Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenségedet (részlet)

Három nappal ezelőtt a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. De az idő múlásával a lány érzékei is tompultak, így némileg enyhült az állandó kínszenvedés. Aznap reggelre már azt hitte, talán meg is tudja szokni. Aztán elkezdődtek a görcsök. A megnyomorító fájdalom egész nap kisebb-nagyobb rohamok formájában jelentkezett. És odakint már lassan besötétedett.

Nem mert kiáltani.

Újabb görcs hasított a beleibe és lassan, szaggatva vonszolta magát felfelé a testén, nyomában égető lüktetést hagyott. És bár nem akart, mégis felsikoltott, amikor izmai merev kínban összerándultak.

A fájdalomhullám végül alábbhagyott, a lány pedig lihegve feküdt a földön és biztosra vette, hogy kiáltásával elárulta magát. Lassan, halkan nyögve beljebb vonszolta magát választott menedéke homályába. A lerobbant épület többi lakója (ha voltak egyáltalán ilyenek) nem mutatkozott. Magára maradt hát a nyomorúságával. A minden mozdulatát hűséges kutyaként követő fájdalomtól nyöszörögve erőt vett magán, és elindult fölfelé a lépcsőn. Ha elég messzire elvonszolja magát, aznap éjjel talán nem találják meg. A gyomrában tomboló tűz azzal fenyegetett, hogy egész testét elemészti, ezért egyik karját a gyomrára szorította, másikkal pedig a lépcsőház falának támaszkodott és így folytatta tovább a mászást.

Alig két lépcsősornyit jutott feljebb, amikor nyüszítve összerogyott. Csöndesen átkozta magát fogyó ereje miatt. Az orkok állítólag kemények voltak. Az elmúlt évben egyedül a fizikai ereje szolgáltatott némi ellensúlyt átváltozása nyomorúságához és most ez az erő is elhagyta. Akárcsak Hugh. És előtte Ken. Még a bátyja is itthagyta őt, hogy együtt szenvedjen ezzel az ocsmány, nyomorék népséggel.

Hogy rohadnának meg mindannyian.

Az égető érzés tompa izzássá szelídült. Ez is fájdalom volt, de ezt el lehetett viselni. Így azonban ismét visszatért a lábában lüktető, csonthasogató fájás. A lépcsőmászástól megerőltetett izmai remegni kezdtek. Bőre ragadt az izzadtságtól és elviselhetetlenül viszketett. Legszívesebben hányt volna.

A lépcsőfordulóból belátott az egyik elhagyott lakásba. A kitört ablakon át a sötétülő éjszakai égbolt látszott. Odakint Hong Kong szikrázó fényei ragyogtak kísértő szépséggel. Egy rendőrségi sziréna vékonyka hangja szűrődött be odakintről. De az sem jelentett reménysugarat. A cégrendőrségek soha nem merészkedtek be az Elfalazott Városba. Még az Enklávé Rendőrügynökség pénzéhes kopóit is csak komoly megvesztegetés árán lehetett rábírni arra, hogy sötétedés után betegyék ide a lábukat. Az Elfalazott Várost bandák uralták és ezek közül sokan puszta szórakozásból vadásztak az átváltozottakra.

Kaparászó hang hallatszott a lépcsőház alja felől. A lány megdermedt. Testi fájdalmait elmosta a félelem hulláma. Hangtalanul imádkozott magában, közben feszülten figyelt, hogy minél többet meghalljon. A zaj ismét felhangzott. Léptek közeledtek felfelé a lépcsőkön.

Karjával eltolta magát a talajtól és reszketve lábra állt. A világ forogni kezdett körülötte, de sikerült talpon maradnia és egy újabb lépcsősornyit feljebb vánszorognia. Ezt az emeletet is szemét borította, de a folyosóról nyíló szobák némelyikének még volt ajtaja. Ezt azt jelentette, hogy valaki még mindig lakott itt. A lány remélte, hogy a vadászok nem mernek bejönni lakott területre, ezért kiválasztott egy nyitott ajtót és elindult felé. Amikor megpróbált belépni rajta, fejét beverte az ajtókeret felső deszkájába. A hirtelen fájdalomtól akaratlanul is felhorkant.

Odalent, a távoli sötétségben hirtelen csönd támadt.

Ő is hallgatózott, de semmit nem hallott. Valószínűleg a vadászok is füleltek.

Lassan teltek a percek.

Jól látott a sötétben. Ha megállna a lépcsőkorlátnál és lenézne, talán meglátná, ki jön fölfelé. De nem mer megpróbálkozni vele. Még ha le is tudná győzni a szédülését, csak felfedné magát. Azok a vadászok talán még nála is jobban látnak a sötétben.

A lába ismét remegni kezdett, ahogy a félelem által az izmaiba pumpált erő lassan halványulni kezdett. Nem lesz képes rá, hogy még sokáig talpon maradjon. Lehajtotta hát a fejét, és becsusszant az ajtón. Egyik kezével lassan behúzta maga mögött az ajtót. Nem hallotta, hogy az ajtó megnyikordult volna és ez jót jelentett. Ha ő nem hallott semmit, akkor talán a vadászok sem.

Hiányzott a zár - csak faforgácsok jelezték, hogy valaha azért volt. Nem mintha számított volna; ha a vadászok rájönnek, hogy itt van, egy bezárt ajtó nem állna ellen nekik. Az egyetlen reménye az, hogy elmennek a szoba előtt.

A szoba igazi disznóól volt, valóságos paradicsoma a hajléktalanoknak. A padlón szanaszét heverő chiptokok elárulták, hogy jó pár Jobb-Mint-az-Élet parti lezajlott itt. Hiszen ahhoz már műérzet világ kellett, hogy valaki hajlandó legyen akár csak rövid időt is eltölteni egy ilyen lepra helyen. Akár csak rövid időt? Hiszen ő talán az egész hátralévő életét itt kényszerül eltölteni.

Semmit nem látott, amit esetleg fegyverként használhatott volna. De nem is számított - arra sem volt ereje már, hogy felálljon; a harcra pedig végképp alkalmatlan lett volna. Átbotladozott a szobán és éppen elérte a szemközti falat, amikor a lábai felmondták a szolgálatot. Hirtelen a padlón találta magát és fogalma sem volt, mekkora zajt csaphatott azzal, hogy összeesett. A lépcsőn közeledő orkvadászokat nem lehetett hallani. Talán csöndben rogyott össze. Talán a vadászok nem néznek be ide. Talán még visszatérhet a régi életéhez.

Ez a lerobbant lyuk igazán borzasztó hely volt a halálhoz. Izgatottan dobogó szívvel, összegörnyedve várt tehát. Ha lett volna hozzá ereje, kiáltott volna.

Az ajtón túlról puha talpak neszezése hallatszott. Valaki megtalálta a rejtekhelyét. A lány meghallotta, hogy a vadász a levegőbe szimatol. Állati hang volt, mint amikor egy kopó szagot fog. Egy pillanatra abbamaradt a zaj, aztán kaparászó hangokat hallatszottak, mintha karmos kezek matatnának az ajtó felső részén. A szimatoló hang egy pillanatra visszatért, aztán ismét minden elcsöndesült.

A lánynak semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, a vadászok eltávoztak. Valószínűleg ott várakoztak türelmesen az ajtó másik oldalán, arra várva, hogy ő megmozduljon és ezzel elárulja magát. Ha lett volna hozzá ereje, kimászott volna az ablakon, és megpróbálkozott volna az épület mállatag homlokzatával. Egy héttel ezelőtt még elég erős lett volna ahhoz, hogy megmássza az épület homlokzatát, és biztonságos helyre jusson. De most az izmai túl gyengéknek bizonyultak. Egyedül a félelme volt erős.

Amikor az ajtókilincs mozogni kezdett, tudta már, hogy nem csapta be üldözőit. A kilincs lassan konyult lefelé, mintha a vadászok maguk is féltek volna valamitől. Talán attól, hogy a hirtelen mozdulat elriasztja a zsákmányukat. A ragadozók mozogtak így; lassan, gondos elővigyázattal.

Hirtelen arra gondolt, hogy valószínűleg rosszul tippelt a vadászok kilétét illetően. A bandák látványosan gyilkoltak. Ez a lopózó óvatosság nem az ő stílusuk. Ők nem aggódnának azért, hogy esetleg felvernek másokat is az épületben. Egyszerűen csak berontanának és ha nem találnának senkit, kirontanának és megpróbálkoznának egy másik szobával. Ez az óvatos közeledés olyan vadászokra utalt, akik nem akartak zajt csapni. De az a tény, hogy nem valamiféle orkvadász banda tagjai leselkednek odakint, egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést. A Felébredt Világban náluk sokkal, sokkal rosszabb ragadozók is barangoltak.

A zárnyelv félrehúzódott, az ajtó kinyílt. Lassan, balsejtelműen feltárult, míg végül ki lehetett látni a folyosóra. De semmi sem volt odakint.

A lány tehetetlenül bámult az ajtónyílásra. Az ajtókeret bal alsó sarkánál valami mozgás támadt, végül megjelent egy arc. A fej olyan szögben nyúlt be az ajtókeretbe, amelyből arra lehetett következtetni, hogy a gazdája előbb leguggolt a földre. A szokásos óvintézkedés.

Hosszú, éles körvonalú arc kukkantott be az ajtón. A sárga bőr ráfeszült a kiálló arccsontokra, és a ferde vágású szemhéjak alól sötét, éjfekete szemek néztek a világba. Az orrcimpák megmozdultak és ismét hallani lehetett a szimatoló hangot. A leselkedő alak kiegyenesedett és fejét körbeforgatva végignézett a szobán. Amint meglátta a lányt, elvigyorodott. Kivillantak éles, hegyes fogai.

Nagy Isten, temetőlidércek kezére adtál engem!

Az ajtó túlsó felén egy másik arc jelent meg. Ugyanolyan sovány, szinte csontvázszerű arc. Ennek a második lénynek a szeme nem volt ferde vágású, de sápadt bőre ugyanannyira visszataszító látványt nyújtott, mint az elsőé. Szemmel láthatóan elégedetten nyugtázta, hogy egyedül találták áldozatukat, így belépett a szobába. Hatalmas teste szinte teljesen eltorlaszolta az ajtónyílást. Belépése felkavarta a szoba poshadt levegőjét. Émelyítő rothadásszag csapott a földön kuporgó ork lány irányába. Az első arc tulajdonosa nagydarab társa mögé húzódott. A lány látta, hogy újabbak is gyülekeznek odakint a folyosón.

A két temetőlidérc óvatosan közeledett, mintha támadásra számítottak volna. Jogosan. Az elmúlt évben a lány jó pár embert megfélemlített már a puszta megjelenésével. Fenyegetően feltartotta hát a kezét. Jelen állapotában csak ennyit bírt megtenni és már ettől az erőfeszítéstől is majdnem elvesztette az eszméletét. Azok visszahőköltek, nyilván nem vették észre, mennyire magatehetetlen az áldozatuk. Ezen apró győzelemnél többre nemigen számíthatott a lány. Nem volt ereje, hogy szembeszálljon velük. A lábában nyilalló fájdalom lassan égéssé változott, és azzal fenyegetett, hogy egész testét el fogja emészteni a belső tűz.

A temetőlidércek ismét nekiindultak, látva, hogy áldozatuk nem tett más mozdulatot. A nagydarab lény megállt a lány kinyújtott lába előtt. Az apróbbik óvatosan behúzódott társa széles vállai mögé. A nagydarab leguggolt. A másik azonnal követte társát, nehogy túlzottan előbukkanjon a fedező test mögül. A folyosóban összegyűlt társaik irányából halk sziszegés hallatszott.

A nagydarab kísérletképpen kinyúlt, és egy ujjával megbökte a lányt. Amikor látta, hogy nem történt semmi, végigcirógatott az ork lány lábszárán és mondott valamit a többieknek. A beszéde leginkább az utcán beszélt kínaihoz hasonlított, de japán és angol szavak is keveredtek bele. Akcentusa és beszédtempója érthetetlenné tette szavait. A kisebbik lény felállt, és hátralépett egyet. Óvatosan elhátrált, közben egy pillanatig sem vette le tekintetét az orkról.

Egy darabig így maradtak. A lány tehetetlenül feküdt, időnként megrándult vagy megrázkódott. A nagydarab temetőlidérc szótlanul állt az ajtónál. Csak figyelt és várt. Talán a zabálás előtt még összegyűjtik a társaikat. A lányt sarokba szorított helyzetéből nem nagyon érdekelte a dolog. Ha megölik, megszűnik a fájdalom. És ha már egyszer meghalt, nem számított, mit művelnek a holttestével. Egyszer már megadta magát a kétségbeesésnek, így az sem esett volna nehezére, hogy megadja magát az elmúlásnak is.

Pihegő, félájult állapotából nyüzsgés zaja zavarta fel. Bár testében továbbra is vad táncot lejtett a fájdalom, a fejét azért el tudta fordítani. Éjszaka volt - vagy megint éjszaka. Nem tudta, melyik. A nagydarab temetőlidérc még mindig a szobában tartózkodott, de most máshová állt. A kicsi visszatért, és egy magánál sokkal nagyobb alakot vezetett. A lány nem tudta biztosan, kiféle, vagy miféle az újonnan érkező. Nem látott tisztán. Az egyik pillanatban hatalmasnak és félelmetesnek tűnt, magasodó, hatalmas tömegnek; a másik pillanatban vékony utcai bőrruhát viselő, erős testfelépítésű embernek.

A férfi belépett a szobába. A temetőlidércektől eltérően, magabiztos, határozott léptekkel mozgott. Letérdelt az ork lány mellé, és egyik kezét a csuklójára fektette. A lányt meglepte, hogy minden undor nélkül érintette meg. Persze Hugh sem undorodott. Az idegen megvizsgálta a pulzusát, közben gyakorlott szemekkel végignézett az ork lányon. A lány észrevette, hogy a férfi szeme megakadt a bal csuklóján viselt szalagon. Az idegen befejezte a vizsgálódást, a lány szemébe nézett és elmosolyodott.

- Ne félj - szólalt meg japánul. - Nem fognak bántani.

- Miért japánul beszélsz? - kérdezte a lány. Még nem bízott meg a férfiban. Aki temetőlidércekkel dolgozik, az kívül áll a törvényeken. De hát persze őt magát is törvényen kívül helyezték.

A férfi még egyszer gyorsan a szalagra pillantott, mielőtt megszólalt volna.

- Én is voltam Yomin.

Egy darabig egyikük sem szólt semmit. Mit is mondhattak volna? Aki ismerte a Yomi szigetet, az megértette a fájdalmat és a félelmet. A lány hirtelen megnyugodott. Nem minden törvényen kívüli volt egyben bűnöző is. A fickó talán árnyvadász, a cégvilágból kitaszított szökevény, aki küzdött az őt ért jogtalanság ellen. De persze lehet gyilkos is. Honnan tudhatná?

- Mi a neved? - kérdezte a férfi.

- Janice.

- Nincs családneved?

- Nincs családom.

- Értem. Engem Shiroinak hívnak, Janice. Örülök, hogy megismerhettelek.

A férfi udvarias szavai egyáltalán nem illettek a helyszínhez, a lány mégis szégyellte kicsit magát korábbi nyers válaszai miatt. De a kételyei még nem múltak el.

- Miért csinálod ezt?

- Felesleges ennyire óvatoskodnod. Én lennék az utolsó, aki visszavinne Yomira.

- Nem is gondoltam, hogy jigoku-shi vagy.

- Biztosíthatlak, hogy semmi közöm azokhoz a vadállat rasszistákhoz.

Nem, semmi. Túl jóképű volt ahhoz, hogy jikogu-shi legyen. De senki nem dolgozik egyedül. - Kinek dolgozol?

- Saját magamnak.

So ka. Ha nem hazudott, bizonyára valami ellenszolgáltatást akar majd. Az utóbbi évben Janice a maga módján sokmindent megtanult a fizetésről.

- Nincs pénzem.

- Nem is kérek fizetséget. A magam szerény módján igyekszem filantróp lenni. Élvezem, ha segíthetek az embereknek megszokni új életüket. És neked is ebben akarok segíteni.

Vajon hihet a férfinak?

- Csak annyit akarok, hogy elmúljanak a fájdalmaim, és kikerüljek erről a mocskos helyről.

- Azt elintézhetem.

A férfi halkan énekelni kezdett. Janice megadta magát a dalnak, félretette fájdalmát és gyanakvását. Gyógyító álomba merült.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Jason M. Hardy - A romlás cseppjei (részlet).

Létrehozás: 2003. december 14. 08:48:17

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:19

Nyomtatási forma