Árnyékhold (HKK novella)Treem letette a tollat, és kinézett az ablakon. A torony, amelyben lakott,
a Királydombon állt, közvetlenül a palota mellett, és padlásszobájából
beláthatta fél Jalnát. Pontosan a történetíróval szemben, a város határában
állt az Ezüstmágusok déli őrtornya, s ha kihajolt volna kissé, a keletit
és nyugatit is láthatta volna. Jalna őrzői, a mágustornyok voltak a város
legszembetűnőbb épületei. Magasabbra nyúltak minden más háznál - a királyi
palotánál is, holott az dombra épült - és karcsú alakjuk még éjszaka is
ezüstös fényben ragyogott. Egyetlen madár sem repülhetett be a Namír birodalom
fővárosába úgy, hogy az Ezüstmágusok tudomást ne szereztek volna róla,
s gondosan kiszűrtek mindent és mindenkit, aki ártó szándékkal próbált
bejutni Jalnába.
Treem elfordította a fejét az alkonyi fényben fürdő toronytól, és lenézett
a palotát körülvevő udvarházakra. Jalna belső városfala erősen korlátozta
a rendelkezésre álló teret, így még a legelőkelőbb nemesek háza is kicsi
volt, s alig tenyérnyi kert vette körül. Bizonyára nem volt tudatos az
elgondolás, de a szűk és kényelmetlen palotácskákban a főurak csak rövid
ideig időztek - csak ameddig a király parancsa Jalnában tartotta őket.
Így aztán nem volt idejük, hogy összeesküvéseket szőjenek, viszont vidéki
birtokaikon tágas, kényelmes várakat építettek, nagy személyzetet tartottak.
Ezáltal a kulturális élet nemcsak Jalnában koncentrálódott, hanem számos
gócpontja alakult ki, hiszen minden főúr eltartotta a maga költőjét, a
helyi papságot, kolostorokat, iskolákat.
A királyi palota kertje persze hatalmas volt, tele szökőkutakkal,
formára nyírott, labirintusszerűen elrendezett sövényekkel, színpompás
virágokkal, árnyékos, pihentető lugasokkal. Gyakorlatilag elfoglalta a
teljes Királydombot, csak a tetején hagyott némi helyet az épületeknek.
Magát a palotát, a király lakhelyét Treem csak akkor láthatta volna, ha
teljesen kihajol és kicsit balra fordítja a fejét - ám ez esze ágában sem
volt. Pedig ha megtette volna, egész Ghalla leggyönyörűbb épületét láthatta
volna. Kecses tornyai, vékony, de erős támpillérei, az óriási, átlátszó
vagy színes ablakai, mértéktartó, de szépen kidolgozott domborművei és
szobrai, arányos termei, amelyek elvesztették hodályszerűségüket, de megtartották
nagyszerűségüket, mind-mind egy új kor, egy békésebb, civilizáltabb idő
hírnökei voltak. De Treem - bár igazán csodálta Marilliondi Abarrun, a
királyi építőmester művészetét - inkább visszatért írásaihoz és fennhangon
olvasni kezdte: "A Namír Birodalom 832. éve minden tekintetben a fejlődés
éve volt. A termés jó volt, annak ellenére is jó, hogy az időjárás nem
volt kegyes a gazdákhoz. Ám az évtizedek alatt kiépített öntözőrendszer
megtette a magáét, megóvott a szárazság következményeitől. Az állatállomány
is növekedett, részben a jó termés következtében, részben mert már nem
törtek ki olyan járványok amelyek régebben akár egy egész tartomány állatait
elpusztíthatták. A parasztoknak többé nem áll érdekükben eltitkolni beteg
állataikat - amelyek a fertőzés központjai lehetnének -, hiszen a király
kártalanítja őket kényszervágott jószágaikért. Szigorú törvények tartják
vissza a földesurakat az önkényeskedéstől, ráadásul nem lehet pénzzel megváltani
büntetést. Egy paraszt haláláért még a főrangú nemesek is hosszú éveket
tölthetnek Gwyndorban, a királyság legegészségtelenebb börtönében. A parasztok
gyarapodása maga után vonta a városokét is. Megnőtt a kereslet a kézműipar
termékei iránt, és a jó fekvésű városokban hatalmas piacok alakultak ki.
Persze ezen fejlődés nem egyetlen év alatt következett be, hanem évszázadok
szorgos munkája során, a hosszú béke következményeként. Mindössze azért
kívánkozott ide ez az összefoglalás, hogy megmagyarázható legyen a 832.
év kiugróan magas kincstári bevétele. A következő évben I. Ordrell valószínűleg
csökkenteni fogja az adókat, hiszen a tartalékok nagyok, és alacsonyabb
adórátával is a szükségesnél jóval nagyobb bevételre tehet szert."
- Tökéletes, már-már idilli a birodalom helyzete - mormogta Treem,
aztán lecsapta a papírt, és rosszkedvűen kifakadt: - És iszonyúan unalmas!
Rögtön el is szégyellte magát a gondolatért. Hiszen mi mást akarhatna,
mint egyhangú, de fejlődést hozó békét? Talán háborút, vért, könnyeket, özvegyeket
és árvákat, hogy szenvedésüket kellően mély átéléssel ecsetelhesse krónikájában?
Vagy talán udvari intrikákat, örökösödési harcot, hogy elemezhesse, ki
kinek a pártjára áll koncot remélve? És mégis, ha utálta is magát érte,
akkor sem lelte élvezetét a mezőgazdaság statisztikáinak böngészésében.
A birodalomban hétszámra nem történt semmi; néha követek jöttek valamely
országrészből, és ajándékokat hoztak vagy a királyt kérték meg, hogy döntsön
jelentéktelen vitájukban; időnként bálokat és ünnepségeket rendeztek az
udvarban, amelyek talán még érdektelenebbek voltak, mint a vetésterületek
adatai. Treemnek megfordult a fejében, hogy el kellene hagynia a királyságot,
hiszen bizonyára a namír határokon túl is vannak országok, amelyekben jelentős
események történhetnek. Ám a birodalom volt Ghalla egyetlen jelentős szervezett
ereje, legalábbis Treem csak ezt ismerte, és nem utolsósorban: ez volt
a hazája.
Treem tehát nagy, mélyről jövő sóhajtással elszánta magát, hogy visszatér
a krónikájához, és a bevezető után papírra veti a száraz adatokat is. Mielőtt
azonban nekiláthatott volna a lélekölő munkának, éles kürtszó hasított
az álmos csendbe. Ha elsőre nem is, de másodjára már felismerte a dallamot.
Azt jelezte, hogy olyan fontos hír érkezett, amely miatt Ordrellnek meg
kell szakítania a vadászatát, és vissza kell térnie az udvarba.
Treem nem sietett, bár tudta, hogy a király azonnal engedelmeskedni
fog a hívásnak. Ám az erdő, ahol vadászott, legalább 20 mérföldnyire volt,
s ha szárnyai nőnek a lovának, akkor sem érhet ide egy óránál hamarabb.
Így mielőtt maga is elindult volna a trónterembe, elrendezte minden holmiját,
írásait egy vízhatlan bőriszákba tette némi üres papírral és írószerszámmal
együtt. Meg sem gondolva, mit tesz, nyakába akasztotta a táskát, s lassan,
komótosan elindult lefelé. Mire leért, már teljesen sötét volt. Az udvari
fáklyák imbolygó fényét nem zavarta a Bíborhold - az égitestet nem lehetett
látni. Ám ahogy Treem az eget kémlelte, felfedezett egy kicsi, vékony ezüstsarlót.
Bár nem volt babonás, akaratlanul is összeszorult a szíve. A sarló a Zaon
volt, vagy ahogy az asztrológusok nevezték: az Árnyékhold. Nagyon ritkán
jelent meg az égen - a csillagászok szerint rendkívül elnyújtott, s meglehetősen
furcsa pályán kering Ghalla körül -, és a közhit szerint minden egyes megjelenése
balszerencsét hoz a világra. Persze Treem tudta, hogy mindez ostobaság:
az Árnyékhold nyilván számtalanszor látszott az égen anélkül, hogy bármi
rettenetes történt volna, valószínűleg észre sem vették. Mégis... Ahogy
a vékonyka ezüstcsíkot nézte, és mellette az árnyékos részt, szívébe az
ismeretlen jövő borzongató félelme lopózott.
A király hamarosan megérkezett, és azonnal a trónterembe rendelte
a tanács tagjait. A hírnököt - egy átlagosnál kisebb termetű, égési sebekkel
borított troll férfit - hordágyon hozták elé. A férfi szinte beszélni sem
tudott, amíg meg nem jelent Asylum (Ordrell Ezüstmágus tanácsadója) és
gyógykenőcsével nem enyhítette a fájdalmait. A hírnököt Karrumnak hívták,
a dradri törzs tagja volt, akik a Haddara-hegységben éltek. Szavaiból kiderült,
hogy területüket megosztották a gnómokkal, hiszen ők legnagyobbrészt a
föld alatt tartózkodtak a bányáikban és föld feletti településeiket a trollok
számára teljesen értéktelen sziklákon építették ki. Az egyetlen, amin osztozniuk
kellett, a víz volt. Erre igen nagy szükségük volt a trolloknak, hiszen
földművelésből és állattenyésztésből tartották el magukat. A Haddara-hegységben
azonban nem volt föld feletti forrás vagy folyóvíz, ám annál bőségesebben
a föld alatt. Így a trollok számára gyakorlatilag a gnómok biztosították
az élethez és az öntözéshez szükséges vizet. Száz és száz éven keresztül
minden gond nélkül ment, ám nemrég az összes kút vize elapadt. Kérdőre
vonták a gnómokat, de ők tehetetlenül tárták szét a kezüket. A víz néhány
nap után visszatért, s a trollok örömmel locsolták szét a földjeiken. Azonban
az öröm hamarosan kétségbeeséssé változott. Mindenki, aki csak egy harapásnyit
evett a zöldségekből, nemsokára borzalmas gyomorfájásra kezdett panaszkodni,
aztán sebek ütköztek ki a bőrén, mintha megégett volna. Most nincs vize
a törzsnek. A gnómok adnak ugyan az egészséges föld alatti forrásokból,
de az nem elég az öntözésre. A Haddarában kései az aratás, a törzs éhezni
fog, ha nem kap segítséget.
- És a trolloknak ilyen csodálatos kenőcsei sincsenek - tette hozzá
Karrum Asylumra pillantva.
Az Ezüstmágus a királyra nézett, tekintetükben felvillant az egyetértés
lángja. Ha a trollok nem kapnak mihamarabb segítséget, nemcsak ők pusztulhatnak
bele, hanem a gnómok is, akikre igen hamar rásüthetik a mérgezés vádját.
Asylum rendbe hozta annyira Karrumot, hogy lóra ülhessen, s alig két óra
múlva Asylummal az élen egy százfős csapat vágtatott el északra, a Haddara-hegység
felé. Hogy miért kellett magának az Ezüstmágusnak vezetnie őket? Nem csupán
azért, hogy annyi gyógykenőcsöt állítson elő, amennyit csak tud, hanem
mert sejtése szerint nem egyszerű mérgezésről volt szó...
Az út majd másfél napig tartott, hajnalodott, mire megpillantották
a Haddara-hegység csúcsait. Ezután Karrum vette át a vezetést, hiszen ő
tudta pontosan, merre lakik a törzse. Ám hamarosan már ő sem ismert a tájra:
a jól ismert utakat hatalmas kövek torlaszolták el; a gnómok tornyai, melyek
egyfajta útmutatóként szolgáltak, most csonkán, felismerhetetlenül álldogáltak.
Távolról csatazaj hallatszott, de mire a kis csapat átvergődött az akadályokon,
a harc szinte már be is fejeződött. Nem voltak győztesek, csak vesztesek:
a gnómok visszahúzódtak tornyaikba és barlangjaikba, de számos halottjuk
maradt a csatatéren - akárcsak a trolloknak. Ők ugyan nem tértek vissza
falvaikba, továbbra is egy hatalmas, zárt sziklaajtó előtt gyülekeztek,
de szemlátomást lehanyatlott harci kedvük. Karrum dühösen kezdte volna
megkeresni a falvak vezetőit, hogy felelősségre vonja őket az esztelen
pusztításért - mert az tisztán látszott, hogy a trollok kezdték a harcot
-, de Asylum inkább a kezébe nyomta a magával hozott kenőcsöt és arra kérte,
adja oda a falu sámánjának. Ő tudni fogja, mihez kezdjen vele. Asylum ott
állt a csatatér közepén, és értetlenül csóválta a fejét. Nem volt nagy
véleménnyel a trollokról, már csak származása és neveltetése miatt sem,
de nem hitte volna, hogy ilyen könnyű őket belerángatni az öldöklésbe.
A fehér - most már vörös vérrel befröcskölt - kövek között egyetlen gnóm
holttest sem volt, bár jó páran haltak meg itt. Ám a hegylakók alighanem
minden áldozatot gondosan visszacipeltek járataikba, miután újra működőképessé
tették az óriási sziklaajtót. Épp ez, az óriási sziklaajtó bizonyította,
hogy furcsa erők dolgoztak itt, hiszen a hatalmas kaput még az iszonyú
trollok sokasága sem tudta volna betörni. Az ajtót erős varázs védte, csupán
ahhoz, hogy semlegesítsék, jelentős erőre volt szükség, ráadásul még meg
is kellett mozdítani a többtonnás sziklatömböt. De ha mágus nyitotta ki
az ajtót, miért nem robbantotta egyszerűen be?
Asylum töprengéseit Karrum falujának sámánja zavarta meg. A férfi
nem igazán látszott a szellem emberének, s hamarosan kiderült, hogy egy
személyben ő a falu kovácsa is. Kezében ősi és hatalmas, az Ezüstmágus
számára felismerhetetlen fegyvert tartott. Ám első szavai rögtön jelezték,
hogy talán ő van a leginkább tisztában a falusiak közül azzal, hogy mi
is történt. Pontosan ugyanúgy szemlélte a hatalmas sziklaajtót, mint az
Ezüstmágus, és halkan dörmögte:
- Sosem tudtuk volna betörni ezt az ajtót. Azt meg nem hiszem, hogy a gnómok
tárták volna ki előttünk.
Asylum a kovácshoz fordult, felnézett a durva arcra.
- El tudod nekem pontosan mondani, mi is történt itt?
- Persze. Karrum, gondolom, már elmesélte a vizet... Mindannyian egyre
rosszabbul lettünk. A sebeink égettek, viszkettek egyszerre, s ahogy súlyosbodtak
a fájdalmaink, úgy lettünk mind dühösebbek. A végén már nem tudtuk türtőztetni
magunkat, képtelenek voltunk gondolkozni. És egyszer csak ott találtuk
magunkat a Nagy Kapu előtt. Meredten, tehetetlenül bámultuk, és szitkokat
szórtunk a gnómok fejére. Nem emlékszem, hogyan nyílt ki az ajtó, de betódultunk
rajta. Számos halottunk és talán sebesültünk is még mindig ott van... A
kicsi népnek sikerült visszaszorítani bennünket: a szűk, homályos folyosókon
előnyben voltak és varázslataik jól működtek a számukra otthonos környezetben.
Ám az ajtót nem tudták azonnal becsukni mögöttünk. Hullák és sebesültek
torlaszolták el a nyílást és időbe telt, amíg sikerült megtisztítaniuk.
Addig idekinn folyt a harc, amelynek te is láthattad az eredményét. Végül
sikerült újra magukra zárniuk a sziklát, s mi idekinn álltunk csalódottan
és értetlenül. Bár sokan ostoba és agresszív népnek tartanak bennünket,
nem vagyunk sem egyik, sem másik. Nem támadunk ok nélkül, és előbb-utóbb
arra is rájövünk, ha manipulálnak minket.
A sámán Asylum titkos gondolatát mondta ki.
- Arra is van ötleted, hogy ki lehetett?
A troll megrázta a fejét. Asylum bátorítólag a karjára tette a kezét,
és elküldte, hogy foglalkozzon az övéivel. Neki be kellett jutnia a gnómokhoz,
hogy hallja a történet másik felét is. Nem volt nehéz: a gnómok kinyitottak
neki egy kisebb mellékajtót, amikor megbizonyosodtak arról, hogy a férfi
a király követe. Asylum - elf lévén - nem érezte jól magát a hegy gyomrába
épített városban, még akkor sem, ha a gnómok kiváló építőművészete és a
mesteri világítás szinte elfeledtette a fölötte tornyosuló kőtonnákat.
A gnómok legalább akkora veszteségeket szenvedtek, mint a trollok. Hiába
használtak varázslatokat, ellenségeik elemi ereje majdnem legyőzte őket.
Asylum szigorú kérdéseire válaszolva persze tagadták, hogy bármi részük
lett volna a kutak megmérgezésében. Idegent sem láttak a hegyekben, pedig
föld feletti őrtornyaik révén mindenről értesülhetnek. Amikor a mágiára
terelődött a szó, akkor már nem volt olyan egyértelműen tagadó a válaszuk.
Erre érzékeny nép lévén érzékelték a mágia különös koncentrációját egy
ponton, de nem láttak senkit a környéken. Így rejtélyesnek, de lényegtelennek
tartották a jelenséget. Asylum kihívta a gnóm város vezetőjét a trollok
közé, és a mágus vezetésével megkezdődött a béketárgyalás. A legnehezebb
kérdést, a vízét az Ezüstmágus oldotta meg: leoldotta az átkot a kutakról.
Miközben semlegesítette a varázslatot, gondosan megfigyelte jellegét, ahogy
azt a helyet is alaposan tanulmányozta, ahol a gnómok a mágiakoncentrációt
érzékelték. A hegységben lakóknak nem árulta el, milyen következtetésekre
jutott, mindenesetre mihelyst újra teljes lett az egyetértés a Haddara-hegység
népei között, Asylum elhagyta őket. Útközben mentális üzeneteket küldött
szinte minden égtáj felé, s mire visszaért Jalnába, az Ezüsttanács teljes
létszámban várta.
Az Ezüstmágusok sosem tartottak fenn hierarchikus szervezetet, mégis
automatikusan kialakult egy vezető testületük, az Ezüsttanács. Létszáma
változó volt attól függően, hányan voltak olyan erősek és intelligensek,
hogy a többiek befogadják őket - és hányan akartak egyáltalán tagok lenni.
Akkor éppen nyolc mágus - öt ember, egy elf, egy gnóm és egy árnymanó -
alkotta az Ezüsttanácsot. Igazi hatalma nem volt, ahogy igazi vezetője
sem; mindössze tagjai tekintélyében nyilvánult meg az ereje. Ám hallgatólagosan
elfogadták a tanács fejének Asylumot; talán a kora, talán I. Ordrell mellett
betöltött tisztsége miatt esett rá a választás. Asylum már tudatta velük,
miért hívatta őket, s mire odaért, javában vitatták az eseményeket. Ha
nem is vonták kétségbe, hogy valaki mágikusan közreműködött az incidens
kirobbantásában, egyikük sem látott különösebb veszélyt az esetben. Jobbára
meg voltak győződve arról, hogy egy bosszúszomjas gnóm, akit esetleg kitaszítottak
a közösségből, felelős a vérontásért. Nord, az egyik ember varázsló volt
az, aki leginkább hangoztatta ezt a véleményét, s lassan meggyőzte az egész
tanácsot - Gnarripollin, a gnóm máguson kívül.
- Sosem jártam a Haddarában, egyetlen gnómot sem ismerek onnan, de
nem hiszem, hogy erre bármelyikük képes lenne. Mi gnómok utáljuk a háborút.
Építeni szeretünk, létrehozni tárgyakat, épületeket, amelyekben elgyönyörködhetünk,
hogy aztán megunva őket még szebbet, még tökéletesebbet alkossunk.
- Tehát beismered, hogy romboltok is! - csapott le Nord Gnarripolli
a gnóm egyetlen félreérthető szavára.
- Csak azért, hogy valami szebbet, jobbat építsünk helyette - védekezett
a gnóm.
- Mi a jobb és a szebb? Ez már csak szemlélet kérdése! Egy lépésnyire
vagytok attól a hadvezértől, aki azért támad meg egy békés országot, hogy
ott az ő szempontjából jobb rendszert vezessen be!
Gnarripolin elképedve nézett Nordra, megdöbbenésében csak némi hebegés
után jutott szóhoz.
- De mi sose bántanánk másokat! Épületekről és tárgyakról volt szó!
- Ugyan! Láttam én már gnómot, aki utcakővel próbálta szétverni valakinek
a fejét, mert elrontotta kedvenc gépezetét. Ne próbáld bemesélni nekem,
hogy szent nép vagytok, akiknek fejében sosem fordul meg egyetlen becstelen
gondolat sem!
- Mindenki azt feltételezi másokról, amire ő képesnek tartja magát
- válaszolt egy kis szünet után a gnóm. Ennyi kellett neki, hogy megrendszabályozza
egyre forrósodó vérét.
Asylum nem szólt bele a vitába, kissé félrefordított fejjel, elgondolkozva
nézte Nordot és Gnarripollit, aztán a tanács többi tagját. Csak akkor kezdett
beszélni, mikor végre elcsendesedtek.
- Meddő a vitátok, barátaim. A vizet elátkozhatta egy gnóm varázslócska,
talán a sziklaajtót is kitárhatta a gnómok előtt, de aligha készíttethette
el azt a szerkezetet, amelynek nyomaira ráleltem.
A mágusok érdeklődve várták, mire akar Asylum kilyukadni. Ilyesmi
nem szerepelt az üzenetében.
- A szerkezet körülbelül akkora lehet, mint egy homokfutó lovak nélkül.
Kicsit körülményes lehetett a hegyekbe szállítani...
- Kivéve, ha ott helyben fabrikálta össze egy gnómocska - szúrta közbe
Nord.
- De aligha okozott nagy gondot az összeállítójának. - Asylum úgy
beszélt tovább, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást. - A szerkezet
nagy része jakfából készült. Mikor odaértem, még erősen lehetett érezni
jellegzetes illatát. Ezt rakjátok össze azzal, hogy a trollok iszonyú szenvedésen
mentek keresztül, és a csatában jó néhányan meg is haltak. Az Ezüstmágusok
döbbenten néztek az elfre, s percekbe telt, mire egyikük, Gnarripolli meg
tudott szólalni.
- Még én sem tudnék elkészíteni egy brakkarát! Mindig azt hittem,
hogy nem is lehetséges, csupán elméletileg létezik a lehetősége.
- Te nyilván nem folytattál erre vonatkozó kutatásokat, de hogy mindegyikünk
pontosan tudja, miről is van szó: a brakkara egy olyan eszköz, amely érzékeli
a szenvedést és mágikus erővé alakítja át. Nagyon nehéz ellenőrzés alatt
tartani; a brakkarában felgyülemlő energia könnyen kitörhet és elpusztíthatja
a használóját. Az, aki a Haddarában használta, még mindig életben van.
Ráadásul meggyőződésem, hogy azért csinálta az egészet, hogy lássa, mekkora
a brakkara hatékonysága, ha csak szenvednek körülötte, és mekkora, ha sokan
meghalnak.
A tanácsteremben hangzavar tört ki, heten próbálták egyszerre elmagyarázni,
miért lehetetlen a brakkarát elkészíteni, és miért őrültség használni.
Ráadásul a nevén és az anyagán kívül nem is lehet tudni róla semmit, a
készítéséhez szükséges rítusok rég elvesztek. Mikor a mágusok lecsillapodtak,
valaki végre feltette a kérdést:
- Azt gondolod, hogy egyedül, tanítás nélkül elérhetett egy ismeretlen
mágus olyan szintet, hogy képes legyen elkészíteni a brakkarát? Ellenőrzésünk
alatt tartjuk az egész birodalmat, feltűnt volna egy ilyen tehetség! Átvettük
volna a nevelését, és eszébe sem jutna ilyen gonosz dolgokra használni
a mágiát.
Asylum sóhajtott, és a beszélő, Erdrin vállára tette a kezét.
- Túlságosan naiv vagy, barátom, ha azt hiszed, hogy csak azért, mert
Ghallán béke van, nem munkálkodhatnak a mélyben sötét erők. És az is lehet,
hogy felfedeztük azt a tehetséget, lehet, hogy bevettük magunk közé, hogy
mi adtuk a kezébe az erőt, amelyet most a világ ellen fordít.
- Nem hiszem, hogy igazad lenne - fordult el Asylumtól Gnarripolli.
- Talán ismersz olyan nagy hatalmú varázslót, aki nem az Ezüstmágusok
nevelése? Erdrin helyesen mondta: mindenhonnan összeszedjük a tehetségeket,
nehogy a gonosz kezére jussanak. Akkor sem habozunk, ha már elkéstünk:
gyökeresen tépjük ki a gyomot Ghalla békés kertjéből. De mi is tévedhetünk...
És a brakkara egyetlen ismert leírása, amely támpontot adhat - ha pontos
instrukciókat nem is - az elkészítéséhez, az Ezüsmágusok jalnai könyvtárában
található.
- Ez nem bizonyíték! - kiáltotta Nord. - Ezer más helyen hozzáférhetett
az adatokhoz.
- Csakhogy az a bizonyos kötet eltűnt a könyvtárból. Ellenőriztem.
A tolvajnak valószínűleg szüksége volt a rajzra, nem merte lemásolni, nehogy
egy apró részletet is eltévesszen. És rajtunk, Ezüstmágusokon kívül ugyan
ki más férhet a könyvtárunkhoz?
A csend éles volt és bántó. Asylum érvelését nehéz lett volna megcáfolni.
De azt beismerni, hogy az Ezüstmágusok közül valaki ilyesmit tegyen...
- Az már előfordult, hogy egy Ezüstmágus ostobaságában és elbizakodottságában
vészt hozott Ghallára... Hisz mindannyian emlékeztek az Inváziós Háborúra
és a Kitaszítottra. De ez... - Gnarripolli felemelte a fejét és végignézett
a többieken. Ugyanazt a hitetlenséggel párosuló fájdalmat látta rajtuk,
melyet ő is érzett.
A tanácskozás eztán hamar véget ért. Minél hamarabb ki kellett deríteniük,
ki készített brakkarát és nem volt más ötletük, mint hogy felosszák a birodalmat
maguk között, és végigjárják az ottani varázslóiskolákat. Asylum csendben
nézte, hogyan vitatkoznak a területek felett, és közben az járt az eszében:
akár közülük való is lehet...
Asylum nem is tudta, mennyire igaza volt. Nord komor gondolatokkal fejében
hagyta el a tanácstermet, akárcsak a többi hét Ezüstmágus. Csakhogy egészen
más miatt volt dühös mint társai: amíg ők az ismeretlen gonosz miatt szomorkodtak,
addig ő Asylumot átkozta magában. Bár számított arra, hogy Ordrell kivizsgáltatja
a troll-gnóm összecsapás ügyét, arra viszont nem, hogy maga Asylum simítja
el a jelentéktelen konfliktust. A király tanácsadója túlságosan okos volt
és ráadásul igen érzékeny: tévedhetetlenül
meg tudta állapítani, mely események fontosak és melyek nem. Ha Nord nem
gyűlöli annyira, talán még becsülni is tudta volna... De Nordnak nem csupán
Asylum miatt fájt a feje. Bár elkészítette a brakkarát és irányítani is
tudta, korántsem ért el olyan eredményt, amelyre számított. Jelentős mágikus
erő gyűlt fel, olyan sok, amennyivel szinte bármit el lehetett volna érni
- kivéve azt, amire Nord oly nagyon vágyott. Szinte mindenki szeretett
volna halhatatlan lenni, és az olyan szintű mágusok, mint Nord, igazán
közel kerültek ezen vágy eléréséhez. Nord százhét éves volt, de nem látszott
többnek harmincötnél - hófehér, vállig érő haja ellenére sem. Ránctalan
arca nem volt szép, de éles, értelmes sólyomtekintete, keskeny, de mindig
gunyoros mosolygásra kész szája vonzóvá tette. Teste friss volt, és ruganyos
- ha nem lett volna mágus, udvari testőrnek is beillett volna. De Nord
tudta, hogy mindez csak átmeneti állapot. Ismerte Augur és Haarkon történetét
- mint ahogy mindenki, aki az Ezüstmágusoknál tanult -, és egy igen fontos
tanulságot vont le belőle: okosabban kell csinálnia, mint Haarkonnak. Az,
hogy a brakkara olyan kis hatásfokkal hasznosította a szenvedést és a halált,
elkedvetlenítette: ahhoz, hogy annyi varázserőt gyűjtsön össze, amennyi
céljai eléréséhez kell, kontinens méretű háborúnak kellene kitörnie...
Ahogy végiggondolta, már tudta is, hogy ez a megoldás: egy olyan háborút
kell kirobbantania, amely végigsöpör az egész Namír birodalmon mérhetetlen
szenvedést és tengernyi halált okozva. Hamarosan az ellenfélre is rátalált:
a Kwasatz-fennsíkon szétszórtan élő varkaudar törzsekre. A Kwasatz-fennsík
félkör alakú természetes határa volt a birodalomnak: háromezer méter magasan
feküdt és csak egy meredek, megmászhatatlan sziklafal kötötte össze Ghalla
többi részével - vagy választotta el tőle. A varkaudarok nomád életet éltek:
nem építettek városokat, csak addig maradtak egy helyen, amíg állataik
csupaszra nem rágták a földet, aztán odébbálltak. Kézművesiparuk is gyenge
volt: egyedül a fémekkel bántak jól, de szinte kizárólag fegyvert készítettek
belőle. Erre szükségük is volt, mivel vándorlásaik során gyakran kerültek
összetűzésbe a szomszédos törzsekkel. Minden törzsnek volt egy főnöke,
aki teljhatalommal és vaskézzel irányította népét. A gödörben élőkkel szemben
- így hívták a Namír birodalom lakóit - náluk nők is kerülhettek vezető
pozícióba - persze csak ha le tudták győzni a többi jelentkezőt. A főnököt
ugyanis bárki kihívhatta, ha a helyére pályázott, de a harc előtt kemény
próbákon kellett átmennie, és a legtöbb jelentkező otthagyta a fogát. Ez
kellőképp visszariasztotta a nagyravágyókat ahhoz, hogy viszonylag stabil
kormányzás alakuljon ki. Ghalla többi népe primitívnek tartotta a varkaudarokat,
alig többnek az erdőkben lakozó vadállatoknál, holott alig akadt közöttük,
aki szemtől szembe látott volna egyet. Külsejük azonban csak igazolta volna
a véleményt: inkább hasonlítottak az emberek rémálmaikban megjelenő démonokra,
mint békés pásztorokra. Sokféle testalkatú volt köztük - kinézetük nagyban
függött attól, melyik törzshöz tartoznak -, de a nagy, dudoros, sőt, gyakran
tarajos fej, az előreugró szemöldök alatt megbúvó kicsi szemek mindre jellemzőek
voltak. A vadászvarkaudaroktól eltekintve szinte mindegyikük hatalmas termetű
volt, némelyikük majd kétszer akkora, mint egy átlagos ember. Néhányan
atavisztikus maradványként farkat vonszoltak maguk mögött a porban, de
ez korántsem volt általános. Izmaik, mint az acél, csontjaik, mint a legerősebb
kő - igazán harcra, hódításra termett nép, gondolta Nord. Mindössze két
apró problémája akadt: a háromezer méteres sziklafal, melyen majdnem lehetetlen
volt leereszkedni és az, hogy a varkaudarok csöppet sem akartak háborúzni.
Jól elvoltak a maguk kis civódásaikkal, apró összetűzésekkel, amelyekben
kiélhették erőszakos természetüket, de nem kockáztatták a törzs létét.
Nordnak tehát valami olyasmit kellett kitalálnia, ami egyesíti a törzseket
és a Namír birodalom ellen fordítja őket. És most nem alkalmazhatott szemfényvesztést:
egy hosszan tartó háborút nem lehet gyorsan múló varázslatra alapozni.
Mielőtt tehát Nord elindult volna a Kwasatz-fennsíkra, gondosan áttanulmányozta
a varkaudarokra vonatkozó feljegyzéseket. Hamarosan meg is találta, amit
keresett.
Hűvös, szeles éjszaka volt; a fák lombja meg-meghajolt, mintha hódolni
akarnának a szeszélyes időjárásnak. Az Árnyékhold keskeny sarlója nem homályosította
el a csillagok fényét, ám a szél cakkos szélű felhőket hajtott maga előtt.
Khaled al Doon sátrában még mindig égett a fáklya, az Ezüst Nyíl törzs
főnökének nem jött álom a szemére. Maga sem tudta, miért, de újra meg újra
előszedte a réges-régi írásokat és megpróbálta kisilabizálni az elmosódott
betűiket. Mint már annyiszor, most sem tudta kideríteni, pontosan mi áll
bennük. A varkaudar sóhajtva rakta el a tekercseket, majd intett a szolgájának,
hogy távozhat. Ledőlt az ágyára, nyitott szemmel fürkészte a sátorlapon
átlátszó felhőárnyékokat. Észre sem vette, mikor aludt el. Szemei előtt
régi tekercsek hullottak le, majd megjelent egy fiatal férfi arca. Egy
ember arca. Az ismeretlen a varkaudarok ősi nyelvén beszélt, s amit mondott,
még azután is nagyon élénken élt a törzsfőnökben, amikor hajnalban felébredt.
Khaled al Doon a lováért kiáltott, és néhány perc múlva testőrségével együtt
útban volt a Kwasatz-fennsík egyetlen nagyobb kiemelkedése, a Perin-szikla
felé. Rajta kívül még huszonhárom törzs vezetője indult el ugyanebbe az
irányba. A Perin szikla körül gyülekező varkaudarok gyanakodva figyelték
egymást. Az idegen hatalmat ígért nekik, olyan hatalmat, amely már ősidőktől
fogva megillette volna őket, sőt, valamikor az övék is volt. De arról nem
beszélt, hogy ehhez a többi törzsnek is köze van... Hogy az ellenségeskedés
nem fajult harccá, csak annak volt köszönhető, hogy túl sokan voltak. Senki
sem mert rátámadni az ellenségére, mert ha győz is, meggyengül, és kiszolgáltatja
magát a többieknek. Így hát morogva bár, de békésen várták, hogy az álombéli
idegen megjelenjen. Nord nem váratta őket sokáig. Olyan külsőségek - elsötétülő
égbolt, villámok, földöntúli ragyogás - között jelent meg, amely kellőképpen
hatásos volt, sőt némi félelmet is keltett a jelenlevőkben. Az Ezüstmágus
hangja tiszta volt és csengő, ráadásul annyira meggyőző, hogy Khaled al
Doon már bánta, hogy nem hozott magával egy sámánt, hogy kiderítse: nem
mágikusan akarják-e őket manipulálni.
- Én hívtalak benneteket, aki megzavarta álmotokat, mert le akarom
törni rólatok az évezredes semmittevés bilincsét. Hatalmat ígértem egész
Ghalla felett, s ne higgyétek, hogy tűnékeny ábrándokat rajzolok elétek,
hisz olyasmit ajánlok csak, ami valamikor a tiétek volt. Mit gondoltok,
mindig ezen a kietlen fennsíkon éltetek? Mindig marhákat terelgetve vándoroltatok
egyik legelőről a másikra? Nincs igazi varázslótok, csak sámánjaitok, akik
tűz körül ugrálva ijesztik el a rossz szellemeket, és néha talán megéreznek
valamicskét abból, mennyi csodálatos varázslat van a világon! Nézzetek
a fegyvereitekre! Hihető-e, hogy ezeket a pompás fegyvereket csak azért
hoztátok létre, hogy legelőfoglalókat és marhatolvajokat fenyegessetek
velük? Nézzetek magatokra! A pompás izmaitok csak arra valók lennének,
hogy megvadult bikákat fogjatok le velük? Biztosak vagytok benne, hogy
egyszerű pásztornép vagytok, amelynek nincs más jövője, csak ami a tehenek
hasában rejlik?
- Nem!!! - zúgott végig a főnökökön a kiáltás és a mindig nyugodt
Khaled al Doon is azon vette észre magát, hogy undorral gondol eddigi,
viszonylag békés életükre.
- Én csak azt akarom visszaadni, ami valaha a tiétek volt, amit a
bosszúvágyó istenek elvettek tőletek.
A varkaudarok összenéztek. Sosem voltak különösebben vallásosak, s
nem sokat törődtek az istenekkel. Vajon miért álltak volna bosszút rajtuk?
- Én nem a mostani, hamis istenekről beszélek, hanem azokról, akik
sokezer évvel ezelőtt uralkodtak Ghallán. Valamikor lenn éltetek a többi
nép között: hatalmasok voltatok, és félelmetesek. Olyan birodalmatok volt,
amelynek minden környező ország behódolt, és busás adókkal próbálta elkerülni
haragotokat. Harcos nép voltatok, uralkodó fajta. Ám az istenek között
háború tört ki, és a győztesek a Kwasatz-fennsíkra száműztek benneteket,
hogy elzárják előletek a hódítás lehetőségét. Aztán megtagadták Ghallát,
elhagyták teremtményeiket. Ám ti itt maradtatok és még mindig nyögitek
a régi halhatatlanok büntetését. Én viszont megszabadíthatlak benneteket
a mérhetetlen súlytól, újra szabaddá tehetlek benneteket!
Nord elhallgatott, és örömmel nézett végig a csillogó szemű gyülekezeten.
Biztos volt benne, hogy hallgatni fognak a szavára.
- Azt mondod, szabaddá teszel bennünket. Én azt kérdezem, mit akarsz érte
cserébe?
Khaled al Doon hangja ostorként csapott végig az egybegyűlteken, pedig
igazán nem volt nagyon hangos. Nord széttárta a kezét.
- Semmit.
- Ha jól értem - mondta az Ezüst Nyíl törzs főnöke -, kiszabadítasz
bennünket a Kwasatz-fennsíkról, feloldod az átkot sámánjainkról, mely miatt
sosem tudtak igazán közel kerülni a mágiához, segítségeddel elözönölhetjük
Ghallát... És ennek az egésznek nem kell megfizetnünk az árát?
- De. Harcolnotok kell, s mire eléritek a célotokat, nyilván sokan
fognak elpusztulni közületek. Ez épp elég nagy fizetség a hatalomért.
- Másképp teszem fel a kérdést: Neked mi a hasznod abból, hogy mi
feltámasztjuk a birodalmunkat?
Nord összevonta szemöldökét, és úgy tett, mintha nehezére esne válaszolni,
bár már az elejétől fogva készült erre a kérdésre.
- A bosszú. De ennél többet nem mondhatok.
Ám ez az egy szó pontosan elég volt. A varkaudaroknál a bosszú szentnek
számított, minden valódi vagy képzelt sértés után elkerülhetetlen volt.
- Most viszont én teszek fel egy kérdést neked, tiszteletreméltó törzsfőnök:
vajon igazat mondtam-e, amikor a régi birodalmatokról beszéltem. Vagy te
talán mást olvastál ki a régi iratokból?
Khaled al Doon kénytelen volt bevallani, hogy valóban lehet így értelmezni
a régi feljegyzéseket. Ettől kezdve a varkaudarokkal nem lehetett bírni.
Állandóan elmúlt dicsőségüket emlegették, s fogadkoztak, hogy visszaszerzik
azt. Nord elérte, amit akart. Hat hónap múlva - miután az Ezüstmágus kitanította
a sámánokat, és lerombolta a sziklafal egy részét, hogy kényelmes utat
csináljon a seregnek - megkezdődött a háború.
Treem hamarosan rájött, hogy a háborúról írni majdnem olyan unalmas,
mint a békéről, viszont sokkal fájdalmasabb. Ha most kellett volna választania,
hogy a tartományokból érkezett adókról készítsen statisztikát vagy az ugyanonnan
jövő veszteséglistákról, tudta volna, miként döntsön. A döntés azonban
sosem a történetíró kezében van. Treem rögzítette, mikor melyik város került
a varkaudarok kezére, milyen stratégiát alkalmaztak - ez nem volt különösebben
érdekes: a támadók seregei nyílegyenesen haladva falták fel a birodalmat
-, és milyen hadmozdulatokkal sikerült visszaszorítani őket. Ez utóbbiról
nem írhatott sokat: a Namír királyság most fizette meg a sok évszázados
béke árát. A sereg, amelynek oly hosszú ideje nem akadt ellenfele, szétzüllött
a semmittevésben. A harc első évében Treem nem adhatott másról hírt, mint
visszavonulásról. Ami sikerről hallott, az sosem a királyi sereghez, hanem
a helyi lakossághoz fűződött. Szinatot, a Haddara-hegységbeli kobudera
kolostort például képtelenek voltak elfoglalni a varkaudarok. Bár igaz,
hogy a magas sziklára épült rendház körül viszont minden az övék lett...
Hősies, de nagyon szomorú volt Zamrion városának története. A Zam-tenger
partján fekvő városka igazán nem volt híres a harcművészetéről, mégis utolsó
csepp vérig kitartottak, feltartóztatták az ellenséges sereg rohamát. Amikor
már közelinek látszott a vég, Brevion Ezüstmágus életre keltette magát
a várost. A fák kitépték gyökereiket a földből, a házak kiszakadtak alapjukból,
a leomlott falak kövei maguktól gurulni kezdtek. Bár Zamrionban senki sem
maradt életben, a varkaudar seregből sem maradt több hírmondónál. De ez
igen keserű győzelem volt. Még a háború kezdete után pár hónappal is voltak
olyanok, akik azt hitték, a varkaudarok olyan ellenfelek, akikkel alkut
lehet kötni, és azt be is tartják. Beregva azt ajánlotta nekik, hogy vívjon
meg a város és az ostromló sereg bajnoka, s e harc eredményét tekintsék
a csatáénak is. A varkaudarok elfogadták az ajánlatot és a város bajnoka
győzött. Két hónapon belül nyoma sem volt a Beregvának. Az öregeket lemészárolták,
a fiatalokat pedig elhurcolták rabszolgának. Hát igen, talán Zamrion jobban
járt... Hiszen a varkaudarok rabszolgájának lenni nem volt élet, csak egy
különösen fájdalmas előtanulmány a pokol gyötrelmeihez.
Treem sokszor feltette azt a kérdést magában, hogy miért nem segítik
meg Ghallát az istenek. Elküldték ugyan lovagjaikat, hogy egy-egy fontos
pillanatban a namírok javára billentsék a csata mérlegét, de ettől eltekintve
mintha nem is léteztek volna. Treem persze sejtette a választ, de mindig
keserűség fogta el, ha erre gondolt. A Namír birodalom sok évszázados békéje
alatt kezdték elfelejteni, hogy jólétüket és nyugodalmukat nem csak önmaguknak,
hanem isteneiknek is, sőt elsősorban nekik köszönhették. Elbizakodottságukban
egyre inkább elhanyagolták a szertartásokat, az oltárokon sokszor kialudt
a tűz, mind kevesebben álltak papként az istenek szolgálatába. Treem mégis
úgy érezte, hogy túlságosan nagy és kegyetlen a büntetés, melyet el kell
szenvedniük; s ha az istenek nem lépnek közbe hamarosan, senki sem lesz,
ki áldást kérve mondja ki a nevüket...
A háború azt is bebizonyította, hogy az Ezüstmágusok sem mindenhatóak.
Treem nem tudta, hogyan, de a varkaudarok között rengeteg varázsló akadt.
Nem voltak olyan hatalmasak, mint az Ezüstmágusok, de rettentő sokan voltak.
Legtöbbször tizen álltak szemben egyetlen Ezüstmágussal, s hiába volt az
akár évszázadokkal tapasztaltabb, lekötötték az erejét, képtelen volt segíteni
a seregnek. Végül mégis egy Ezüstmágus mentette meg Jalnát a pusztulástól,
pedig a támadó seregben ott volt Nord, aki ekkor már Dornodonnak nevezte
magát. De ez később volt, I. Ordrell halála után. Treem lélegzete mindig
elakadt egy pillanatra, amikor kedves urának halálára gondolt. Ordrell
fiatal volt, és meggondolatlan, nem kellett volna csatát vezetnie. De ő
hitt benne, hogy az ő személye összetartja a seregét, sőt megkétszerezi
erejét. Halála viszont teljesen szétbomlasztotta... A varkaudarok hamar
rájöttek, ki az a csillogó páncélba öltözött lovag, aki körül a sereg legkeményebb
katonái csoportosulnak, és minden erejükkel a király felé törtek. Ordrell
nyakát lándzsa járta át, és abban a pillanatban, amikor
lefordult a lováról a már-már győztes csata elveszett a namírok számára. A vereség
hírére a sereg többi része is szétzilálódott, mindenki menekülni kezdett,
többé nem sokan voltak, akik hittek volna a győzelemben. A legrosszabb
az volt, hogy Ordrell nem hagyott maga után utódot, hisz még nagyon fiatal
volt. Nem volt királya a birodalomnak, nem volt, aki irányítsa még mindig
hatalmas szervezetét és seregét. A korrupció virágzott és az intrika olyan
szövevényes hálót szőtt az udvarban, hogy abba minden lehetséges királyjelölt
belebonyolódott. És közben a varkaudarok vörös zászlós serege elérte Jalnát.
Az Ezüstmágusok tornyai még mindig védték a várost, de Dornodon nem habozott
felhasználni valamennyit a brakkarában összegyűlt erőből, hogy semlegesítse
a védelmi varázslatokat. Ám Jalnában ott volt Asylum is, és körülötte a
királyi sereg jelentős maradványai. A háború történetének legvéresebb csatája
bontakozott ki Jalna falai alatt, és voltaképp csak Dornodon türelmetlenségének
volt köszönhető, hogy a varkaudarok vereségével zárult. A volt Ezüstmágus
- hogy gyorsítsa a csata lefolyását - életre keltette a halottakat, hogy
újra csatasorba állítsa őket. Ám az alvilágba vezető folyosó Asylum számára
is nyitva állt, s ő - bármennyire is undorodott az efféle varázslatokról
- kihasználta az alkalmat. A varkaudarok hamarosan betört fejjel takarodtak
el Jalna alól, és ezen a ponton megfordulni látszott a hadiszerencse. Asylum
- nem törődve bizonyos főurak ellenkezésével - királlyá választatta Eszklepiot,
Ordrell nagybátyjának kisebbik fiát, aki alig volt idősebb, mint az előző
uralkodó. Mégis kemény kézzel látott neki a tennivalóknak, Asylum tanácsai
alapján újjászervezte a sereget, és hamarosan kibomlott újra az ezüst zászló.
Dornodonnak érthető módon nem tetszett a háború folyamatának fordulata,
s voltaképp megbánta már, hogy belekezdett. A varkaudaroknak ugyanis erős
mágikus támogatásra volt szükség az Ezüstmágusok miatt. Dornodon egymaga
nem lett volna képes erre, hacsak nem használja fel a brakkarát. De ő a
brakkarát a halhatatlansága eszközének tartotta, és fájt neki minden egyes
alkalom, amikor hozzányúlt. Újra visszamélyedt tanulmányaiba, s hosszú
hónapokon keresztül nem foglalkozott a háborúval. A varkaudarok a gonosz
mágus segítsége nélkül kezdtek visszaszorulni, s sokan jutottak arra a
gondolatra, hogy Dornodon becsapta őket. A varázsló valóban csak saját
dolgaival törődött, ám végül mégsem ő, hanem Gandor - egyik tanítványa
az öt közül - találta meg egy poros könyvben a megoldást. Dornodon iszonyú
erejű varázslatokba kezdett, hogy megidézze Krillt, egy rég halott, félisteni
erejű varázslót. Nem riadt vissza az emberáldozatoktól sem, és egy tiszta,
felhőtlen éjszakán megjelent neki a mágus, s Krill elárulta, amit Dornodon
akart. Dornodon felnézett az égre; de ő nem látta sem a csillagokat, sem
a majdnem kör alakú Árnyékholdat - lélekben már a halhatatlan istenek között
volt. Dornodon természetesen a Zan hollétét kérdezte Krilltől, de elfelejtette
azt is megtudakolni, miképp ismerhetné fel. A Gradig-hegység barlangjáig
egyenes volt az útja, még Krill kincseskamráját is megtalálta, de a rengeteg
csecsebecse között nem ismerte fel a Zant. Azonkívül akadt még egy problémája:
egyszer csak felbukkant Asylum. Az Ezüstmágus előtt nem maradt rejtve Krill
megidézése, Dornodon túlságosan nagy erőt használt fel hozzá. Azt is hamar
kitalálta, mit akart volt barátja az ősmágustól. Egyetlen szó nélkül kezdődött
a csatájuk. Rettenetes erőket idéztek, körülöttük kő kövön nem maradt.
Régen Asylum könnyen legyőzhette volna Dornodont, de ő most a brakkarából
folyamatosan pótolhatta energiáit. Asylumnak nem volt más tartaléka, mint
saját teste, az életerejét is feláldozta az utolsó, halálosnak szánt csapáshoz.
Dornodon azonban túlélte, és megölte a végsőkig legyengült Asylumot. De
még mindig nem tudta kiválasztani a Zant a többi varázstárgy közül. Egy
hirtelen ötletet követve, megszüntette a mágiát a teremben. A varázslatnak
minden tárgyra hatnia kellett - legalább átmenetileg -, de a Zan kivételes
volt, egy kis, csiszolt lencse éppen hogy felragyogott és elszívta a varázslat
erejét. Dornodon megmarkolta a kicsiny korongot - szabad volt az út előtte
a halhatatlansághoz...
Ghallának még volt egy kis ideje az életre, amíg Dornodon kitanulta,
hogyan bánjon a Zannal. A Namír birodalom erejét még lekötötték a varkaudarok.
Ha az Ezüstmágusoknak eszükbe is jutott Dornodon, azt gondolták, elég lesz
a háború vége, a győzelem után elkapniuk. De annak a háborúnak nem voltak
győztesei és vesztesei, ám ezt csak Dornodon és öt tanítványa tudta, akik
egy jól védett kis teremben készülődtek az utolsó szertartásra. Négy tanítvány
- Qriklix, Gandor, Helvir és Mantrion - ismerte egymást, ám az ötödik teljesen
ismeretlen volt, és szemlátomást nem tartotta lényegesnek a bemutatkozást.
Dornodon mindannyiuknak halhatatlanságot ígért, s ők hittek mesterüknek.
Most már órák óta mozdulatlanul álltak egy pentagramma csúcsain és figyelték
a csillag közepén álló Dornodont. Odakinn a nap izzó testébe féreg rágta
magát és sötétséget borított Ghallára: a korong alakú Árnyékhold napfogyatkozást
idézett elő. Dornodon magasba emelte a Zant, amely ragyogni és pulzálni
kezdett: színek és formák váltották egymást gyors egymásutánban. A lüktetésből
piros, kék, sárga sugarak röpködtek szerteszét, megégetve, megcsonkítva
Dornodon tanítványait. Ám ha ki is folyt a szemük, ha húsuk viaszként olvadt
is le csontjaikról, ha bőrük összes pórusából sötétvörös vér serkent is
ki, a varázslók rendíthetetlenül álltak helyükön, vigyázták mesterüket.
A ritmus egyre gyorsult, a ciklikus váltakozás másodpercek alatt követhetetlenné
vált, a színek összeolvadtak, a háromdimenziós formák a határokat áttörve
kifordultak magukból... a Zan felrobbant. Ugyanekkor az anyagi sík burka
megrepedt, bíborszín örvénylés formájában tiszta energia tört be a védtelen
világba. A hurrikán szétrombolta a Sötét Kupolát, felszippantotta a pentagramma
csúcsain álló mágusokat, majd kilökte magából élettelen testüket. Ám az
ötágú csillag belsejében álló Dornodonnak hiába feszült neki, a férfi varázsigéket
mormolva benyúlt a tölcsér közepébe és a következő pillanatban a forgószél
megszelídülve táncolt a tenyerén. Tenyerét, ujjait mozgatva, Dornodon megsokszorozta
a tölcsért, majd körbeforogva elküldte az energiaviharokat a kontinens
minden vidékére. Dornodon ügyet sem vetett a körülötte heverő holttestekre,
egykori tanítványaira, a nyakában függő fekete amulettet markolva Ghalla
térképét figyelte. A vastag papír egyszerre több helyen is izzani kezdett,
majd lángra lobbant, a mágus vékony szája mosolyra torzult, ahogy a tűz
terjedését nézte. Elméjét jóleső borzongással töltötték be az amulett közvetítette
halálsikolyok, kínok és szenvedések, egyre hatalmasabbnak érezte magát,
ahogy a brakkarában egyre nőtt a foglyul ejtett lelkek száma. Aztán eljött
egy pillanat, amikor már ez sem számított; az erő, melyet a pusztuló életektől
kapott, túlemelte a halandó ember korlátain. Elszakadva fizikai testétől
Dornodon elhagyta az anyagi világot, hogy az istenek közé költözzön...
Ghalla térképe még hosszú percekig lángolt, hogy végül sötét, halotti
pernyévé omoljon szét. Ám csodák csodája, a térkép egy kis darabja, egy
félsziget Ghalla keleti részén - érintetlenül a tűztől - a levegőben maradt...
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 50 szavazat alapján 9.0)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A létsíkok története (HKK novella). Létrehozás: 2003. október 7. 08:48:34 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|