Zén: Hogyan fogyott el az expedíciónk (HKK novella)Sokan kérdezhetik, hogy mi szükség erre a posztra, amikor az alanori királyságot
több száz mérföldnyi vadon és pusztaság választja el a többi lakott területről?
Nos, valójában igenis vannak kereskedelmi kapcsolataink a Namír királysággal,
minden évben egy áruval megrakott hajót küldünk, amely általában visszatér
csereáruval, de néha az is előfordul, hogy nem. Persze lehet irigykedni
az állásomra, hogy milyen nyugodt, kellemes poszt, nem is szólva az évi
600 arany jövedelemről, de azt hiszem, mindezt nemcsak befolyásos nagybátyámnak,
Krapixlon Authirnak, az alanori játékmesternek köszönhetem, hanem különleges
tehetségemnek is a külső világokkal való kapcsolattartásban. Visszatérve
a történethez, a balszerencsés események azzal a Dornodon-féle katasztrófával
kezdődtek...
Amikor messze, nyugaton a teljes látóhatár lángra robbant, mindenki
az utcára rohant, és onnan bámulta az egészet, mint valami tűzijátékot,
amely egészen a következő nap estéig tombolt. Az utána következő napokban
a tűz helyét füst váltotta fel, és az eget lassan belepte a szürke hamufelhő,
ami azóta is részben eltakarja a napot. Amíg Symulf, az udvari varázsló
elő nem került, megoszlottak a vélemények arról, hogy mi is történt. Egyesek
szerint nagyszabású erdőtüzet láthattunk, mások szerint visszatértek a
múlt sárkányai és felégették a határmenti falvakat. A valóság azonban mindennél
borzalmasabb volt, amint azt később Symulf elmagyarázta. A Namír királyságok
összességét, sőt, szinte az egész kontinenst elpusztította egy Dornodon
nevű varázsló valamilyen bizarr elnevezésű (miért nézett itt mindenki rám?)
mágikus relikvia segítségével.
A nagytanács ülése után az uralkodó, Borax őfelsége személyesen fogadott.
Rögtön sejtettem, hogy valószínűleg arról akar beszélni, hogy a kereskedelmi
partnerekkel együtt az én állásom is megszűnt. Amikor megtudtam, hogy erről
szó sincs, rettenetesen boldog lettem. Az uralkodó elmondta, hogy lévén
nekem van a külső világgal való kapcsolattartásban a legnagyobb tapasztalatom,
engem nevez ki a Namír királyságokba induló expedíció élére! Rögtön számolgatni
kezdtem, hogy mennyi idő alatt tudjuk a hajót felkészíteni, de ekkor legnagyobb
megrökönyödésemre tájékoztattak, hogy az utat gyalog kell megtennem! Majdnem
nemet mondtam, de nagybátyám, aki a király mellett állt, egy kézmozdulattal
jelezte, hogy érdemes elfogadnom a kinevezést. Hamarosan ki is derült,
hogy miért.
Nemhogy megduplázták az évi jövedelmemet, még azt is megígérték, hogy
egy kisebb hadsereget adnak mellém kíséretül! Nem csoda, hogy teljesen
összeomlottam, amikor kiderült: a kisebb "hadsereg" egy ötvenfős csürhe,
amelyet bűnözőkből és elmebetegekből állítottak össze. Persze nekem nem
ezt mondták, hanem azt, hogy képzett harcosokból és varázslókból álló elit
alakulat. Csakhogy a tavalyi szerencsétlen félreértés után, amikor kénytelen
voltam két hónapot a tömlöcben tölteni, megismerem a cellatársaimat, még
akkor is, ha megborotválták őket. És ki nem emlékszik az őrült Guradra
és Goradra, a két ikerre, akiket Symulf egynapi inaskodás után penderített
ki... Felháborodásomra nagybátyám ugyan elmagyarázta, hogy a társadalom
által kivetett személyek kiválóan helyt fognak állni a vadonban, de én
nem nagyon hittem neki. Csak az nyugtatott meg valamennyire, hogy mellém
adták Ommót. Ommó fiatal korában varázslónak készült, de amikor egy szerencsétlen
baleset folytán felrobbantotta a város mágusakadémiáját, felépülése után
kitették a szűrét. Igaz, hogy nem egy géniusz, de a sógorom, és így legalább
megbízhatok benne.
Az indulást megelőző napon eligazítást tartottam. Visszatéréskor hatalmas
jutalmat ígértem mindenkinek (az, hogy nem kapják meg, már úgyis a király
gondja). Azt is megjegyeztem, hogy ha esetleg valaki szökni próbálna, azzal
a nagyhatalmú mágus, Ommó végez. Biccentésemre Ommó bemutatta legösszetettebb
varázslatát, a lángteremtést. Maga elé mutatott a porba. Először nem történt
semmi, de aztán valaki a hátsó sorban üvölteni kezdett. Az egész fickó
lángolt! Nos, a bemutató nem egészen úgy sikerült, mint terveztük, de megtette
a kellő benyomást. A pórul járt zsoldost elszállították a füvesasszonyhoz,
ő már nem fog velünk jönni, de jobb is - esetleg első éjszaka elvágná Ommó
torkát, és akkor mi lesz a fegyelemmel?
1. nap
A város szélén nagy tömeg gyűlt össze, hogy búcsúztassa a túlélők
felkutatására induló expedíciót, büszkén integettem nekik. Nehezemre esett
mosolyogni, mert a nyereg már most törte a hátsómat. Őszintén szólva, egy
miniszternek nem kell túl gyakran lovagolnia.
Egyébként elhatároztuk Ommóval, hogy mindketten naplót vezetünk az
eseményekről. Várhatóan nagyon sok kalandban lesz részünk, nem volna jó,
ha a későbbiekben nem emlékeznénk valamilyen szép élményre. Így van, ezt
a naplót olvasod most, kedves olvasó. Hogy a kezedben van, persze azt is
jelenti, hogy épségben hazaértem, aminek már most előre nagyon örülök!
2. nap
Ma késő délben indultunk, mert előző este részegre itta magát az egész
expedíció. A jövőben több figyelmet fogok fordítani a fegyelem fenntartására.
Sajnos Ommó nem volt alkalmas rendteremtő eszköznek, ő feküdt ki mind közül
a leghamarabb. Ha elérjük a legközelebbi falut, ügyelnem kell, hogy ne
töltsük fel az alkoholkészleteket hasonló szintre.
A hangulat egyébként jó, a legénység morálja magas, remélem ez így
marad azután is, hogy elhagyjuk a királyságot. Egyedül az én morálom alacsony,
öt pokrócot raktam magam alá, de a lovaglás még így is elviselhetetlen.
3. nap
Soha senki ne próbálja ki, hogy mennyi gonddal és bajjal jár ötven
ember vezetése! Különösen, ha van köztük néhány őrült. Gorad ma reggel
kipróbált valamilyen varázslatot az egyik zsoldoson. A zsoldos még mindig
köztünk van, de teljesen átlátszó, át tudunk nyúlni rajta, és nem tudunk
vele beszélni. Az incidens után nem sokkal Gorad eltűnt, de szerintem nem
szökésről van szó, mert Gurad még mindig itt van, és nagyon csendes. Mindenesetre
a zsoldos haverjai is mélyen hallgatnak.
Késő délután elértük a határt. Az őrbódén túl sűrű erdő húzódik, tele
veszélyekkel és izgalmakkal. A határon innen vertünk tábort, és én azonnal
a hátsómat kezdtem borogatni a sátramban. Sajnos Ommó nem elég keménykezű,
a határőrök bevonásával vad tivornya kezdődött, "búcsúparti", ahogy a zsoldosok
hívták.
4. nap
A térképek alapján kiderült, hogy az erdő kiterjedése hatalmas, ezért
nem kerüljük meg, hanem átvágunk rajta. Van egy ösvény, amelyen átjuthatunk,
mint azt Kejsa, a vadász megjegyezte. Bár inkább a megkerülést választottuk
volna!
Az első incidens akkor kezdőtött, amikor Yogmart megcsípte egy pók.
Nevettünk rajta, hogy miért dülöngél egy vacak pókcsípéstől, de rövid idő
múlva élettelenül lefordult a lováról. Rövidesen elértük egy olyan részhez,
ahol az ösvényt hatalmas pókhálók nőtték be. Kicsit úgy éreztem magam,
mintha résztvevője lennék a milliónyi, egy kaptafára történt fantasztikus
mese egyikének, de azért a mesék alapján utasítottam a beijedt zsoldosokat,
hogy fáklyákkal égessék le a hálót. A folytatás nem egészen olyan volt,
mint a mesékben. Előcsörtetett az erdőből egy hatalmas, nem, egy óriási
méretű szőrös pók, nagyobb volt, mint a lovaink! Egy rémálom, egy megelevenedett
borzalom volt ez a gigászi pók. Már a leheletétől is görcsökben fetrengve
estek össze az emberek. Tudtam, hogy ha a pánikba esett emberek most szétfutnak
a szélrózsa minden irányába, az expedíció kudarcot vallott. Ezért aztán
talpraesetten elkiáltottam magam:
- Erre! - és előre mutattam az ösvényen, ahol a pókháló már majdnem
leégett. Így legalább mindenki az általam jelzett irányba menekült, ha
fejvesztve is. Néhány perc után egy tisztáson találkoztunk, ha felborzolt
kedélyekkel is. Vesztettünk ugyan néhány embert, de a felszerelés nagy
része megvolt, hála egy Dovgeri nevű zsoldosnak, aki szerencsére megőrizte
a lélekjelenlétét, és társával együtt féken tudta tartani a málhás lovakat.
A hangulat elég forró volt, valamit tennem kellett a kedélyek megnyugtatására.
Rövid beszédet tartottam, elmagyaráztam, hogy már túl vagyunk a veszélyen,
nincs értelme visszafordulni. A morgás azonban csak akkor szűnt meg, amikor
megígértem, hogy a küldetés végén kapott jutalmat megduplázzuk. A semmit
nyugodtan duplázhatjuk, nem igaz?
A következő akadályt, egy óriásira nőtt skorpiót már könnyebben vett
a társaság, egy zsoldos szembe is szállt vele, míg a többiek menekültek
előre az ösvényen. Amikor a szörny farkának csapásával halálos mérget juttatott
a szerencsétlen zsoldos testébe, Ommó meg is kérdezte, hogy ezeknek a páncélozott
dögöknek mi szükségük van rá, hogy még mérgezzenek is, hiszen így is probléma
nélkül fel tudnának szeletelni és falni egy lovat.
Késő este volt, mire kiértünk az erdőből, de persze megértem, hogy
a megrettent társaság miért nem akart a sűrűben éjszakázni. Ezen az estén
nem volt tivornya, a vacsorát csendben készítettük el, a legtöbben szárított
húst, egy leleményes zsoldos talált gombát, ő a társaival gombapörköltet
is evett a hús mellé. Umgor, egy kicsapott druidanövendék volt az egyetlen,
aki élvezettel magyarázta, hogy ez a csodálatos erdő mennyire közel áll
Földanyához. Végül egy kiadós verés őt is elhalgattatta.
5. nap
Miután eltemettük azokat, akik a gombapörköltből ettek, elindultunk,
tovább nyugat felé. Végtelen síkság tárult fel előttük, térdig érő fűvel.
A távolban hatalmas hegyvonulat, amelyet a felkelő nap gyönyörűen megvilágított.
Micsoda látvány! Ahogy ebben gyönyörködtünk, észre sem vettük, hogy beértünk
néhány különös, óriási növényre emlékeztető építmény, grok-képződmény közé.
A madarak elhallgattak, gyanús csend támadt. A következő pillanatban suhogást
hallottunk, és fentről hatalmas, szőrös testek száguldottak felénk! Hatalmas
lett a hangzavar, és mindenki menekült amerre látott. Mint később megtudtam,
brutális ragadozók, bundás csirmázok ütöttek rajtunk, de szerencsére az
expedíciónak csak két tagját ragadták el. Valamivel később újra összegyűltünk,
és kineveztem egy előőrsöt, amely azt a feladatot kapta, hogy derítse fel
az utat előttünk, ne érjen több meglepetés.
Délután lóhalálában vágtatott vissza hozzánk az előreküldött három
emberből kettő.
- Hol hagytátok Zarkot?
A nagy hadonászásból és hadarásból sikerült kihalászni, hogy valamilyen
ősi csatamezőt találtak, és a kíváncsi Zark persze rögtön kincsek után
kezdett kotorászni a csontok között. A földből kezek nyúltak ki, és darabokra
szaggatták szerencsétlent! Áldottam bölcsességemet, hogy előőrsöt neveztem
ki, és így elkerültünk egy ilyen komoly veszélyt.
Persze a felderítő csapat sem jelent teljes védelmet. A délután folyamán
épphogy csak feleszméltünk, amikor egy dübörgő csorda állat vágtatott el
mellettünk. Mindez olyan gyorsan történt, hogy még azt sem láttuk, mik
voltak! Sajnos az incidens során eltaposták két lovunkat, amelyen élelem
volt. Ki is adtam az utasítást, hogy Kejsa és két kiválasztott ember vadásszanak.
Éjjel egy ligetben vertünk tábort. A pihenésünket csak egyszer zavarták
meg, de az igen kellemetlen volt. Arra ébredtünk, hogy remeg a föld, aztán
valamilyen sötét árny takarta el a napot. Egy placcsanás hallatszott, ahogy
egy irdatlan, oszlopszerű láb leereszkedett az égből, és széttaposott egy
sátrat, a benne pihenőkkel együtt. A hegy méretű szörny továbbdübörgött,
valószínűleg észre sem vette, hogy ott vagyunk.
6. nap
Folytattuk utunkat a füves síkságon a hegység felé. A délelőtt folyamán
egyetlen érdekesebb dolog történt. Egy sziklás domboldalon megpillantottunk
néhány napozó skorpiót. Nagyok voltak, de nem akkorák, mint az erdőben.
A zsoldosok megörültek, hogy végre bosszút állhatnak a magatehetetlen félelemért,
amit az erdőben éreztek, és hangos üvöltéssel leöldösték az óriási szörny
kis méretű rokonait. Egy hozzáértő elmagyarázta, hogyan használják a katonák
a skorpiók mérgét arra, hogy bemérgezzék vele fegyverüket. Eközben Gurad
talált egy két láb hosszú, elképesztően gusztustalan és förtelmes féregszerű
teremtményt. Az idióta rögtön kuncogni kezdett, és megjegyezte:
- "De ronda ez a hernyó! Kipróbálom, hogy bírja az energiatüskét..."
- ezzel Gurad rögtön be is írta magát a népszerű utolsó mondások könyvébe,
ugyanis amikor a mágikus lövedékek a féregbe csapódtak, az a szó szoros
értelmében felrobbant, cafatokra szaggatva nemcsak Guradot, hanem két,
éppen a fegyverét mérgezgető zsoldost is. Ha ez így folyik tovább, a naplóm
megkaphatja azt a címet, hogy "Hogyan fogyott el az expedícióm...".
Délutánra elértük a hegyek lábát. Az, hogy a vonulat legdélebbi, magányos
csúcsának tetejéről füst szállt fel, eléggé intő jel volt, de amikor a
föld is remegni kezdett, Umgor volt az egyetlen, aki nem fordult vissza.
Csak állt ott bambán ez a kicsapott druidanövendék, és bámulta a vulkánkitörést.
Távolról láttuk, hogy megfordította a lovát, és utánunk indult, de ekkor
már késő volt, Földanyával ugyan nem találkozott, de egy több mázsás repülő
sziklával igen.
A vulkánkitörés igen ritka természeti jelenség, én legalábbis még
nem találkoztam vele, de most megtörtént, és utunkat állta. Rövid tanakodás
után úgy döntöttünk Ommóval, hogy a kitörés megkerülése nagy időveszteség
lenne, fogytán a készleteink, és Kejsáék eddig két erősen mérgező sünfélén
kívül semmit nem fogtak. Ezért átkelünk a hegyek közötti hágón! Izgalmas
kalandnak ígérkezett, szükség lesz odafent az extra pokrócokra, amiket
magammal hoztam.
Találtunk egy barlangot, amely megfelelő szállásnak tűnt éjszakára.
Bement a három felderítő Nomag, az északi barbár vezetésével. Ezek a barbárok
nyers húst ettek, és bakfejű istenhez imádkoztak, de rettenthetetlenek
voltak. Nem hittem, hogy bármi lehet a barlangban, ami problémát jelent
Nomagnak, egy esetleges feliraton kívül. Nem kellett sokáig várakoznunk,
egyszer csak kirohant Nomag, recés élű kardját lóbálva rontott közénk.
Mire észbe kaptunk, három embert levágott! Nem védekezett, egyre csak támadott,
úgyhogy egy bátrabb zsoldosnak sikerült végül hátba szúrnia. Percekig döbbenten
álltunk, de aztán előkúszott a barlangból a másik felderítő. Borzalmas
állapotban volt, mintha sav marta volna szét az arcát. Hörögni kezdett:
- Ne higgy a csinos külsőnek! Túl késő már, amikor az igazi arcát
mutatja... - és ezzel kilehelte lelkét. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen
gonosz boszorkány lakott a barlangban, ő bűvölte el Nomagot, és ő bánt
el a másik két felderítővel is. Így hát odébbáltunk, késő éjjel volt már,
mire találtunk egy másik, biztonságos barlangot.
Amikor már mindenki elhelyezkedett, kiáltás harsant a barlang távoli
végéből. Persze rögtön odafutottam. Egy zsoldos a falra mutogatott:
- Odanézzetek, mekkora rubin!
Valóban, a falban egy hatalmas rubin volt, és a zsoldosok máris nekiláttak,
hogy késükkel kipiszkálják. Rossz előérzetem támadt, a zsoldos kiáltása
nagyon úgy hangzott, mint a Gurad féle utolsó aranyköpés. Igazam is volt,
a fal szanaszét robbant, ahogy előlépett mögüle egy hatalmas, emberszerű
figura, tiszta rubinból! Egy gólem, nem vitás. A körülötte ugráló emberek
fejét úgy zúzta be, mintha csak tojásokat törne fel, és a pusztítástól
csak tovább erősödött. Persze szokás szerint menekültünk, a rubingólem
pedig eltűnt a hegy gyomrába vezető járatban.
7. nap
Reggel létszámellenőrzést tartottam. Huszonnégyen maradtunk, az expedíciónak
több, mint a fele odaveszett! Most már nem csodálkoztam, hogy ilyen embereket
adott mellém a király: tudta, hogy milyen veszélyek leselkednek ránk, és
az igazán értékes embereit nem akarta kockáztatni! Persze, várjunk csak,
hiszen itt vagyok én, no meg itt van Ommó is! Talán mégsincs igazam.
A hegyen való átkelés nehezebb volt, mint vártam, a hágónak nevezett
valamit csak Kejsa meg a másik vadász, Nubleng látta, nekem az egész nem
volt más, mint szikla szikla hátán. Egyre hidegebb lett, és kevés volt
az élelmünk. A Kojsa által gyűjtött levedlett yetibőrből készült levesből
senki sem kért. Késő délután találtunk egy barlangot, és azt megpillantva,
a társaság nem volt hajlandó továbbmenni, követelték a pihenőt. Talán igazuk
van, feljebb esetleg már nem találunk alkalmas táborhelyet. Különösen,
ha figyelembe vesszük, hogy miféle mesék keringenek a hegyekben élő óriásokról
és trollokról, amelyek éjszaka vadásznak. Márpedig az eddig átélt borzalmak
után egyre több ilyen mesében kezdtem hinni.
Már épp lefekvéshez készülődtem, amikor odajött hozzám Ommó, és suttogva
elmondta, hogy kihallgatott egy beszélgetést. Néhány zsoldos lázadást tervez
reggel, vissza akarnak fordulni, ha kell, meg is ölnek! Rettenetesen megijedtem,
de aztán támadt egy ötletem. Óriások és trollok? Azonnal magamhoz hívattam
a három zsoldost, és közöltem velük, hogy fel kéne deríteniük a tábor környékét.
A zsoldosok egymásra néztek, de Ommó feltűnően csavargatni kezdte a nyakában
lógó óriási fogat. Micsoda szerencse, hogy itt van mellettem ez a nagyhatalmú
mágus! Meg akkor is, ha tudtam, hogy az a fog valójában egy vízköpő szobor
szarva, emlék a hajdanán felrobbantott akadémiából.
Ahogy számítottam rá, fél órával később az éjszakát velőtrázó ordítások
verték fel, vérszomjas hörgéssel egybekötve. Óriások? Trollok? Griffek?
Talán épp párzás közben zavarták meg ezeket a vadállatokat! Azt hiszem,
a reggeli lázadást sikerült elnapolni.
8. nap
Kegyetlen hóvihar tombol, az emberek nem akarnak továbbmenni. Nubleng
és Kejsa vitatkoznak, Nubleng szerint a hóvihar még jó is számunkra, hiszen
ilyenkor a jégtrollok nem mozdulnak ki barlangjukból. A jégtrollok említése
hatott, különösen, hogy mindenki látta az éjszakai felderítőcsapat maradványait
(nem volt túl sok). Nekivágtunk.
Ez volt életem egyik legborzalmasabb élménye, a hágón való átkelés.
Iszonyatos hideg, alig láttunk valamit, és ha mindez még nem lenne elég,
kiderült, hogy a jégtrollok nemhogy nem bújnak el a hóviharban, egyenesen
imádnak ilyenkor vadászni! Jónéhány lovat hagytunk hátra a borzalmas szörnyeknek,
az átkelésnél úgyis inkább terhünkre voltak, mint hasznunkra. Az mindenestre
bizonyos, hogy visszafelé nem erre jövünk. Apropó, visszaút, Boraxnak a
fél kincseskamráját fel kell majd ajánlania, hogy kárpótolni tudjon ezért
az útért! Nem is szólva nagybátyámról, most már tisztán látom, hogy el
akart távolítani maga mellől, ez minden, csak nem egy zsíros, kényelmes
állás.
Mire átértünk, több embert elvesztettünk, hála a fagynak, és olyan
nevenincs borzalmaknak, amelyekre még gondolni is iszonyat, és amelyek
nélkül amúgy sincs igazi fantasy történet. Amint biztonságba értünk, a
zsoldosok alaposan megvertek engem is és Ommót is, fog ide vagy oda, és
elvették mindenünket, még a pokrócainkat is. Végül azonban nem öltek meg,
de mindenre meg kellett esküdnöm, hogy a túlélők tízszeresét kapják az
eredetileg ígért díjnak. Ezt boldogan megígértem, fő, hogy élek.
9-13. nap
Végre sikerült visszaszereznem a naplómat! Az elmúlt napok ugyanolyan
borzalmasak voltak, ha nem még borzalmasabbak, mint a megelőzők. Ommót
is elvesztettük. Egy furcsa lény támadta meg, amely rátapasztotta csápjait.
Először semmi nem történt, csak Ommó nyögdösött, hogy "Vizet, vizet..."
A lény elszívta a nedvességet Ommóból! Mire közbe tudtunk volna lépni,
Ommóból csak száraz kéreg maradt. Ha a lény az agyat szívja ki, nem a vizet,
Ommónak több esélye lett volna a túlélésre. (Sóhaj.) Ilyen, és ehhez hasonló
balesetek fogyasztották tovább amúgy is csekélyke expedíciónkat.
Ezek a süket zsoldosok a civilizációval való egyetlen kommunikáció
lehetőségét is elszalasztották. A vadon közepén egy remetére bukkantunk.
Dovgeri egyből ugratni kezdte a szerencsétlen kinézetű, szakállas vénembert.
Persze nem gondoltuk, hogy a remetét zavarja, vagy egyáltalán érti, hogy
miről van szó. Erre Dovgeri egy bottal kezdte ütlegelni a remetét, azt
mondta, kísérletképp. Hát, nem egyszerű remete volt. Amikor megelégelte
a botozást, intett egyet, és nagy lángolás közepette Dovgeri elhamvadt,
mint egy darab papír. Ezek szerint a remetére is átragadt Dovgeri kísérletező
kedve. Fel akartam ajánlani a remetének, hogy felveszem Ommó helyére, de
a sértődött varázsló köddé vált a következő pillanatban.
A mai napon elértük azt a területet, ahonnét nyugatra már nem nőtt
fű. Csak most láttuk, hogy a távolból látott tűz milyen iszonyatos pusztítást
végzett. Amerre a szem ellátott, mindenfelé elszenesedett pusztaság. Sem
túlélők, sem civilizáció - értelmetlen volt az egész út! A ma reggeli balesetnek
köszönhetően, amikor is egy ártatlannak ismert hamupók csípése nyomán Kojsa
odaveszett, velem együtt már csak öten maradtunk.
A hangulat a mélyponton van. Letáborozunk.
14. nap
Reggel sikoltozásra ébredtünk. Az őrnek állított zsoldost épp egy
óriásira nőtt meztelencsiga falta fel! Lovaink már rég nem voltak, felkészültünk
tehát a halálra. Ekkor azonban döbbenetes dolog történt! Egy jól megtermett
troll ugrott elő, egy szakadt rongyba öltözve, kezében óriási bunkót lóbálva.
A másik oldalról egy kecses, de szintén nagyon szakadozott elf rohanta
meg a csigát, kezében primitív csontszuronnyal. Heves harcban, egykettőre
legyőzték az irdatlan szörnyet.
Bőrből készült vizestömlőjükből kortyolva, kacagva jöttek oda hozzánk.
Ámulva tudtuk meg, hogy több száz, talán több ezer hozzájuk hasonló, keménykötésű
legény és leány élte túl a borzalmas tűzvihart, és küzdötték el magukat
eddig a vadonig, amelyet a Túlélők Földjének kereszteltek el. Megtanulták,
hogyan szerezzenek élelmet, és hogy hogyan védhetik meg magukat az általunk
legyőzhetetlennek hitt mutáns szörnyektől.
Elmosolyodtam. Lám, a küldetés mégis sikerrel járt! Vannak túlélők,
méghozzá harcedzett, tapasztalt kalandozók! Micsoda hadsereg lehetne belőlük...
Akár a királyság oldalán, akár a királyság ellenében. Biztos voltam benne,
hogy ez az információ olyannyira értékes, hogy megérte a hosszú utat.
Zén naplója, amelyet kalandozók találtak meg, itt véget ér, nem
lehet tudni, hogy mi történt ezután. Lehet, hogy Zén visszatért a királyhoz,
és ennek köszönhető, hogy megépült az alanori csatorna, amely a királyságot
a kalandozók áradatától védi? Lehet, hogy igaz, miszerint az első várost
a Túlélők Földjén Zén alapította, húgáról, Qvilláról, Ommó özvegyéről nevezte
el, és övé az összes bolt és kocsma abban a városban? Vagy egyszerűen csak
az történt, amit a naplót megtaláló kalandozó állít: az udvarban nevelkedett,
semmihez sem értő puhány miniszter kísérete nélkül végül ugyanúgy áldozatává
vált az ellenséges vadonnak, mint expedíciója többi tagja. Az igazságot
sosem tudjuk meg...
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 143 szavazat alapján 9.1)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Ezüsthajnal (HKK novella). Létrehozás: 2003. október 7. 08:51:37 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|