A Battletech univerzuma - Részletes történelem
A 21. század kezdetére az élet a Terrán nem sokat változott a 20. század végéhez képest. A '90-es évek összebékítési kísérletei ellenére a bolygó két szuperhatalma még mindig szemben állt egymással, azzal a különbséggel, hogy fegyverarzenáljukat most már a világűrre is kiterjesztették. A következő száz évben azonban drámai változások történtek. A 21. század végére a Terra szövetségbe tömörült népei készen álltak rá, hogy megtegyék az első lépéseket a távoli, ismeretlen csillagok felé.
Politikai szemszögből az emberiség új korszaka 2011-ben kezdődött, amikor a szovjetek második, véres polgárháborúja végérvényesen darabokra tépte a nemzetet. Miközben a határokon belül zajló küzdelem azzal fenyegetett, hogy egy nukleáris háború szélére sodorja a világot, az egyesült észak-amerikai és nyugat-európai csapatok magukhoz ragadták a kezdeményezést, és 2014-ben véget vetettek az ellenségeskedésnek. Ez a végkimenetel nagyban megerősítette a Nyugati Szövetség államai közötti kötelékeket, és végül a Nyugat katonai haderőinek egyesítéséhez vezetett. 2024-re a Nyugati Szövetség már magában foglalta Japánt, a nemrég felszabadult kelet-európai államokat, valamint az időközben különvált hét orosz államot. Az egykori, megboldogult Egyesült Nemzetek szerepét a Szövetségi Parlament vette át. A tudományos kutatások és űrfelfedezések elkötelezett támogatójaként a Szövetség bőkezűen jutalmazta a tagállamok ilyen irányú erőfeszítéseit.
Miután a szövetségi tagsággal járó gazdasági előnyök nyilvánvalóvá váltak, egyik nemzet a másik után folyamodott a Szövetséghez tagfelvételért. 2086-ra az időközben Terrai Szövetséggé vált Nyugati Szövetség már több mint százhúsz tagállamot számlált. A Parlamentben minden tagállam szavazatszámát egy belépési dátumon, gazdagságon, populáción és katonai erőn alapuló, komplex egyenlet segítségével határozták meg.
A 21. század a felülmúlhatatlan tudományos újítások évszázada volt, ezek közül is kiemelkedett a fúziós energia erőforrásként való hasznosítása. A Szövetség kutatói 2020-ban megépítették az első teljes nagyságú, működőképes fúziós reaktort, és 2027-ben fellőtték a Marsra az első fúziós meghajtású űrhajót. Az utazás mindössze tizennégy napig tartott, ami mindössze a töredéke volt az addig szükséges öt hónapnak. A fúziós hajtómű hatékonysága miatt az űrjárművek sokkal hosszabb és intenzívebb gyorsulási periódusok fenntartására voltak képesek.
A hatékonyfúziós hajtóművek kifejlesztése lehetővé tette a Terra csillagrendszerének részletes megismerését és feltérképezését. 2050-re a Szövetség tudományos kutatóállomásokat létesített szerte a naprendszerben, és legénység nélküli csillagközi szondákat indított a Tau Ceti, az Epszilon Eridani és az Epszilon Indi rendszerekbe. Ekkorra már a magánkézben lévő multinacionális vállaltok is beszálltak az űrutazásba, és a hozzá kapcsolódó tevékenységekbe; bányászkolóniákat létesítettek az aszteroidaövben, majd később egész aszteroidákat szállítottak az övből a Terra-Hold rendszerbe. Ezek a cégek ugyanakkor nagyszabású tudományos kutatásokat is folytattak, és számos technológiai áttörést értek el. Ilyen volt például az űrhajók és űrállomások számára kifejlesztett könnyű, ám nagy teherbírású anyagok és szerkezeti elemek, valamint a kicsi, hordozható fúziós reaktorok.
Azonban a 21. század nagy felfedezései közül nem mindegyik váltott ki azonnali hatást. A Stanford Egyetemen együtt dolgozó amerikai Thomas Kearny, és a japán Takayoshi Fuchida 2018 és 2021 között több tanulmányt is publikált, melyek alapjaiban támadták meg a modern fizika törvényeit. A tudományos világ természetesen nevetett rajtuk, és a két tudós még a század vége előtt, teljes névtelenségben távozott az élők sorából. Mint sok más újító esetében már megtörtént, ennek a két nagyszerű embernek a merész kutatómunkáját is csak az utókor tudta igazán értékelni. Újabb nyolcban évnek kellett eltelnie, hogy elméleteik végre valóra váljanak.
Időközben a protetikus orvosi kutatások is érdekes eredményhez vezettek: sikerült kifejleszteni a "myomereknek" nevezett poliacetén rostokat. Elektromosság hatására ezeknek a rostoknak a kötegei az izmokhoz hasonlóan összerándultak. Sajnos a művelethez szükséges legrövidebb rostszál is jóval hosszabb volt egy emberi végtagnál. Ez a kutatási vonal a következő három évszázadban nem hozott számottevő eredményt.
2102-ben a tudósok bejelentették az utóbbi két évszázad legnagyobb tudományos szenzációját, a fénysebesség feletti sebességre képes űrhajók teoretikus prototípusát. A sors furcsa fintoraként felfedezésük Kearny és Fuchida egykor megvetett és leszólt elméletein alapultak. A Terrai Parlament szabad utat adott a Deimos Projektnek, egy FF (fénysebesség feletti) hajtómű létrehozását célzó programnak. Bár a Deimos Projekt végül az első FF űrhajónak a Tau Cetire vezető útjában csúcsosodott ki 2108-ban, a programra költött milliárdok miatt a Szövetség néhány szegényebb tagállamában tiltakozó megmozdulások és lázadások kezdődtek. A látszólag egyesült Terrán ütött réseket sosem sikerült teljesen kijavítani, és a pártolók, illetve ellenzők közötti ellentét tovább fertőzte a Szövetséget.
Röviddel ezután a Szövetség hajógyárai megkezdték az FF hajtóművel felszerelt hajók gyártását. 2116-ra létrehozták az első állandó űrkolóniát a Tau Ceti IV-en (ez volt a New Earth (Új Föld)). Ahogy az újabb és újabb gyártási technológiák kifejlesztése egyre olcsóbbá tette a FF hajók kifejlesztését, a vállalatok, valamint különféle magán érdekcsoportok is űrjárműveket vásároltak, hogy kiaknázzák a csillagközi utazásban rejlő korlátlan lehetőségeket. A Terrai Parlament nem sokkal később saját kizárólagos fennhatósága alá helyezte a kolonizációt, és törvényt hozott arról, hogy minden hajón kell utaznia egy Terrai űrnavigátornak, és minden kolónia élére egy, a Szövetség által kinevezett kormányzót kell helyezni.
2172-ben az első Szövetségi Tanulmány már több mint száz lakott kolóniáról tett jelentést a Terra nyolcvan fényéves körzetében. A 2235-ben megtartott második számlálásban már hatszáznál is több lakott világot említettek.
Ahogy egyre több és több bolygó vált lakottá, a telepeseknek szembesülniük kellett egy újabb problémával: a helyi vizek sok esetben sem fogyasztásra, sem öntözésre nem voltak megfelelőek. Az ilyen mennyiségű víz megtisztítására alkalmas berendezések a legtöbb telepes világon megfizethetetlenek voltak, és az ivóvíz hiánya miatt a terjeszkedés üteme lassulni kezdett. 2177-ben azonban egy Rudolph Ryan nevű, vállalkozó szellemű férfi szabadalmaztatott egy új eljárást: a bolygóközi tankereket FF-meghajtású "jéghajókká" építtette át, melyek képesek voltak hatalmas jéghegyeket aránylag rövid idő alatt elszállítani egyik rendszerből a másikra. A Ryan Kartell néhány rövid éven belül a Szövetség legjövedelmezőbb vállalkozásává vált, és a jéghajók elterjedésével több olyan világ is kolonizálhatóvá vált, melyet előzőleg már gyakorlatilag lakhatatlannak bélyegeztek.
Az emberek által belakott terület kiterjedésének növekedésével az üzenetek továbbításának ideje a Terra és a telepes világok között drasztikus mértékben megnövekedett, így a Parlament egyre nehezebben tudta közvetlenül felügyelni a kolóniákat. Ez arra kényszerítette a Szövetséget, hogy jóval több hatalmat adjon a kijelölt kormányzók kezébe, akiknek ezzel párhuzamosan nagyobb önállóságot kellett biztosítaniuk a telepesek önkormányzatainak. Amikor az ismert világűr külső peremvidékén néhány kolonista világ koalíciója 2355-ben kikiáltotta a függetlenségét, egy elkeseredett, tizennyolc hónapig tartó háború kezdődött a Terrával, amely később a Peremvidéki Lázadás néven vált ismertté. Mindenki legnagyobb meglepetésére a terrai kormányzatnak nem állt rendelkezésére a lázadás leveréséhez szükséges katonai erő valamint politikai támogatás.
A lázadó világok elvesztése politikai válsághelyzetet idézett elő a Szövetségben, mely végül egy bizalmatlansági indítványhoz vezetett a hatalmon lévő expanzionista párttal szemben. Az új liberális kormányzat azonnal visszavonta a terrai csapatokat és hivatalnokokat a határvidékről, és függetlenséget biztosított a kolóniáknak - akár akarták, akár nem. A bekövetkező politikai zűrzavar és gazdasági válság miatt ez az elszigetelődési törekvés rövidesen ugyanolyan népszerűtlennek bizonyult, mint az előző kormány terjeszkedési politikája. 2242-re a Szövetség fennhatósága a Naptól alig harminc fényévnyire terjedt ki - egy FF-hajónak ez mindössze egyetlen ugrás volt. A következő hetven évben egyik nagyobb politikai csoportosulásnak sem sikerült parlamentáris irányítást szereznie a Terrán; a kormányok gyorsan váltogatták egymást, az újak ugyanolyan gyorsan buktak el, amilyen hirtelen felemelkedtek.
Hogy elszökjenek folyamatos politikai zűrzavar és az egymást követő gazdasági válságok elől, a 23. század második felében a Terra a legragyogóbb elméi közül sokan kivándoroltak a függetlenné vált kolóniákra. A történészek később "a Kivonulás" nevet ragasztották erre az időszakra. A terraiak a Kivonulás alatt több mint 1500 új világot kolonizáltak, és az emberek által benépesített terület határait a Naptól több mint 150 fényévnyire tolták ki. Mivel a Terra erőforrásainak legnagyobb részét lekötötte a kolonizáció, a tudományos kutatások üteme lelassult. Az új kolóniákon a telepesek is inkább a túléléssel voltak elfoglalva, mint hogy új technológiák kifejlesztésén munkálkodjanak.
Időközben néhány kolónia megpróbálta megszilárdítani függetlenségét, és kölcsönös segítségnyújtási szerződést fogalmaztak meg. 2271-ben három kisebb állam vezetője aláírta a Marik Szerződést. Ezzel megszületett a Szabad Világok Ligája, az első a nagy birodalmak közül, melyek a jövőben majd a hatalomért és a befolyásért fognak harcolni egymással.
2314 szeptemberében a Terrai Szövetség végül saját elégedetlenségének súlya alatt összeomlott. Amikor a rivális expanzionista és liberális pártok között rövid, ám annál hevesebb háború tört ki, James McKenna, a flotta admirálisa a Szövetség katonai erejét bevetve közbelépett, hogy véget vessen a konfliktusnak.
McKenna egy büszke, karizmatikus hivatásos tiszt volt makulátlan szolgálati karrierrel, akinek már az ősei is a Terrai Szövetség (illetve előtte a Nyugati Szövetség) szolgálatában álltak. A tipikus hős megtestesítője volt, aki pontosan a kritikus pillanatban jelent meg, hogy új irányba terelje a történelem hullámait. McKenna elszánta magát rá, hogy visszaállítja szülőotthona, a Terra egykori pozícióját, mint a "homo stellaris" büszke vezetőjét és ősét. A Szövetség felbomlása után az új állam, a Terrai Hegemónia vezetőjévé nevezte ki magát.
Kormányzása alatt a Hegemónia aktív kampányba kezdett az egykori kolóniák feletti politikai irányítás visszaszerzéséért. 2339-ra, McKenna halálának évére a Hegemónia katonai, politikai és gazdasági módszerekkel több, mint száz világot "hódított" vissza.
2340-ben Michael Cameront, McKenna unokaöccsét választották kormányzóvá. Cameron hivatali ideje alatt a Hegemónia nagyszabású, államilag szponzorált kutatómunkába kezdett. Ezeknek az erőfeszítéseknek az első jelentősebb eredménye egy munkamech (WorkMech) prototípus kifejlesztése volt - ennek a fúziós meghajtású bányászjárműnek a mozgatása egy mesterséges izomstruktúra segítségével történt, amely a 21. században kifejlesztett myomer technológián alapult.
A Terra politikai és tudományos nagyhatalomként való felemelkedése a nyugalom új korszakát hozta el, és az emberiség által lakott űr békés fejlődését. A 2317-ben megkötött Crucisi Paktum megkötésével kezdődően számos kölcsönös védelmi közösség alakult, és új kereskedelmi szerződések aláírására is sor került a világok között - hasonlóképpen, mint ahogy a Marik Szerződés esetében is történt. Bár ezek a szerződések teljes függetlenséget garantáltak a tagvilágoknak a belső ügyekben, ugyanakkor lehetővé tették a fejlettebb kolóniák számára, hogy befolyást gyakoroljanak az elmaradottabb, szegényebb, újonnan létesített telepek felett. Mire a Hegemónia és a Belső Szféra többi állama eljutott a 2389-es Szövetségi Tanulmány létrehozásáig, már tíz, erős központi kormányzattal rendelkező, különálló állam létezett, amely a fővilágtól kommunikációs távolságban lévő rendszereket tömörítette. A hat legnagyobb, legerősebb kormányzatból jött létre a "Belső Szféra", a kolonizált világűr peremén elhelyezkedő államokat összefoglaló neve pedig "A Periféria" lett. Sűrűn törtek ki viták bizonyos határvidéki világok hovatartozása kapcsán, különösen, ha azok jelentős víz- vagy ásványkészlettel rendelkeztek. Ez a feszültség időnként háborúba torkollott a szomszédos államok között. Ahogy ezek a konfliktusok kezdtek egyre gyakoribbá válni, beindult a fegyverkezési verseny, ami még tovább növelte a feszültséget.
Bár az új államok és szövetségek próbálták követni a Hegemónia példáját a kutatólétesítmények támogatásában, a legtöbbjük ezen a téren messze elmaradt a régebbi birodalomtól. Egy bizonyos dologban azonban tökéletesen lemásolták a Hegemóniát: az öröklődő vezetés létrehozásában, amely egyetlen uralkodócsaládban testesült meg.
A későbbi idők történészei egyetértettek abban, hogy az uralkodás dinasztikus formája valószínűleg megnyugtatóan hatott A Kivonulás zűrzavaros évei után.
2398-ban a Kapellán Konföderáció és a Szabad Világok Ligája közötti területi viták tényleges háborúvá fajultak, és a két állam földi és haditengerészeti erői összecsaptak az Andurien rendszerben. Ez a konfliktus csak az első volt abból a tucatnyi véres, ám nem túl kiterjedt háborúból, melyet 2398 és 2412 között vívtak a kulcsfontosságú határvilágok birtoklásáért - az első háború több mint egy évszázadnyi béke után. A véres csatározások egy új korszaka kezdődött el.
2412-ben, miután a Tintavel rendszerben vívott heves ütközet több ezer civil életét követelte, a Belső Szféra és a periféria tíz államának képviselői New Olympia városában, az Ares bolygón találkoztak, hogy tárgyaljanak egy, a háborúzásra vonatkozó, csillagközi törvénycsomag kidolgozásáról.
Ahelyett, hogy megakadályozta volna, az Ares Konvenció legitimizálta a hadviselést, de ugyanakkor a kis népsűrűségű területekre korlátozta a háborút, és megtiltotta a civil gazdaság katonai erővel történő lerombolását. A Belső Szféra mind a hat állama aláírta a szerződést, de a Periféria birodalmai közül csak kettő.
Az Ares Konvenciónak köszönhetően a 25. században a háborúk az szinte élet mindennapos részeivé váltak. Azonban a harcok lebonyolítása sok mindenben megváltozott, átalakult. A megszokott pusztító, emberéleteket követelő esemény helyett különös, cselekből és ellencselekből álló furcsa manőverezéssé vált, ahol a hátrányba került csapatok gyakran megadták magukat, mintsem hogy esélytelenül harcoljanak a túlerő ellen. A Konvencióhoz szinte az egész ismert univerzumban tartották magukat a harcoló felek, és így drasztikusan csökkent a háborúk gazdasági és embervesztesége. Ugyanakkor pontosan ezen okokból kifolyólag mindenki háborúval próbálta megoldani még a legkisebb nézeteltérését is.
A következő másfél évszázadban a különböző csillagközi államok kisebb háborúk százait vívták meg egymással, de igazán meggyőző eredményt egyik sem hozott. Egyik kormányzat sem volt képes hosszú ideig tartó, állandó szövetséget kötni a többi állammal, hogy egy jelentős hatalmi tényezőt képviselő birodalmat hozzon létre szomszédaival. Mindamellett ezeknek az államoknak az örökletes kormányzata meglepően jól és sértetlenül vészelte át az erőszak éveit.
Az egyedüli kivétel 2459-ben volt, amikor a gyermektelen, férjezetlen Lady Durant, a Peremvilágok Köztársaságának (Rim Worlds Republic) vezetője Terens Amarist nevezte ki trónörököséül. 2463-ban Lady Amaris elfoglalta Durant helyét, és azután az ő leszármazottai uralkodtak megszakítás nélkül, csaknem háromszáz éven keresztül.
A Terrai Hegemónia is kivette a részét a harcokból a Háború Kora idején. 2431-ben Richard Cameron elnök parancsot adott hadseregének, hogy szerezzék meg a Kentares rendszert az Egyesült Világoktól (Federated Suns), 2475-ben pedig az Orienténél szétzúzták a Szabad Világok Ligájának inváziós haderejét. Általánosságban azonban a Hegemónia vezetői kerülték a konfliktusokat, inkább a gazdasági és technikai fejlettséggel próbálták megszilárdítani hatalmukat. Akármi is volt azonban a Hegemónia szándéka, a csatamechek 2439-es kifejlesztésével az állam egy csapásra katonai nagyhatalommá vált. Az előző század bányászmechjeinek, illetve az azokat mozgató myomer-technikának a továbbfejlesztésével a Terra csatamechjei sokkal mozgékonyabbak és alkalmazkodóképesebbek lettek, mint a hagyományos páncélos harcjárművek. Ráadásul nagyobb arzenállal lehetett ellátni őket, amelybe a hagyományos fegyverektől az energiafegyverekig minden beletartozott.
A Belső Szféra többi állama is megkívánta magának a mech-technológiát, de a széles körű alkalmazásra csak 2455-től került sor, miután egy lyran nemezetközösségi kommandó rajtaütött a Hegemónia mech-gyártó üzemén a Hesperus II-n. A Hegemónia továbbra is megtartotta egyeduralmát fegyverkezési téren, egyre újabb és fejlettebb modellekkel rukkolt elő, melyek mozgékonyabbak és hatékonyabbak voltak elődeiknél, és alacsonyabb áron több fegyverrel lehetett őket felszerelni. Talán emiatt a katonai fölény miatt a 25. század vége felé a Hegemónia egyre inkább közvetítő szerepet kezdett betölteni a többi állam között.
Másfél évszázaddal a Háború Korának kezdete után a Hegemónia közvetítésével sikerült véget vetni a Liao és Marik házak háborújának, melyet az Andurien világáért vívtak. A történelem furcsa fintora, hogy ugyanez a két fél háborúzott 150 évvel azelőtt ugyanazért a világért, és ezzel kezdődött el a Háború Kora. Ám Ian Cameron, a Hegemónia tizenharmadik elnöke nem csak rávette a Kapellán Konföderációt és a Szabad Világok Ligáját a békeszerződés megkötésére, de azt is sikerült elérnie, hogy a birodalmak uralkodói - Terrence Liao és Albert Marik - barátságot kössenek egymással. 2556-ban a három állam aláírta az ún. Kézfogás Szerződést, az andurieni békekötés titkos záradékaként. Ennek szinte egyenes következménye volt a Genfi Szerződés, amely ezt a három birodalmat jelölte meg a Csillagliga alapítóiként.
2556 és 2569 között Cameron ragyogó közvetítői képességét és tárgyalókészségét felhasználva hasonló szerződéseket ütött nyélbe az Egyesült Világokkal, a Lyrán Nemzetközösséggel és a Drakónis Szövetséggel, azaz a Belső Szféra határain belül fekvő másik három birodalommal. 2571-ben Cameron és a másik öt állam uralkodói megalapítottak egy új, egyesült hegemóniát, a Csillagligát. Cserébe, amiért elismerték Ian Cameront a Csillagliga Első nagyurának, valamint a Liga külpolitikai döntőbírájának, a Liga alapszabálya mind az öt vezetőnek helyet biztosított a Nagytanácsban, teljes autonómiát a belügyekben, és hivatalosan is jóváhagyta a fennálló örökösödési törvényeket. És ami a legfontosabb, mindenki szabadon hozzáférhetett a Terra katonai kutatási apparátusához.
A Periféria kormányzatai azonban meg kívánták őrizni függetlenségüket, és ellenálltak minden diplomáciai erőfeszítésnek, melyekkel meg akarták győzni őket, hogy csatlakozzanak a Ligához. Ezek voltak a Külső Világok Szövetsége, a Taurian Konkordátum, a Canopus Magisztrátus és a Peremvilágok Köztársasága. Ezen birodalmak már évszázadok óta őrizték önállóságukat, és akár harcolni is hajlandóak lettek volna, hogy ne kerüljenek az erős Csillagliga befolyása alá. A Periféria vezetői megerősítették hadseregeiket, mert tudták, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. 2575-ben a Csillagliga kibocsátotta a Polluxi Nyilatkozatot, melyben utasították a Periféria államait, hogy önként csatlakozzanak a Csillagligához, különben erőszakkal fogják kényszeríteni őket. A Periféria birodalmai két hónappal később egyöntetűen visszautasították a felhívást. A következő hét évben a két oldal számos kisebb összecsapást vívott meg, de az általános háborút a Periféria ellen csak 2578-ban indították meg.
Az Újraegyesítési Háború voltaképpen véres hadjáratok sorozata volt, amely húsz éven át tartott, és több katona és civil életét követelte, mint az egész Háború Kora. 2596-ban ért véget, egy különösen kegyetlen hadműveletet követően, amely térdre kényszerítette a Taurian Konkordátumot. 2597-ben a négy legyőzött perifériai birodalom a Csillagliga territoriális állama lett. A Liga azonnal átfogó PR kampányba kezdett, mellyel igyekeztek megszerezni a meghódított államok lakosságának támogatását. A próbálkozás teljes sikerrel zárult, és a Liga tíz éven belül visszavonta helyőrségi csapatait.
Az Újraegyesítési Háborút követő 150 évben a hatalmas kiterjedésű Csillagligában új tudományos kutatási hullám indult útjára, és tovább folytatódott a lakatlan világok kolonizálása is. A hosszas csillagközi kommunikációs késedelmek okozta adminisztrációs problémák csökkentésére a Csillagliga létrehozott egy hatalmas, bonyolult, FF továbbító állomásokból álló kommunikációs átjátszó hálózatot. A hiperpulzus generátoroknak (HPG) nevezett berendezéseket a Kearny-Fuchida hiperhajtómű működési elvére alapuló technológia segítségével dolgozták ki. A 2615-ben kezdődött kutatás 15 év múlva hozott eredményt, amikor az első HPG üzenetet sikeresen továbbították a Terráról a Lyrán Nemzetközösségbe. A HPG voltaképpen nem volt más, mint egy hatalmas "ágyú", amely egy nagy frekvenciájú, összetömörített rádióimpulzust lőtt ki a célpont világra a hipertéren keresztül. Az impulzus egyetlen pillanat alatt tette meg a hatalmas távolságot, akárcsak a fény feletti sebességgel közlekedő űrhajók. Bár egyetlen üzenet elküldése ugyanakkora mennyiségű energiát emésztett fel, mint egy FF űrhajó ugrása, a HPG impulzusa 50 fényévet is meg tudott tenni egyszerre, ellentétben az űrhajók 30 fényévével. Amikor felállították a rendszert, az a Terra és a Periféria közötti átlagos kommunikációs időtartamot több, mint egy évről mindössze hat hónapra csökkentette. Az üzenetet természetesen akár napok alatt is el lehetett jutatni a célhoz, de csak hatalmas költségek árán.
A Liga mérnökei ugyanekkor kifejlesztettek egy új, olcsó víztisztító rendszert. A rendszer üzemeltetése sokkal kisebb költséggel járt, mint a víz importálása, így gazdaságilag kifizetődővé vált a Kivonulás alatt figyelmen kívül hagyott világok kolonizálása. Az új találmány emellett váratlan gazdasági fellendülést hozott számos, már lakott világ számára. A Ryan Kartell, a legnagyobb jéghajók gyártója és működtetője csődközeli helyzetbe került, mert egyre kevesebb világ igényelte a szolgáltatását. 2700-ra több, mint ezer új világon telepedtek le az emberek, és a Csillagliga területének átmérője durván 540 fényévnyire nőtt.
A korszak utolsó nagy találmányaként a csatamechek mobilitásának fejlesztésén dolgozó mérnökök egy új, sokkal fejlettebb myomert hoztak létre. Ez a továbblépés végül lehetővé tette a mesterséges, "bionikus" végtagok készítését is, valamint az iparban felhasználható, emberi mérethez igazított, külső vázas rakodógépek építését.
Az univerzális fizetőeszköz bevezetése, valamint a Háború Kora után fennmaradt mesterséges kereskedelmi sorompók eltávolítása az üzlet és a kereskedelem fellendüléséhez vezetett. A jólét elterjedésével a Csillagliga világai egyre függetlenebbekké váltak. Az alacsony kutatási és szállítási költségek miatt számos világon különleges gazdasági intézkedéseket hoztak, melyek az adott bolygót teljes mértékben függetlenítették a többi világtól olyan alapvető termékek előteremtése terén, mint az élelem, a víztisztító felszerelés és a tartalék alkatrészek.
Az aranykor évei alatt mindössze egyetlen nagyobb politikai krízishelyzet következett be, de azt is könnyen megoldották. 2650-ben olyan jelentések érkeztek a Terrára, hogy Tadeo Amaris, a Peremvilágok csatlósállamának vezetője riasztó mértékben megnövelte hadseregének létszámát. Michael Cameron, akit nem sokkal azelőtt választottak meg a Csillagliga Első Nagyurává, összehívta a Nagytanács rendkívüli ülését, ahol megfogalmaztak egy rendeletet, melyben meghatározták a Csillagliga tagjai által fenntartható hadsereg maximális méretét. Ennek az adminisztratív lépésnek a megerősítésére Cameron nyomatékos figyelmeztetést küldött Amarisnak. Odarendelte a Csillagliga Védelmi Erők néhány csatamech ezredét, hogy kezdjenek nagyszabású hadgyakorlatba a Peremvilágok határai mentén. Nem sokkal ezután a Liga hírszerzése jelentette, hogy Amaris feloszlatta az extra ezredeket. Valójában azonban Amaris és a többi állam vezetője tovább folytatták a titkos fegyverkezési versenyt a milícia és a tartalékok megerősítésével. Bár a Csillagliga egy erős csillagközi szövetséget jelképezett, a tagállamok a béke és gyarapodás "aranykorában" is tovább folytatták titkos háborújukat.
2751 februárjában Simon Cameront, a Csillagliga ötödik Első Nagyurát halálos baleset érte New Silesia világán, egy bányászkolónia meglátogatása közben. Egyetlen örököst hagyott maga után, a mindössze nyolcéves Richardot. Több, mint egy hónapnyi tanácskozás után a Csillagliga Nagytanácsa az ifjú Richardot nevezte ki Első Nagyúrrá, de ugyanakkor Alexander Kerenszkijt, a Csillagliga Védelmi Erők főparancsnokát jelölte meg gyámnak és régensnek. Nemsokára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Tanács Nagyurai önmagukat tekintik a Csillagliga igazi uralkodóinak.
A régensség tíz éve alatt a Tanács két olyan rendeletet bocsátott ki, melyek hosszú távon meghatározták a Liga jövőjét. Az első Michael Cameron 2650-es rendeletének fordítottja volt. Ez az új törvény lehetővé tette minden Liga tagállamnak, hogy megduplázzák magán haderejüket, és ezzel elkezdődött az általános fegyverkezés időszaka. A második rendelet megnövelte a nagyurak által irányított tagállamok részesedését a Liga jövedelmeiből, ugyanakkor tovább fokozta a négy csatlósállam adóterheit. Ez a második lépés nem meglepő módon azonnali lázadásokhoz vezetett a Perifériában, és Kerenszkij arra kényszerült, hogy megerősítse az ott állomásozó helyőrségi csapatokat.
2762 február 19-én Cameron Első Nagyúr betöltötte tizennyolcadik életévét, és elfoglalta helyét a Csillagliga trónján. Néhány nappal később kibocsátotta a 156-os számú rendeletét, melyben parancsot adott minden háznak a magánhadseregek leszerelésére. A felháborodott Nagyurak nem is törődtek a paranccsal, a rendeletet alkotmányellenesnek minősítették, és kényszerítették az ifjú Cameront a visszavonására. Egyedül Stefan Amaris, a Peremvilágok Szövetségének vezetője támogatta Richard kezdeményezését.
A Nagytanács és az Első Nagyúr közötti kapcsolat végképp megromlott, amikor Richard 2761-ben feloszlatta a szervezetet, és úgy döntött, hogy ezentúl rendeletekkel fog kormányozni. Richard következő évi adórendelete tovább növelte a perifériai államok terheit, és ez végül polgári elégedetlenséghez vezetett. Amikor a Periféria lakosai megtagadták a rendelet végrehajtását, Richard a határvidékre küldte Kerenszkij tábornokot, hogy ezzel megfélemlítse a csatlósállamokat. 2764-ben Stefan Amaris tikos szerződést kötött Richarddal, melyben megígérte, hogy baj esetén segít megvédeni a Terrát. Amikor még több csapatot - köztük Cameron saját egységeit is - kellett a Perifériára küldeni New Vandenberg, valamint 17 másik bolygó elszakadása után, 2765 áprilisában, akkor ez a tikos szerződés nagyon előrelátó intézkedésnek tűnt.
2766-ra a reguláris hadsereg háromnegyede harcban állt a Periféria határvidékén. A Terrán a New Vandenbergre küldött reguláris egységeket a Stafnatól kölcsönvett testőrségi csapatok helyettesítették, akik létszámban máris felülmúlták a bolygón maradt Csillagliga erőket. Ez év decemberének végén Amaris meglátta a kínálkozó lehetőséget; meggyilkoltatta Richard Cameron Első Nagyurat, valamint a Cameron vérvonalba tartozó minden férfit, nőt és gyereket, csapataival ugyanakkor bevonult a Terrára, valamint a Hegemónia többi világára. Az első napon a 103 világból 95 esett áldozatul a meglepetésszerű támadásnak. 2767 januárjában Amaris kikiáltotta magát a Csillagliga Első Nagyurának. A trónfosztás híre csak 2767 májusában jutott el Kerenszkij fülébe, amikor Amaris már mindenhol átvette a hatalmat, és újból megnyitotta a kommunikációd csatornákat. Kerenszkij azonnal fegyverszünetet kötött a Periféria összes államával, kivéve a Peremvilágok Szövetségével, és hadat üzent a trónbitorlónak. Amaris és a tábornok egyaránt a Tanács Nagyuraihoz fordultak segítségért, de azok nem voltak hajlandóak támogatni egyik oldalt sem.
2767 augusztusában Kerenszkij elfoglalta a Peremvilágok Szövetségét, azután elindult az Amaris által elfoglalt Hegemónia világok felé. Az ezt követő háború tizenkét évig húzódott, de Kerenszkij erői bolygóról bolygóra, megállíthatatlanul nyomultak előre, és végül, 2779. Szeptember 3-án magát a Terrát is felszabadították. A hónap utolsó napján Amaris is fogságba esett, és a trónbitorló utasítást adott csapatainak a fegyverletételre. A Cameronok meggyilkolásának büntetéseképpen Kerenszkij 2779. novemberében kivégeztette Stefan Amarist és egész családját. A polgárháború véget ért, de a Csillagliga hadserege félelmetes veszteségeket szenvedett, a 486 hadosztályból mindössze 113 maradt. Százmillióan haltak meg a harcokban, négyszer annyian sebesültek meg, és tízszer annyian vesztették el az otthonukat. Hasonlóan súlyos károk érték a Csillagliga éltető elemének számító csillagközi kommunikációs hálózatot.
Kerenszkij ismét a Birodalom Védelmezőjévé nyilváníttat magát, és újra összehívta a Nagytanácsot a Terrán. A tábornok népszerűségétől rettegő Tanács első lépésként megfosztotta Kerenszkijt a Védelmezői címtől, és utasították őt, hogy a csapatait szétszórva létesítsen helyőrségeket a tagállamok világain. A Tanács ugyanakkor kinevezte Jerome Blake-et kommunikációs miniszterré, és megbízta őt a Liga kommunikációs hálózatának helyreállításával, amit ő a végre is hajtott, mégpedig a Nagyurak minden képzeletét felülmúlóan. Kerenszkij közben visszatért a New Earth-re, a Csillagliga hadseregének ideiglenes főhadiszállására. Bár a csapatai készen álltak rá, hogy támogassák őt a Nagytanács ellenében, Kerenszkij nem akarta elárulni a Csillagligát, az egyedüli kormányzatot, amelynek sikerült közös zászló alatt egyesítenie az egész emberiséget.
A Nagytanácsnak azonban esze ágában sem volt támogatni az egységet. Minden Tanácsi Nagyúr bejelentette igényét a csillagliga trónjára, de végül beleuntak a hiábavaló szócsatákba. 2781. augusztus 12-én a Tanács hivatalosan feloszlatta önmagát, minden Nagyúr hazatért az otthonába, és elhatározta, hogy saját hadsereget épít, amellyel majd megszerzi magának a hatalmat. És ahogy a Csillagliga egykori Nagyurai a seregeiket fejlesztették, Stefan Amaris lefegyverzett ezredeinek katonái zsoldosként találtak maguknak munkát. A nagyurak nemsokára már a reguláris hadseregből is megpróbáltak toborozni.
Amikor Kerenszkij megpróbálta megakadályozni, hogy a Nagy Házak vezetői a CSVE-ből erősítsék meg saját hadseregüket, azonnali lemondásra szólították fel. Ő azonban 2784. február 14-én titkos tanácskozásra hívta a New Earth-re száz hadosztályparancsnokát, valamint ugyanennyi alacsonyabb rangú tisztet. A találkozó után az ellátótisztek az elkövetkező hat hónapot azzal töltötték, hogy összegyűjtsenek számára több, mint kétszáz szállítóhajót, teli készletekkel és tartalék alkatrészekkel. A saját gondjaikkal foglalkozó Nagyurak semmit sem vettek észre egészen nyár közepéig, amikor is élénk csapatmozgásokat tapasztaltak a perifériában. Július 8-án Kerenszkij egyszavas parancsot küldött A New Earth-nél várakozó kétszáz, valamint a Belső Szféra másik ötven világán állomásozó további több száz hajónak. Ez az egy szó a "Kivonulás" volt. Azon a napon több, mint ezer hajó kelt útra. Nevember 5-én a hatalmas flotta a Drakónis Szövetség Nem Samarkand rendszerébe érkezett. A Csillagliga haderejének 80 százaléka csatlakozott Kerenszkijhez. Egy teljes napba telt, hogy a gigászi armada kiugorjon a rendszerből. Kerenszkij és követői eltűntek a Periféria sötét ölelésében - nyilván mindörökre maguk mögött hagyták a Belső Szférát.
Kerenszkij drámai kivonulása megszüntette az utolsó jelentős akadályt a polgárháború kitörése előtt. 2786 decemberében Minoru Kurita a Csillagliga Első Nagyurává kiáltotta ki magát, a másik négy Tanácsi Nagyúr pedig gyorsan követte a példáját. Hónapokon belül az egész Belső Szféra háborúban állt.
Az Első Utódlási Háború 2787-től 2821-ig tartott, és addig példa nélkül álló brutalitással zajlott le. Az öt ház Nagyurai az Ares Konvenciókat figyelembe sem véve városokat dúltak fel, fontos ipari telephelyeket romboltak földig, és több százmillió ártatlan civilt gyilkoltak le. Nem sok világ úszta meg sértetlenül, de a kereskedelem és a kommunikáció még azokon is súlyos károkat szenvedett. 2815-re a hadviselő államok elvesztették FF hajóépítő kapacitásuk nagy részét. A gazdasági erőforrások katonai gyártásra való intenzív, koncentrált felhasználása következtében a fogyasztói termékek előállítása drasztikus mértékben visszaesett, és ennek a kereskedelem látta kárát. Ez a veszteség különösen káros hatásokkal járt azokon a világokon, amelyek rá voltak szorulva a high-tech víztisztító berendezésekre. Tartalék alkatrészek és megfelelő karbantartás nélkül ezek a rendszerek sorra leálltak, és a lakosok kénytelenek voltak ismét a jéghajó technológiára hagyatkozni. Mire 2821-ben a háború véget ért, az ivóvízben gazdag bolygók ugyanolyan stratégiai jelentőséggel bírtak, mint négyszáz évvel azelőtt.
Nyugtalan béke volt a 2821-es, inkább a szemben álló felek kimerültségéből adódóan, mint valódi megegyezés alapján jöhetett létre. Bár a házak Nagyurai nem tettek újabb lépéseket a hatalom megszerzésére, túl sok atrocitás történt ahhoz, hogy ez a viszonylagos nyugalom sokáig tartson. 2821-től 2827-ig az öt megmaradt uralkodóház újjászervezte és feltöltötte hadseregét, a háborút túlélő kutatókat és mérnököket pedig összegyűjtötték azokra a világokra, amelyek ipari kapacitása érintetlen maradt. 2828 és 2830 között a határok mentén egyre nőtt a feszültség, ami nemsokára újabb általános háborúhoz vezetett.
A második Utódlási Háború körülbelül 2830-tól 2864-ig tartott, és ugyanolyan halálos, pusztító és eredmény nélküli volt, mint az első. Százmilliók haltak meg a Belső Szféra számtalan pontján dúló harcokban, bár ténylegesen csak néhány tucat világ cserélt gazdát. Mivel a háborúban rengeteg ipari létesítmény pusztult el, valamint számtalan tudós és mérnök veszett oda, bizonyos technológiai és elméleti információk mindörökre elvesztek. A második Utódlási Háború végére az Utódállamok általános technológiai fejlettsége visszasüllyedt arra a szintre, amelyiken a Terra állt a 21. század első felében. Többé már nem volt egyszerű dolog bonyolult számítógépeket, hatalmas fúziós erőműveket, csillaghajókat építeni. Az Utódházak vezetői ehelyett elkezdték szétbontani a meglévő eszközöket, hogy a cserealkatrészekkel működésben tartsák a többi harci gépet.
Az újabb rövid szünet után, 2866-ban fellángolt a harmadik Utódlási Háború. Az egész azzal kezdődött, hogy a Drakónis Szövetség csapatai elfoglaltak egy darabot a Lyrán Nemzetközösség központi területeiből; a háború nemsokára az egész Belső Szférára átterjedt. Az elkövetkezendő években a háború annyira a mindennapok részévé vált, hogy ezt a korszakot az "Utódlási Háborúk korának" nevezték. Mindamellett ennek az időszaknak a hadműveleteit össze sem lehetett hasonlítani az előző két háború esztelen és rombolásával.
A pusztítás és a vérontás mérséklődése először inkább a hadseregek kisebb erőforrásainak, mint a taktika elvi megváltoztatásának volt köszönhető. Ahogy azonban múlt az idő, és egyre takarékosabb gazdaságra kellett átállni, minden Ház felismerte, hogy a létfontosságú erőforrások további pusztulása mindannyiukra nézve katasztrofális következményekkel járhat. Végül létrejött egy hallgatólagos megállapodás, hasonló az Ares Konvencióhoz. A mech egységek és a seregek továbbra is harcoltak egymással a működő gyártelepek birtoklásáért, de többé már nem próbáltak kárt tenni magában a létesítményben. (A vesztesek egyszerűen azzal vigasztalódtak, hogy a következő háborúban majd visszafoglalják a világot.) A nagy mech-csatákat - különösen, ha zsoldosok vívták - részletekben vívták meg, és a szünetekben mindkét fél engedélyezte az ellenség technikusainak, hogy behatoljanak a harcmezőre, és javításokat végezzenek a sérült harci gépeken. Más egységek - ismét csak főként a zsoldosok - felelevenítették a régi hagyományt, hogy megadják magukat az erősebb ellenfélnek, és egy bizonyos váltságdíj fejében háborítatlanul távozhassanak a bolygóról. És ami a legfontosabb, minden harcoló fél tiszteletben tartotta az űrugrók szentségét, és mereven elutasították, hogy megtámadják ezeket az űrhajókat. Elvégre űrugrók nélkül nem is vívhattak volna háborút az egyeduralomért.
Az Utódlási Háborúk pusztításának másik kísérőjelensége a feudalizmus elterjedése volt az egész Belső Szférában. Az uralkodó Házak központi kormányzata már nem birtokolta sem az adminisztratív gépezetet, sem a kizárólagos katonai erőforrásokat, amely a területeik feletti centralizált irányítást fenntarthatta volna. Így minden Ház Nagyura bolygóközi nemesek hierarchiáján keresztül uralkodott. Ezeket a nemeseket gyakran az elit mech egységek vezetőiből választották meg, és teljhatalmat adtak nekik bizonyos világok felett, cserébe csatamech alakulataik hűséges szolgálatáért.
A több éves konfliktusok hatása az Utódállamok határain kívülre is kiterjedt, és megjelentek a Periféria úgynevezett rablókirályai. Miközben a határvidék mentén tombolt a háború, többtucatnyi mech egység - leggyakrabban azok, amelyeket megsemmisült alakulatok maradványaiból raktak össze, illetve amelyekben főként zsoldosok szolgáltak - tűnt el a Periféria ürességében. Ezeknek az egységeknek egy része később - néha több év múltán - újra előbukkant, mint az időközben erővel meghódított világok "királyai". A 30. század végére több, mint hatvan apró királyság és hercegség övezte a Belső Szférát, ami azt jelentette, hogy az Utódállamok határ menti világai rajtaütések és kalóztámadások állandó fenyegetésében éltek.
Az ingatag békének ez a korszaka durván egy évszázadig tartott. Érdekes módon pont egy tartós békére történő felhívás jelezte a Nagy Házak közötti erőegyensúly végét, és a Negyedik Utódlási Háború kezdetét.
Felismerve, hogy az emberiség lassan, de biztosan egyre távolodik a Csillagliga korának dicsőségétől, és kezd visszacsúszni a barbarizmus szakadékába, Katrina Steiner arkón, a Lyrán Nemzetközösség uralkodója 3020-ban békeajánlatot tett a többi ház vezetőjének. Egyedül Hanse Davion, az Egyesült Világok vezetője reagált pozitívan a felhívásra. Bejelentette, hogy "torkon ragadja a történelmet", és tárgyalásokba kezdett az arkónnal. Ennek a tárgyalássorozatnak az eredménye volt az Egyesült-Nemzetközösség Szövetségi Szerződés, melyet Hanse Davion herceg és Katrina Steiner arkón írt alá a Terrán, 3022-ben.A katonai és kereskedelmi egyezmények mellett az E-N Szerződés egy titkos záradékot is tartalmazott, melyben Hanse Davion eljegyezte az arkón lányát. Bár a házasság csak akkor köttethetett meg, ha a tizenkét éves Melissa elérte a megfelelő kort, ez volt az első lépés az Egyesült Világok és a Lyrán Nemzetközösség egyesítése felé vezető úton.
A másik három Utódurat természetesen nagymértékben aggasztotta az erőegyensúly ilyen hirtelen eltolódása, amely egy nagyobb állam létrejöttét eredményezte, mint az ő birodalmaik együttvéve. 3022 októberében a Drakónis Szövetség, a Szabad Világok Ligája és a Kapellán Konföderáció sietve aláírták a Kapteyni Szerződést. A megállapodásnak azonban nem voltak olyan távolra mutató céljai, mint az E-N Szerződésnek. Mindössze arra irányult, hogy véget vessen a három állam közötti ellenségeskedésnek, és létrehozzon egyfajta kölcsönös védelmi egyezményt. Az új szövetség ugyanakkor elősegítette és összehangolta a három nemzet közös, a Davion-Steiner szövetség kisiklatására tett legális és illegális erőfeszítéseit.
A kevésbé legális próbálkozások terén talán a Maximilian Liao kancellár irányította Kapellán Konföderáció járt az élen. Liao ügynökei átállították (vagy inkább megtévesztették) Hanse Davion sógorát, Michael Hasek-Daviont, aki értékes katonai információkkal látta el a kapellánokat. Azonban amikor a kancellár megpróbálta elrabolni és megölni Hanse Daviont, hogy a tudósai által előállított klónt ültessen a herceg helyére, túlságosan messzire merészkedett. Davionnak sikerült megszöknie a fogságból, visszatért a palotájába, és újra elfoglalta trónját. De bosszút esküdött.
3028. augusztus 20-án, a Komsztár terrai főhadiszállásán Hanse Davion herceg és Melissa Steiner arkón-jelölt házasságot kötött egymással. Az eseményre meghívót kaptak a Steiner, Davion, Kurita, Marik és Liao családok fontosabb tagjai, valamint a legmagasabb rangú katonai vezetők és a Belső Szféra más befolyásos személyiségei. Hanse és Melissa örök hűséget esküdtek egymásnak, és ezzel létrejött az Egyesült Nemzetközösség. Az esküvői vacsorán a menyasszony köszöntőt mondott, és ajándékot adott a vőlegénynek. Amikor a vőlegény következett, Hanse mosolyogva felállt, és azt mondta, hatalmas ajándékot ad Melissának. "Ezennel, kedvesem - mondta diadalmasan -, átnyújtom neked a Kapellán Konföderációt!"
És ezzel megkezdődött a Patkány Hadművelet, a kilenc kapellán világ elleni meglepetésszerű támadássorozat, melynek során a világok még aznap gazdát cseréltek. Ám ez csak egy sokkal nagyobb, a Kapellán Konföderáció és a Drakónis Szövetség elleni offenzíva előjátéka, és a Negyedik Utódlási Háború kezdete volt.
A támadás súlypontja a Kapellán Konföderációra helyeződött. Miután rájött Michael Hasek-Davion árulására, Hanse Davion a sógora révén egy ügynököt szervezett be Maximilian Liao hírszerző hálózatába. Justin Allard, a Davionok ügynöke nemsokára befolyásos pozícióra tett szert a Liao Ház katonai hírszerzési rendszerében. A Kapellán Konföderációnak így esélye sem maradt, és a világai felét elveszítette.
A Drakónis Szövetségnek valamivel jobban sikerült a védekezés. Ugyan elvesztettek ötvenhárom csillagrendszer a Lyrán Nemzetközösség támadó haderejével szemben, de ugyanakkor elfoglaltak tizenöt másikat az Egyesült Világoktól. Theodore Kurita, a Szövetség trónjának örököse már éppen felkészült saját ellentámadásának megindítására, amikor a háború hirtelen véget ért. 3030-ban, miután a kapellán hadszíntéren minden fontosabb kitűzött célt sikerült teljesíteni, Hanse Davion és Katrina Steiner bejelentették a győzelmüket, és ugyanakkor fegyverszünetet hirdettek. Az Egyesült Világok gazdasága megrendült a Komsztár által rájuk mért csillagközi kommunikációs tilalom következtében. Ami pedig Katrinát illeti, az ő birodalmát az Egyesült Nemzetközösség szövetségét ellenző szeparatisták egyre növekvő ereje fenyegette.
Bár a Negyedik Utódlási Háború rövid ideig, mindössze két évig tartott, annál véresebb összecsapásokat hozott. A Harmadik Utódlási Háborúra jellemző állandó, határ menti csetepaték ellenére a Belső Szféra államai valamennyire magukhoz tértek az első két Utódlási Háború pusztításából, és a politikai és társadalmi erővonalak nem sokat változtak. Ezzel szemben húsz évnek kellett eltelnie, mire a Negyedik Utódlási Háború társadalmi, politikai és katonai hatásait kiheverték a résztvevő felek.
3029-ben Myndo Waterly prímás lett a Komsztár vezetője. A kommunikációs zárlatot, mellyel azután büntették az Egyesült Világokat, hogy az állítólagos Davion erők megtámadták a sarnai Komsztár állomást, feloldották, amikor Hanse Davion engedélyezte a Komsztárnak, hogy birodalom területén minden kirendeltségét a saját egységeivel védhessen. A Komsztár nem sokkal később hasonló szerződéseket írt alá a Belső Szféra többi államával is. 3050-re a Komsztár már hivatalosan is több mint ötven csatamech ezreddel rendelkezett.
A háború eredményeképpen a Belső Szféra határai eltolódtak, megváltoztak. A Szabad Világok Ligájában az Andurieni Hercegség függetlenítette magát, és szövetséget kötött a Canopus Magisztrátussal. Tíz év telik el, és mind Janos Marik vezénylő tábornok, mind a fia, Duggan meghal, mielőtt Thomas Marik, a Szabad Világok Ligájának új vezetője visszaszerzi a Hercegséget.
Maximilian Liao a háború utolsó napjaiban megőrült, és 3036-ban állítólag öngyilkosságot követett el. A kapellán kancellári köpeny azután Maximilian fiatalabbik lánya, Romano vállára került, de a Liao világok fele továbbra is az újonnan megalakult Egyesült Nemzetközösség fennhatósága alatt maradt. Annak ellenére, hogy még több világot veszített, amikor a St. Ives Paktum elszakadt a Konföderációtól, Romano kegyetlen brutalitással látott neki az Andurieni Hercegség inváziójának visszaveréséhez, és a Liao hadsereg újjáépítéséhez. Bár az új kapellán haderő létszámban elmaradt a háború előtti állapotoktól, a katonák megszállott fanatizmusát minden ellenfél megtanulta félni.
Az elszakadási láz az Egyesült Nemzetközösséget és a Drakónis Szövetséget is elérte. Theodore Kurita hadügyminiszterként ügyesen úgy irányította a dolgokat, hogy a Szövetség lázadó Rasalhág Körzetét alku tárgyává tehesse a Komsztár szemében. Rasalhág függetlenségéért és azért a jogért cserébe, hogy saját helyőrséggel védhesse a Szövetség területén lévő hiperpulzus állomásait, a Komsztár beleegyezett abba, hogy ellátja a kuritákat a hadseregük újjáépítéséhez elegendő számú csatamechhel. A Lyrán Nemzetközösség, amely a négy Utódlási Háború alatt széleskörűen kihasználta a rasalhági lázadók nyújtotta lehetőségeket, eddigre már a körzet világainak több, mint felét birtokolta. Mivel azonban Rasalhág függetlenségét hirtelen a Szövetség is támogatni kezdte, engednie kellett a nyomásnak, és kénytelen volt feladni az elfoglalt világokat. Theodore Kurita így egyetlen tollvonással létrehozott egy semleges ütközőzónát, amely a Szövetség és a Nemzetközösség közös határvonalát több mint 30 százalékkal megrövidítette. Azonban nem minden Kurita katona helyeselte ezt a lépést. A Szabad Rasalhág Köztársaságban kitört a Rónin Háborúknak nevezett lázadás, de ezt gyorsan leverték a Drakónis Szövetség hivatásos hadseregének lojális alakulatai, valamint az újonnan megalakult KungsArme.
Theodore Kurita bölcsessége, mellyel függetlenséggel ajándékozta meg a Rasalhágot, 30309-ben vált világossá. Ebben az évben az Egyesült Nemzetközösség újabb nagy hadjáratot indított, melynek célja a Drakónis Szövetség eltörlése volt egyszer és mindenkorra. Kurita a Komsztártól kapott csatamechekkel újjáépített hadseregével koncentrált ellencsapást indított, és rövid idő alatt megállította az EN erők támadását.
3040-re a Belső Szféra ismét visszasüllyedt szokásos, folyamatos határ menti összecsapásokkal és rajtaütésekkel tarkított nyugalmi állapotába; senki nem jutott jelentősebb előnyhöz, és nem szenvedett nagyobb veszteségeket sem. Ennek ellenére az Egyesült Nemzetközösség puszta mérete miatt tisztán látszott, hogy csupán idő kérdése, mikor veszi át a birodalom az uralmat az egész Belső Szféra felett, és egyesíti egyetlen zászló alatt a számtalan világot.
Hiába gondolta Davion és Steiner, hogy hamarosan eljön az ő napjuk, a sors nem ajándékozta meg őket a szükséges idővel. 3050-ben teljesen váratlan irányból egy új szereplő jelent meg a színen.
Amikor 2784-ben Alexandr Kerenszkij tábornok a Csillagliga Reguláris Hadseregének nagy részével elhagyta a Belső Szférát, követőit öt lakatlan bolygóra vezette, távol a Belső Szférától. Ezeknek a világoknak a mostoha körülményei Kerenszkij katonáit szinte emberfelettien céltudatos, eltökélt emberekké alakították - a Belső Szféra népe most klánosokként ismeri őket. Ezt a hatást csak tovább fokozta a nélkülözés, mivel a munkások, tudósok és ügyintézők szám feltűnően alacsony volt a katonákéhoz képest. Hogy a harcosok számát csökkentse, Kerenszkij olyan embert próbáló tesztsorozatot hozott létre, amelyiken csak a legjobbak voltak képesek átmenni. Akik kudarcot vallottak, visszatértek a civil életbe. Ez pontosan beleillett a tábornok terveibe, mert azt várta el az embereitől, hogy erősek maradjanak, és egy nap, amikor a Belső Szféra már belefáradt az állandó háborúskodásba, a követői az emberiség megmentőiként térjenek vissza, és a Terrán újra létrehozzák a Csillagligát.
De nem mindenki állt készen arra a nélkülözésre, amit Kerenszkij követelt meg az embereitől a túlélésük érdekében. Először csak néhány tiszt lázadt fel, de a tábornok vaskézzel fojtotta el a felkelést, és nem habozott kivégeztetni a bujtogatókat. Kerenszkij halála előtt azonban a feszültség végül polgárháborúba torkollott, amely csaknem akkora pusztítással járt, mint a Belső Szféra Utódlási Háborúi. A konfliktus küszöbén Kerenszkij fia, Nicholas összegyűjtötte azokat az embereket, akik még mindig lojálisak voltak apja álmához, köztük számos kutatót és technikust is. És ezzel megkezdődött az újabb Kivonulás - egy újabb Kerenszkij vonult vissza a világűr belsejébe, és hagyta magukra a marakodó lázadókat.
Bár az Utódlási Háborúk rengeted értékes technológia elvesztését hozták magukkal, a polgárháború következményei még katasztrofálisabbak voltak az önkéntes száműzöttek számára, akiknek az eszközeik az élet és a halál közötti különbséget jelentették új otthonuk ellenséges környezetében. Nicholas a háborút elrettentő példaként állította követői elé. Egyedül ők maradtak hűségesek fogadalmukhoz, és készültek arra az időre, amikor az Utódállamok belülről összeomlanak. A 20 év alatt, miközben a lázadók kimerültek a harcban, Nicholas kiépített egy szigorú kasztrendszert, és társait egy harcos kultúra elszánt követőivé tette. Mire visszatértek, hogy egykori bajtársaiktól visszavegyék az öt bolygót, Nicholas harcosai már fanatikus elszántsággal hittek mind vezérükben, mint pedig abban, hogy egy napon visszatérnek, és megmentik a Belső Szférát.
3005-ben a klánok megtették az első lépést annak érdekében, hogy valóra váltsák álmukat a Csillagliga aranykorának visszaállításáról. Rájöttek, hogy információkra van szükségük a Belső Szférából való távozásuk óta eltelt hosszú időről, ezért visszaküldték Wolf Dragonyosait az Utódállamokba, ahol az egység zsoldosként vállalt munkát, de közben titkos hírszerző tevékenységet folytatott. A Dragonyosok jelentései alapján a klánok az Utódállamokat az ősi romok között perlekedő kölykökhöz hasonlították, akik idejétmúlt technológiával próbálták megszerezni a hatalmat a többiek felett. 3050-ben a klánok úgy döntöttek, elérkezett az idő az támadásra.
A Farkas, Szellemmedve, Füstjaguár, Jádesólyom, Novamacska és Acélvipera klánok inváziós erői mély éket vertek a Szabad Rasalhág Köztársaságon, a Lyrán Nemzetközösségen és a Drakónis Szövetségen keresztül - egy éket, amely pontosan a Terra irányába mutatott. Bár a Belső Szféra csapatai apró győzelmet arattak a Twycrosson és megakadályozták a Luthien, a Szövetség fővilágának lerohanását, úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a klánosok közeledését az emberiség bölcsője, a Komsztár otthona, a Terra felé.
A klánok ugyan közös elhatározás alapján indították meg az inváziót, az ő nézeteik is megosztottak voltak. A két szembenálló nézet hívei Kereszteseknek, illetve Őrzőknek nevezték magukat. A Keresztesek arra törekedtek, hogy erővel hódítsák meg a Belső Szférát, míg az Őrzők úgy értelmezték Alexander Kerenszkij vízióját, hogy nekik kell megőrizniük a Csillagliga bölcsességét addig, amíg az Utódállamok fel nem nőnek eléggé ahhoz, hogy újra képesek legyenek befogadni ezt a tudást. A szavazást a Keresztesek nyerték, így az invázió elkezdődött, de az Őrzők sem tétlenkedtek. Wolf Dragonyosain keresztül elkezdték felkészíteni a Belső Szférát a közelgő támadásra. A sors furcsa fintor folytán ugyanakkor igyekeztek ők vezetni az inváziót, hogy az elfoglalt világokban a lehető legkevesebb kár keletkezzen.
Ugyanekkor felbukkant az emberiség egy másik önjelölt megváltója is, ezúttal a Belső Szférán belül. A Komsztár végső célja - és szerintük a rendeltetése - az volt, hogy ők uralkodjanak az egyesült emberiség felett, azért szövetkeztek az inváziós klánokkal, hírszerzési információkkal látták el a támadókat, illetve elvállalták a meghódított világok igazgatását. A Komsztár prímása abban reménykedett, hogy így teljes mértékben kijátszhatja egymás ellen a klánokat és az Utódállamokat, akik majd kifárasztják egymást az öldöklő háborúban, és a Komsztár ekkor közbelép és átveszi a hatalmat. A Komsztár csak akkor változtatta meg a hozzáállását, és lépett fel keményebb eszközökkel, amikor világossá vált, hogy a klánok célja a Terra meghódítása.
Anastasius Focht, a Komsztár hadseregének kardinálisa a Birtoklás Próbájára hívta ki Ulric Kerenszkij ilkánt. A csata helyeként a Tukayyidot jelölték meg, de az ütközet valódi tétje a Terra birtoklása volt. 3052. május elsején a Komsztár csatamech ezredei és egyéb egységei a Tukayyidon megütköztek a félelmetes klános hódítók huszonöt galaxisával. A szembenálló csapatok húsz napon keresztül a háborúk krónikájában addig példa nélkül álló összecsapásban mérték össze erejüket. És a végén a Komsztár győzedelmeskedett a klánok felett. A Terra egy ideig biztonságban érezhette magát, mivel az ilkán ígéretet tett Fochtnak, hogy a klánok tizenöt évre felfüggesztik az inváziót.
A Terrára való visszatérése után a kardinális rájött, hogy Waterly prímás elárulta őt. Mivel nem bízott a kardinális hadvezetői képességeiben, megszegte a klánokkal kötött egyezséget, és megpróbálta megkaparintani a Komsztár által ellenőrzött, megszállt világokat. Emellett kísérletet tett rá, hogy blokkolja a Belső Szféra csillagközi kommunikációját, abban a reményben, hogy így az övén kívül minden kormányzat teljes összeomlását idézheti elő. A prímás balszerencséjére azonban a Belső Szféra vezetőinek némelyike tudomást szerzett a készülő kommunikációs blokádról, és az Utódurak csapatai a hatalmukba kerítették a bolygóikon lévő hiperpulzus állomásokat, mielőtt még a prímás kiadhatta volna a parancsot. A klánok által megszállt világokon szervezett lázadások többnyire saját hamvukba holtak, és ahol sikerült, a klánosok ott is gyorsan rendet tettek a tukayyidi csata után.
Amikor szembekerült Waterly árulásával, Focht azt tette, amit a becsülete megkövetelt. Kivégezte a prímást és átvette a Komsztár irányítását. Sharilar Morit, Dieron püspökét tette meg prímássá, miközben ő maga azon fáradozott, hogy a Komsztárt ismét az emberi bölcsesség és tudás őrzőjévé és terjesztőjévé tegye. Bár a HPG állomások visszakerültek a szervezet fennhatósága alá, az Utódállamok is szoros ellenőrzést gyakoroltak felettük. A Komsztár néhány tagja ezt hevesen ellenezte, de Focht nem engedte befolyásolni magát.
Az Egyesült Nemzetközösségben a klánok feletti diadal örömét gyászos esemény árnyékolta be. 3052. Június 17-én Hanse Davion, Új-Avalon és az Egyesült Világok hercege szívroham következtében elhunyt. Fia, Victor Steiner-Davion örökölte a helyét.
A Kapellán Konföderáció is elvesztette vezetőjét, Romano Liaót, de az ő halálának okozója egy titokzatos bérgyilkos volt. A Davion állampolgárokkal ellentétben A Liao Ház vazallusai fellélegeztek, amikor Sun-Tzu Liao került a kancellári székbe, és azonnal visszavonta anyja legnagyobb felháborodást kiváltó törvényeit.
És ez a jelenlegi helyzet. A klánok kihasítottak egy hatalmas szeletet a Drakónis Szövetségből, a Szabad Rasalhág Köztársaságból és az Egyesült Nemzetközösség Steiner feléből. A Terráért vívott Birtoklás Próbája feltételeinek megfelelően a klánok megesküdtek, hogy további tizenöt évig nem folytatják a terjeszkedést a Terra irányába. Ez az ígéret azonban nem gátolja őket abban, hogy további támadásokat intézzenek a Szövetség és a Lyrán Nemzetközösség ellen.
Hanse Davion halála után Victor lett az Egyesült Világok kormányzója, majd rövidesen Az Egyesült Nemzetközösség arkón-hercege. A Drakónis Szövetség súlyos vereségeket szenvedett, de nem adta meg magát. Takashi Kurita koordinátor és fia Theodore Kurita hadúr irányítása alatt a birodalom tovább folytatja háborúját a klánok ellen.
Időközben a Komsztár is egy olyan jelenséggel kényszerült szembenézne, amelyre leginkább talán a hitszakadás kifejezés illik. Az adeptusok és ministránsok egy része az egykor szintén a szervezet kötelékébe tartozó Thomas Marik védelme alá, a Szabad Világok Ligájába tette át székhelyét. Thomas attól félve, hogy az Egyesült Nemzetközösség esetleg ellene fordul, beleegyezett, hogy lányás és örökösét hozzáadja Sun-Tzu Liaóhoz. Remélte, hogy így sikerül egyesíteni a Konföderáció fanatizmusát a Liga egyre fejlettebb ipari potenciáljával. Mivel azonban Thomas nem bízott meg teljesen jövendőbeli vejében, örömmel üdvözölte birodalmában a Komsztár egykori tagjait, akiknek iránta érzett fanatikus hűsége ellensúlyt képezhet Sun-Tzu hatalomvágyával és mohóságával szemben.
300 év múltán a Belső Szféra még mindig háborúban áll...
Vissza a tartalomjegyzékhez
Létrehozás: 2003. december 3. 09:49:06 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|