halántékán találta el.
Van Dark felállt az ülésből. Már emelte lábát, hogy kiugorjon, amikor eszébe jutott a cerebrita figyelmeztetése. "A fejedet akarja."
Egy pillanatra elfogta a bizonytalanság. Ramona minden egyes szava, minden gesztusa arról árulkodott, hogy mélységesen lenézi és megveti az embereket. Ugyanakkor a legtöbb xenótól eltérően emberi nevet adott magának. A cerebrita szerint az életére tör. De hát miért? Sohasem találkoztak azelőtt. Miért akarna az életére törni egy xeno? Viszont mi oka lenne a Nagy JM cerebritájának arra, hogy hazudjon?
Akár itt is hagyhatná. Ez egy csapásra véget vetne a bizonytalanságnak. A döglött xeno nem harap. A gesusgoni hatóságok pedig biztosan nem cirkuszolnának a zsoldos elvesztése miatt.
Másrészt viszont Ramona egy ideje az Őrült Ló legénységéhez tartozik. A törzs tagja, mondhatni.
Van Dark megcsóválta a fejét, majd kiugrott, és nagyokat nyögve megpróbálta felemelni a xeno súlyos testét.
- Nem lehet, hogy elszámolták magukat?
- Nem hiszem. Nézd, itt vannak a számlák. A Szövetség kifizette a felhasznált üzemanyagot, és minden résztvevő kapitány kapott egy szép emléklapot. A kocsmában az összes WC ilyenekkel van tele - Van Dark ismét átfutotta a számlát. - Ami érdekes, az ez az összeg itt. Húszezer font jutalom a mentőakcióért. Mégpedig a tartalékolt pénzemhez hozzácsapva. Egy olyan számlán, amiről azt hittem, hogy csak én tudok hozzáférni. A szóbeszéd szerint ez a pénz Juliano Maxmione ajándéka. Jópáran kaptak, ki ennyit, ki annyit. Érdekes dolgokat tudhatott meg rólunk, amikor letapogatta a hajók Agyát.
- Akkor végre felemeled a fizetésemet? - kérdezte reménykedve Jason.
- Felejtsd el. A gesusgoni raktárak nagyon sajnálják, de nem találják a leadott felszerelésünket. Kénytelenek leszünk új pajzsot, zsilipet és lézerágyúkat venni. Nagyjából ott vagyunk, ahol elkezdtük.
Dolores lépett a hídra.
- Hol van Ramona? - kérdezte meglepődve.
- Darax itt járt ma reggel elbúcsúzni - felete Jason. - Azt mesélte, hogy a vörös sörényű fémhölgy elszerződött a lovak mellé. Zord arcú Henry barátunknak egyből visszajött az életkedve, amikor megtudta, hogy elhoztuk a kedvenc lovait. Persze nekem kellett kipucolnom a rakteret, mert te a városban mászkáltál.
- Henry úrral találkoztam a kikötő kapujában. Majd becsináltam, amikor rámnézett azzal a szigorú ábrázatával. Nem csoda, hogy olyan jól kijön Ramonával. Azt mondta, hogy ezt adjam át neked.
Dolores egy fehér bőrbe csomagolt súlyos tárgyat húzott elő táskájából.
Van Dark megfogta a csomagot, és a teázó asztalkára helyezte.
- Nem mondta, hogy mi ez?
- Biztos valami ajándék vagy pénz - szólt közbe lelkesen Jason. - Láttam, milyen képet vágott, amikor a xeno elmesélte neki, hogy te mentetted meg a kölyöklovat.
A navahói kibontotta csomagot.
- Egy műszer? - csodálkozott Dolores. - Olyan, mint egy egyszerű rádióadó.
- Igen, egy szignáladó - felelte halkan Van Dark. - Ha felszereled a hajódra, állandóan működik. Akinél pedig ott van a megfelelő frekvenciára állított vevőkészülék, az már messziről tudja, hogy te jössz.
Jason és Dolores értetlen arccal bámult rá.
- És ez miért jó nekünk?
- Tudjátok - felelte csendesen Van Dark -, valami azt súgja nekem, hogy mostanában nem lesz sok gondunk a Skorpió kalózokkal.
Lassan megfordította a szerkezetet, hogy társai is láthassák a hátlapját.
Dolores halkan felsikoltott, Jason viszont szélesen elvigyorodott. A mefisztói lassan végighúzta ujját a fémbe maratott skorpión.
- Kapitányom, a rohadt életbe, ez jobb, mint egy főnyeremény a kaszinóban!
- Talán igen. De azért ne felejtsd el, hogy eddig még mindenki hazudott nekünk. Valahogy rosszul érzem magam itt, a felszínen. Pilóta, vigyél ki minket az űrbe.
Jason bólintott, és hangosan fütyörészve beült a székébe.
Van Dark némán bámulta a skorpiót.
- Egy veszéllyel kevesebb - gondolta. - Azért persze nem árt óvatosnak lenni. Az űr ezernyi meglepetést tartogathat. Tetszetős igazságokat, és ajándéknak álcázott fenyegetéseket.
A hazugságok kibogozhatatlan hálóját.
A csillagok között minden megtörténhet.
Az is, amiről eddig álmodni sem mertél.
De hát, ez már egy másik történet...
Írta: Varga A. Csaba A novella az Alanori Krónikában jelent meg.
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 11 szavazat alapján 8.5)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A klónozás előnye (Káosz Galaktika novella). Létrehozás: 2003. október 6. 09:46:21 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|