A semmi bajnoka (Káosz Galaktika novella)Csend volt, nyugalom és béke.
Hat ágy állt a szűk betoncső két oldalán, három nagyobb és három egészen
apró. Az ikrek mélyen aludtak, nem zavarta őket a parányi szobából beszűrődő
vörös fény. Anyjuk a foszforgömb alatt ült, és a szakadt kezeslábasokat
foltozta. Varrt, ugyanúgy, ahogyan abban a pillanatban legalább ötvenmillió
asszony varrogathatott a mérgező felhők között tornyosuló erődváros lakófülkéiben.
A fülke a béke szigete volt. A vékony alumíniumajtó legalább elzárta
a családot a félhomályos folyosók nyüzsgésétől, a féregrágta koponyára
emlékeztető, kísérteties, hideg csarnokok visszhangzó kavargásától.
Feron mérnök városában emberek, inszektoidok és karnoplantuszok éltek
együtt. Már rég elültek a faji zavargások, hiszen mindenki erejét felőrölte
a túlélésért folytatott mindennapos harc. A zarg invázió óta milliószámra
özönlöttek a menekültek az amúgyis zsúfolt hettisi bolyvárosokba. Fekete
csuklyás besúgók és a Napkereszt egyházának fanatikus prédikátorai járták
a félig romba dőlt folyosókat, és helyet kerestek a nincstelenek számára.
Az alagutak találkozásánál állandó volt a csődület. A vakon hunyorgó foszforgömbök
sárgás fényében zarándokok és misszionáriusok osztogatták a híg levest
a megtérőknek, akik a tál ételért cserébe készséggel nyújtották kezüket
a hit és a szeretet jelszavát bőrükbe égető tetoválógépek felé. A vaskézzel
uralkodó birodalmi hatóságok nem csak a fejadagokat csökkentették le drasztikus
mértékben, de a lakóterületet is erősen korlátozták. Zilja asszony, Feron
felesége nem panaszkodott. Hat gyerekükre, és férje kiemelt fontosságú
munkájára való tekintettel ők még egész nagy lakrészt, egy 25 köbméteres
csőszakaszt kaptak.
A mérnök görnyedt háttal ült a kezdetleges Agy előtt. Rengeteget dolgozott
mostanában, hiszen a menekültek miatt fokozott ütemben kellett bővíteni
a járatokat. Megragadta a szemcsatlakozást, és lassú mozdulattal a pupillája
felé húzta a tűt. Zilja felsóhajtott, és elfordult, hogy ne kelljen látnia
a becsatlakozást. Egy napon majd telik nekik is a drága, közvetlenül az
agy látóközpontjába kapcsolódó számítógépre, de addig Feronnak otthon minden
egyes alkalommal kristálytűt kellett döfnie saját szemébe, ha rá akart
csatlakozni a város információs gerincére.
Elmúlt a fájdalom, és lassan kibontakozott az erődváros képe. 4500
lakott emelet tornyosult a talaj fölé. Egészen fent, a mérgező gázfelhők
szintje felett pedig ott magasodtak a birodalmi hatalmasságok, a helyi
elit, és a Napkereszt egyházának csillogó kristálytornyai. A város persze
nem alkotott összefüggő egészet. Az építkezés évezredei alatt számtalan
szint vált lakhatatlanná. A népes, élettől pezsgő negyedek alatt gyakran
húzódtak félig elárasztott, sötét és radioaktív holtsávok.
Feron a Központi Aknára összpontosított. A vázlatkép elmozdult, a
mérnök elméjében lassan kibontakozott a bolygó kérgéből magasba törő gigantikus
tárna képe. A vibráló fényvonalak között apró vörös pontok mozogtak. A
birodalmi gravikopterek fáradhatatlanul járőröztek a mérföldnyi átmérőjű
vájatban.
A cápa háborúk idején a Kezui rendszerébe telepített első emberek
már készen találták a város alapjait. Milliószámra épültek a lakások, a
raktárak, a fegyvergyárak. A bolygó rövidesen a cerebrita flották legfontosabb
szállítójává vált. A város rohamosan növekedni kezdett, toronycsápokat
növesztett a felszín fölé, az orbitális erődök pedig korlátlan mennyiségű
energiát biztosítottak. Ez volt a legendák kora, az Aranykor.
A tornyok egyre nőttek, összefolytak, köztük pedig rákos daganatként
burjánzani kezdtek a lakószintek.
Azután megjöttek a zargok.
A galaxison túlról érkező agresszorok lerombolták az energiát adó
holdakat, és felégették a felszíni ültetvényeket. Beköszöntött a hideg
és az állandó éhínség korszaka. A zarg támadás idején telepítették a központi
csillagkikötőt az Akna mélyére, amit azóta hivatalosan Központi Aknának
hívnak. Elméletileg ez az egyetlen összeköttetés az erődváros civilizált
részei és a Nagy Semmi halálos csapdákkal teli, sötét betonvadonja között.
Feron mint városmérnök persze tudta, hogy ez nem igaz. A fényből szőtt
vázlat nem mutatott meg mindent, de ha valaki túlzott érdeklődést mutatott
az alsó szintek iránt, az a szeme világát kockáztatta. Pedig akadtak ott
lent titkok.
Fenyegető, sötét titkok.
A Nagy Semmi, vagyis az egykori elhagyott csillagkikötő kilométer
magas csarnokai alatt még számtalan folyosó, alagút és barlang vezetett
a mélységbe. Erről azonban tilos volt beszélni, hiszen már a Semmi is a
Gonosz birodalmának számított. Még a legelvetemültebb bűnözők is igyekeztek
elkerülni ezt a vidéket, és a Birodalmi Törvény szigora elől inkább a holtsávokban
kerestek menedéket. Ezt érthető volt, hiszen a Semmi már a Mutáns földje
volt.
A Mutáns.
Feron megborzongott, és a Napkereszt jelét rajzolta magára.
Réges régen, amikor az emberi fajta még csak egy legendás, rég elfeledett
bolygó viharvert felszínén küzdött a vadakkal, és a különös, idegen lényekkel,
voltak, akik úgy vélték, hogy lehetséges keveredés a különféle fajzatok
között. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van. Minden fajban akadnak mutánsok,
saját törzsük eltorzult, megfertőzött, genetikailag lerohadt példányai.
A Semmi gyermekei, a torzszülöttek.
- Ne vígy minket a kísértésbe! - mormolta.
- Kezdetben vala a semmi, és a semmiben lebegett az anyag és az antianyag.
Born püspök magasba emelte a fénykelyhet, és pillantását lassan végigfuttatta
a székesegyház márványpadlóján térdepelők végtelen oszlopain. A Napkereszt
egyházának új dómja egymillió zarándokot tudott befogadni.
- És találkoza az anyag az antianyaggal, és lőn vala az Ősrobbanás,
a káosz időtlen pillanata.
A kehelyből áradó ragyogás átszökkent a hologömbök első sorára. A
vakító fényben jól látszott a zsinatra érkező főpapok díszruhás légiója.
A fény egyre terjedt, a hologömbök lánca már mérföldnyi távolságban ragyogott
a püspöktől. Lassú ütemben, egyelőre még halkan megszólaltak a dobok, és
az oltár méltóságteljesen a hívők fölé emelkedett.
- Ám az Úr, a Napok Ura, végtelen jóságában megteremté az első teremtményt,
a mindenek előttit, a legfontosabbat. Megteremté a hiperteret, és hipertér
hűs vize elválasztotta egymástól a gyilkos küzdelemben kifáradt testvérpárt,
az anyagot és az antianyagot. Megszületett a világegyetem, de a világ mindensége
üres volt és élettelen.
- És az Úr, a Napok Ura, végtelen jóságában megteremté az millió csillogó
napot, és felraká őket az Ég boltozatjára, hogy helyet adjon a szeretetet
hordozó Életnek.
- És jőn az Élet!
A főpap fülében hirtelen halk ciripeléssel életre kelt a beépített
kommunikátor.
- Atyám - hallotta csinos titkárnője hangját -,a Tanács összeült.
Csak rád várnak.
Nem sokkal később Born belépett az alacsony kápolnába. Vendégei felemelkedtek
a hatalmas fotelekből, és udvarias meghajlással üdvözölték.
- Lenyűgöző az új székesegyházad, püspök úr - mondta mézédes hangon
Delgado atya, a missziós bizottság vezetője. - Szinte el sem hinné az ember,
hogy kint vagyunk az űrben.
Born elégedett pillantást vetett a kápolna erőterekkel védett ablakára.
A szemközti fedélzet árnyékából zömök Hexenjaeger vadászok csapata bukkant
elő. A gépeket a Szürke Rend szerzetesei vezették, halálraszánt, magasan
képzett pilóták, akiknek hűségéhez egy szemernyi kétség sem férhetett.
A villámgyors gépek apró ponttá váltak a távoli tornyok és kupolák fölött.
Innen, a fő toronyból a Tanács beláthatta az egész gigantikus hajótestet.
A püspök jogosan lehetett elégedett, hiszen az egyház csak a legkiemelkedőbb
szolgáit jutalmazza egy ilyen óriási templomhajó kapitányi hídjával. A
dómot egy birodalmi cirkáló törzsére építették. A pokoli erejű fegyverrendszer
elemeit persze a helyükön hagyták, így az egyház valóban képes megvédeni
a báránykáit, és vasököllel lesújtani az eretnekekre és a hitehagyottakra.
- Térjünk a tárgyra, testvéreim! - szólalt meg Bravada kanonokasszony.
- Ma meg kell hoznunk a következő évszázad legfontosabb döntését.
- Még sohasem volt ilyen kedvező a helyzetünk! - helyeselt Delgado.
- A zargok elleni fellépés csúfos kudarca végképp aláásta a cerebriták
tekintélyét a Peremvidéken!
- Most, vagy soha! - csattant fel Bravada. - Erősödjön az egyház,
csökkenjen a cerebrita befolyás. Heetoro érsek hálás lesz a támogatásért.
A Tanács tagjai egyetértően bólogattak. Born keresztbefonta karját
a mellén, és lassan bólintott.
- Én is úgy vélem, hogy ütött az óra. Még néhány évtized, és összeül
a zsinat, hogy megválassza a Peremvidék új Pontifexét. Nem engedhetjük
meg, hogy ismét egy erélytelen nagyfejű üljön a Tűztrónra!
- Mit szólnak a dologhoz karnoplantusz és inszektoid testvéreink?
- kérdezte valaki.
- Még nem döntöttek, de már hajlanak arra, hogy elfogadják Heetoro
érsek jelölését. Csupán arra van szükségünk, hogy egyértelműen kiderüljön,
a cerebriták alkalmatlanok az értelmes fajok vezetésére!
- Már megvan a tervem - mondta halkan a püspök.
Egyszerre síri csend lett a kápolnában.
- Ugye egyetértünk abban, hogy néhány tízmilliónyi halott nem túl
nagy ár a szent cél érdekében?
Igenlő moraj volt a válasz.
- Néhány milliárd IGŁ elég volt ahhoz, hogy a mi jelöltünk kapja meg
az Kezui rendszer egyházvezetői posztját. Omollain atya még igen fiatal...
- Omollain? Egy cerebrita?
- Igen testvérem, egy nagyfejű. Egy tapasztalatlan, vakbuzgó, a kolostorból
frissen kikerült cerebrita.
- Melyik kolostorból jött?
- A Birodalomból, a Santsipahi rend egyik erődvilágáról. Embert még
eddig nem is látott.
- Akkor olyan lesz, mint egy elefánt a porcelánboltban. Jönnek a túlkapások,
a válság, a leváltás, és a tekintélyvesztés.
- És nekünk pont erre van szükségünk. Egy cerebrita bukására.
- Hallottad? - Zilja asszony remegett a felháborodottságtól. - Elvitték
a szomszéd inszektoidokat! Eljöttek értük éjjel, és elvitték őket!
Feron csodálkozva nézett a komofon képernyőjére.
- Miért? - kérdezte meglepetten. - Mivel vádolták meg őket? Csempészéssel?
Üzérkedéssel? A birodalmi törvények kijátszásával?
- Dehogyis! - felesége majdnem elsírta magát. - Azt mondták, hogy
mutánsok. Hogy a fajtájuk elkorcsosult, genetikailag leépült egyedei! Hogy
zarg ügynökök! Egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy szörnyetegek!
Hat éve a szomszédaink. Nem látszott rajtuk semmi. A gyerekek hányszor
voltak náluk! És ők is hányszor jöttek át hozzánk!
- Az feltűnt, hogy Trixixknek más színű a páncélja, mint a többi rovarlénynek.
De hát ez még nem lehet ok arra, hogy mutánsnak tartsák őket.
- Ma már ez is elég!
Feron egyik kollégája, a cinikus vén Zeon szólt közbe.
- Amióta az a nagyfejű az egyházvezető, azóta egyre rosszabb a helyzet.
Fogalma sincs az oxigént lélegző fajokról. Lehet, hogy holnap majd a kékszeműekről,
holnapután meg a lilás levelű karnoplantuszokról deríti ki, hogy elfajzottak!
És ha engem kérdezel, akkor előbb-utóbb mi, emberek is sorra kerülünk.
- Egyre jobban terjed a lázadás, tiszteletre méltó atyám!
- Nem értem, hogy lehet ez, hiszen én mindent megteszek a hit győzelméért!
- Olyan ez, mint egy hidra. Ha lecsapjuk egy fejét, kettő nő helyette.
- Born püspök egy sanda pillantást vetett az ifjú cerebrita méltóságra.
Az öregember immár háromszáz éve szolgálta az egyházat. Ahogy haladt
felfelé a ranglétrán, úgy tanult újabb és újabb dolgokat a cerebrita mesterektől.
Az első időkben még hallatlan lelkesedéssel töltötte el, hogy megnyújthatja
életét, ma már viszont úgy érezte, hogy jár neki a halhatatlanság. Hiszen
annyit tett az egyházért!
Becsukta a szemét, és vizsgálni kezdte Omollain auráját. A cerebrita
lelke tiszta tűzben égett, nem volt egyetlen bűnös vagy alantas gondolata
sem. Born szinte kéjes örömmel nézte a harag ragyogó kék lángját. Omollain
halálosan gyűlölte a Hit ellenségeit, a zargokat, a mezonokat, az eretnekeket
és a mutánsokat.
- Nem elég lecsapni a fejüket! - tanácsolta a püspök. - Ki kell égetni
a rákos daganatot. Tisztíts tűzzel!
- Annyira idegen itt nekem minden - panaszkodott a cerebrita. - Nem
tudom, miért éppen itt kellett elkezdenem a szolgálatot. Amikor először
hallottam a mutánsokról, akkor azt hittem, hogy két értelmes faj hibridjeiről
van szó. De hát az lehetetlen! Szinte semmit sem tudok az emberekről! Hogyan
ismerjem fel az elfajzottakat?
- Majd én segítek, atyám - mondta mosolyogva Born. - Tízezer szerzetes
várja parancsaidat. Átfésülik az erődvárosokat, a kikötőket. Lemennek az
emberek közé. A legkisebb eltérés is elég lesz ahhoz, hogy lecsapjanak.
Mi majd megmutatjuk neked, hogy kik a mutánsok. Vezetni fogjuk büntető
kezed. Csak add ki a parancsot, hogy kiirthassuk őket!
Egy pillanatra elhallgatott.
- Emberek. Köztük is ott lapul a Mutáns. Én ismerem őket. Hiszen az
én fajtám...
Feron mérnök feltápászkodott a földről, letörölte arcáról a vért, és rohant tovább.
- Ez őrület! Ez nem lehet igaz! - gondolta.
A világ egy szempillantás alatt a feje tetejére állt. Reggel még minden
rendben volt, délutánra viszont már üldözött földönfutóvá vált. Ha felesége
és a gyerekek véletlenül nem ezen a napon keresték volna fel az asszony
bátyját a kórházban, akkor most mindannyian halottak lennének. Azóta semmi
hír róluk. Talán eljutottak egy holtsávba.
A reggeli hírekben jelentették be Omollain legújabb rendeletét: az
az emberlény, akinek ikergyermeke van, az is a Mutáns fattya! Hiszen az
ikrek eltérnek az átlagtól, megjelenésük szembetűnő és zavaró. Mások, mint
a többiek. Genetikai azonosságuk gyanús. Ma pedig már a leghalványabb gyanú
is elég! A város söpredéke persze azonnal kihasználta az alkalmat, hogy
fosztogasson és gyilkoljon.
Bekanyarodott a hazavezető elágazásba, de útját elállta a dühöngő
tömeg. Valaki - egy szomszéd - felismerte.
- Ott van! Ott van a mutánsok apja! A sátán szolgája!
Feron megfordult, és rohanni kezdett visszafelé. A csőcselék utánavetette
magát. Egy lövés dörrent, valami megütötte a mérnök vállát, de Feron nem
állt meg.
Észrevett egy szerelőjáratot. Megtorpant, és mérnöki kártyáját végighúzta
a leolvasón. A rozsdás ajtó nyikorogva kinyílt, ám ekkor már odaértek üldözői.
A mérnök lepillantott a sötétbe. A mélybe vezető létrák már évszázadokkal
ezelőtt elrohadtak.
- Most megdöglesz, mutáns! Elégetünk!
Feron hallotta, ahogy felsüvít a lángszóró szelepe. Habozás nélkül
a semmibe vetette magát.
Zuhanása nem tartott sokáig, a szűk akna lefékezte. Feje fölött minden
lángba borult, néhány csepp lángoló plazma a ruhájára tapadt, de a hőhullám
lemaradt mögötte. Estében korhadt műanyag és fa tartóelemeket tört össze,
de már nem érezte a fájdalmat.
Az akna elkanyarodott, esése bőrtépő csúszássá változott. Pörögve
süllyedt lefelé, a hideg fémfalak csak saját sikolyát visszhangozták. A
lejtő hirtelen egy sötét üres terembe torkollott. Feron újra zuhant.
Vízbe, vagy valamiféle folyadékba érkezett. Az ütéstől majdnem elvesztette
az eszméletét, és halálos bizonyossággal tudta, hogy mindkét lába eltört.
Hörögve fuldoklott, a maró folyadék végigömlött a torkán. A mérnök érezte,
hogy itt a vég.
Jéghideg karok ragadták meg, és kíméletlen erővel kiemelték a szennycsatornából.
Halvány derengés támadt, ahogy valaki meggyújtott egy foszforgömböt, és
Feron megpillantotta megmentőit. Állatias, eltorzult arcokból gennyes kígyószemek
bámultak rá. Pikkelyekkel borított kezek nyúltak felé, és néhány keléses,
lilás bőrű mellen ott csillogott a tömeggyilkos Khali el Sord terrorszervezetének,
a Tiszták Légiójának elátkozott jelvénye.
Azután torz mosolyra húzódott egy foszladozó húsú száj, és a mutáns
magához ölelte a magatehetetlen embert.
- Isten hozott a pokolban, testvér!
- Azért küldtek, hogy helyreállítsam a rendet ezen a világon!
Tragark tábornok kihúzta magát, és megvető pillantást vetett a tanácsteremben
szorongó emberekre, inszektoidokra és karnoplantuszokra. A menetparancs
kézbevétele óta dühöngött, hogy az esztelen oxigénszippantók tehetetlensége
miatt ott kellett hagynia a zarg frontot, a bázisok ostromát.
- Éppen ideje volt, hogy a Birodalom egy erős kezű vezetőt küldjön
a Kezui rendszerébe. Immár tíz éve tart az anarchia.
- Ha nem tévedek, Born püspök, ebben a maga szerzeteseinek is komoly
szerep jutott!
A hatalmas termetű xeno főtiszt hangját eltorzította a hangszóró,
de még így is lehetett érezni, hogy rettentően dühös. A jelenlévők akaratlanul
is hátrébb húzódtak.
- Én csak a cerebriták parancsát teljesítettem! Nem mondhattam nemet
egy birodalmi főpapnak. Örülök, hogy ilyen gyorsan leváltották. Tíz év
semmi. Alaposan aláásta az Egyház tekintélyét itt a Peremvidéken. Hatalmas
erőfeszítésekre lesz szükségünk, hogy helyrehozzuk az elkövetett hibákat!
- Ehhez először ki kell irtanom a lázadókat...
- A sátánista mutánsokat, tábornok!
- Mindegy, hogy minek nevezzük őket. Azok ott lent a senki földjén,
a régi kikötő alatt, átkozottul jól harcolnak. Megszervezték a régi, kiürített
kikötő védelmét, fegyvereket gyártanak, rendszeresen fosztogatják a jól
őrzött raktárakat. Megcsapolják az energiarendszert. A helyi erők pedig
tehetetlenek! Tíz éve nem tudták legyőzni őket! Hogy lehet ez?
- Mert egy szörnyeteg vezeti őket. A gonosz, a Mutáns megtestesülése.
Egy renegát mérnök, akinél senki sem ismeri jobban a város titkait.
- Igen, Feron mérnök. Úton erre a világra átnéztem az aktáját. A legfrissebb
bejegyzés is ötéves. Mi van vele most?
Born püspök egy hologömböt nyújtott át a xeno hadúrnak.
Az elmosódott képen egy tucatnyi alak látszott.
- Az ott középen a Mérnök. Mellette...
- Látom - csattant fel a Halálgárdisták vezetője. - A gyerekei meg
az alvezérei. Hol van a felesége?
- Az a csuklyás alak a sarokban. Lent a Semmiben ő is elkapott valamilyen
fertőzést, amitől teljesen eltorzult.
- A gyerekek egészen normálisnak látszanak.
- Valószínűleg azok is. Egészen fiatalon kerültek le a holtsávba,
onnan meg le a Pokolba. Megedződtek. A fiúk ma már gerillaakciókat vezetnek.
Körözött brutális gyilkosok és szentségtörők. Istentelen eretnekek.
- Mi volt a bűnük, mielőtt lekerültek volna?
- Tulajdonképpen semmi. A cerebriták túlkapásának az áldozatai voltak,
mint ahogy annyian az elmúlt évek során. Ez persze nem menti fel őket az
azóta elkövetett rémtettek alól. Meg kell őket semmisíteni! Tízezer felfegyverzett
szerzetes várja tábornok úr parancsait. Csak öljék meg a mutánsokat!
- Azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
Tragark felemelkedett és testőrei között a kijárat felé indult.
- Ha a vezető meghal, akkor könnyebben végzek a többivel is. A lázadók
előbb utóbb a felszínre jönnek. Akkor pedig lecsapok rájuk.
- Meg kell tennünk, Feron, nincs más választásunk!
Zilja egy törött csövön ült a sarokban. Előtte egy döglött óriáspatkány
és egy szétszedett lézerpisztoly hevert az olajos rongyon.
- Túl nagy erőkkel védik az új csillagkikötőt. Még várnunk kell a
támadással. Ráadásul most fent vannak a xeno Halálgárdisták is.
- Most kell támadnunk!
- Itt lent még évtizedekig kitarthatunk. Khali azt ígérte, hogy küld
segítséget.
- Nincsenek évtizedeink!
Zilja megragadta a fegyver csövét, és a helyére csúsztatta. Ellenőrizte
az energiatelepet, azután csuklyája alá süllyesztette a pisztolyt. Már
rég nem törődött azzal, hogy letörölje gennyedző kelései váladékát.
- Nem várhatunk! Nézz rám, mi lett belőlem! Nézz a tükörbe! Hol van
a régi arcod? Tíz éve szennyvizet iszunk, és mutáns patkányok húsát esszük.
Ma már mi is szörnyetegek vagyunk.
Egyetlen karomban végződő bal kezével a Tiszták Légiójának jelét karcolta
a falat borító penészbe.
- Nem akarom, hogy a gyerekeinkkel is ez történjen. A három kicsi
azt hiszi, hogy ez a világ. És a fiaid? Tegnap láttam Dracot. Kéz a kézben
sétált Pókszájjal a csatorna partján!
- Tizenhat éves a fiú, és Pókszáj az egyetlen korabeli lány.
- Pókszáj egy mutáns, már az anyja is az volt. Milyen gyerekei lesznek?
El kell mennünk innen! Ha te nem vezeted a támadást, akkor majd én állok
a törzs élére!
A térszkenner képernyőjén vörös pontok jelezték az ellenséges katonákat.
Rengetegen voltak. A xeno tábornok úgy látszik elszánta magát, hogy bármi
áron megvédi a főváros csillagkikötőjét.
A mutánsok ütött-kopott antiG siklói egyelőre még a félhomályos ősi
hangár mocskos betonján álltak. A rongyokba burkolt emberek hatalmas energiatelepeket
cipeltek, miközben az inszektoidok a lángszórók és a rakétavetők beállítását
ellenőrizték. Karnoplantusz testvéreik már rég elpusztultak itt lent, a
sötétben.
- Nincs túl sok esélyünk a győzelemre - mondta komoran Feron. - Csak
az jöjjön velünk, aki mindenre el van szánva.
- Mi vesztenivalónk lehetne? - kérdezte gúnyosan Triiszkri, egyik
alvezére.
Az inszektoid is tíz éve került le az alvilágba. Azelőtt egy űrhajógyártó
cég élén állt.
- Még a régiek, az ősmutánsok is velünk tartanak. Ha betörünk a kikötőbe,
akkor hajót is szerzünk magunknak. Akkor pedig megnyílik az út a szabadságba.
Az Életbe!
- Sokan meg fognak halni.
- De akik túlélik, azok új otthont teremthetnek maguknak egy másik
csillag alatt. Meg kell adni ezt a lehetőséget a gyerekeinknek!
Feron feleségéhez lépett, és gyengéden magához ölelte.
- Felvisszük őket a csillagokba. Megígérem neked.
Egy hajlott hátú, kocsonyás arcú mutáns lépett be. Hörögve intett,
hogy a siklók készen állnak.
- Draco már fent van a Főcsatornában, és elintézi a lézerütegeket.
Ha szabad az út, egyszerűen elsöpörjük a xenókat! - mondta büszkén Zilja.
- Úgy legyen! - felelte Feron.
Pikkelyekkel borított fejére húzta rohamsisakját, és társai élén elindult
a siklók felé. Fürgén felmászott a vezérgépre, és elhelyezkedett a lázadók
egyetlen lézerágyúja mögött.
- Indulhatunk! - kiáltotta. - Előre, a csillagokba!
Hörögve működésbe léptek a turbinák, és a rozsdás, ősrégi járművek
sorra a levegőbe emelkedtek. Magasan felettük csak sejteni lehetett a betonbarlang
tetejét, a felső világot tartó bordák íveit.
A hajtóművek feldübörögtek, és a mutáns flottilla siklói egymás után
eltűntek a homályban.
A homályban lebegő birodalmi kémgömb beszüntette az adást. Ami ezután
következett, arról nem maradtak fenn megbízható feljegyzések. A mutánsok
elérték a kürtőt, és elsöpörték a xenókat. Zilja keresztülverekedte magát
a Halálgárdistákon, és berontott a kikötő őrzőinek főhadiszállására. Iszonyú
sikítással aktiválta a testére kötözött tucatnyi robbanóanyagrudat, és
visszatért az álmok és a boldogságok birodalmába, oda, ahol olyan szép
és egészséges volt, mint ifjú korában.
Feron mérnök lebegőjére öt emelet magasból ráugrott egy xeno gárdista.
A mérnök túlélte a támadást, de súlyosan megsebesült. A lángoló roncsok
közül Draco mentette ki, aki maga is súlyos égési sérüléseket szenvedett.
A legelszántabb, legkönyörtelenebb mutánsok eljutottak a kikötőig.
Sikerült megszerezniük néhány hajót. A hajók egy része át tudott törni
a bolygó köré vont birodalmi blokádon, és eltűnt a mélyűrben. Az biztos,
hogy a Birodalom szolgái még fognak hallani az új hazát kereső mutánsokról.
A mélyben nemsokára visszatért a csend.
Elültek a távolban tomboló csata visszhangjai, elhaltak a dörgések
és a sikolyok is. A talaj még remegett egy darabig a hirtelen felszálló
űrhajók miatt, de azután újra nyugalom lett.
Nyugalom, csend és béke.
Hamarosan visszatértek az óriáspatkányok is, akik el sem tudták képzelni,
hogy milyen nagy szerencse érte őket.
Mostantól kezdve újra ők voltak az alvilág urai.
Írta: Varga A. Csaba
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 5 szavazat alapján 7.2)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: A bosszú (Káosz Galaktika novella). Létrehozás: 2003. október 8. 10:05:30 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:09 | Nyomtatási forma |
|