David Eddings: A rubin lovag (részlet)
A Sparhawk Ház története
-A Pandion Testvériség Krónikáiból
A huszonötödik században történt, hogy a zemochi
Otha hordái megszállták Nyugat-Eosia elén királyságait,
tűzzel-vassal pusztítva maguk előtt mindent
és mindenkit, miközben nyugat felé meneteltek. Otha legyőzhetetlennek
tűnt egészen addig, amíg csapatai a Randera-tó füst borította csatamezején
össze nem találkoztak a nyugati királyságok összevont haderejével,
valamint az egyházi lovagok közös seregével. Azt beszélik,
Lamorkand középső részén hetekig dúlt a csata, mielőtt a támadó zemochiak
végre megtörtek, és futva menekültek a biztonságot nyújtó
határ mögé.
Az elének fényes diadalt arattak, de az egyház lovagjainak fele holtan
hevert a harctéren, és az elén királyok seregeiben is tízezrekben mérték
a halottakat. Amikor a győzedelmes, ám halálosan kimerült túlélők
visszatértek otthonaikba, még kegyetlenebb ellenséggel kellett szembenézniük:
az éhínséggel, a háborúk egyik mindennapos velejárójával.
Az eosiai éhínség generációkon át tartott, és néha már-már kihalással
fenyegette az egész kontinenst. A társadalmi szervezettség elkerülhetetlenül
meggyengült, és politikai zűrzavar söpört végig az elén királyságokon.
A rablóbárók csak színlelték királyuk iránti hűségüket, és legtöbbször
elmulasztottak eleget tenni hűbéresküjüknek. Minden apró
nézeteltérés miatt kisebb háborúk robbantak ki, és az útonállás szinte
elfogadott foglalkozássá vált. Ez az állapot körülbelül a huszonhetedik
század elejéig tartott.
Ezekben a zűrzavaros időkben történt, hogy egy ministráns jelent
meg demosi főrendházunk kapui előtt, aki kifejezte abbéli óhaját, hogy
rendünk tagjává váljon. Amikor elkezdődött a kiképzése, a preceptorunk
rájött, hogy ez a Sparhawk nevű fiatalember nem átlagos képességű
férfiú. Hamar kiemelkedett novíciustársai közül, és a gyakorlótéren
olykor még a képzett pandionokat is felülmúlta. Nem csak fizikai adottságai
emelték a többiek fölé, de szellemi képességei is kiemelkedők
voltak. A styrek titkai iránti fogékonysága örömmel töltötte el tanítóját,
és az idősödő oktató jóval mélyebbre vezette be tanítványát a mágia birodalmába,
mint a többi pandion lovagot. A demosi pátriárkát is lenyűgözte
a növendék rátermettsége, és mire Sir Sparhawk elnyerte a sarkantyúit,
már járatos volt a filozófiai és teológiai viták fordulataiban is.
Körülbelül Sir Sparhawk lovaggá avatásával egy időben Antor király
foglalta el a cimmurai elén trónt, és a két fiatalember élete nemsokára
elválaszthatatlanul összefonódott. Antor király meggondolatlan és vakmerő
ifjú volt, akit az északi határok mentén zajló rendszeres fosztogatások
híre annyira kihozott a sodrából, hogy minden óvatosságot félretéve
lóra kapott, és egy nevetségesen kis haderővel elindult, hogy
rendet tegyen országának e távoli szegletében. Amikor a hír elért Demosba,
a pandion lovagok preceptora gyorsan összeállított egy északra
induló hadoszlopot, amely szükség esetén támogatást nyújthat a királynak.
Ennek az egységnek volt a tagja Sir Sparhawk is.
Antor király nem sokkal később nagy bajba került. Bár személyes bátorságában
senki sem kételkedett, kevés tapasztalata gyakran vezette őt
súlyos stratégiai és taktikai melléfogásokhoz. Mivel megfeledkezett róla,
hogy az északi határvidék rablóbárói laza szövetségben állnak egymással,
gyakran támadást indított az egyikük ellen, miközben nem is
gondolt rá, hogy a többiek valószínűleg a segítségére fognak sietni. Ennek
következtében Antor király egyébként is kis létszámú serege gyorsan
fogyatkozott a hátsó sorokra irányuló, meglepetésszerű rajtaütések
következtében. Miközben a király bátran rohamozott, a nemesek
könnyedén átkarolták a haderejét, és lecsaptak a tartalékaira.
Ez volt a helyzet, amikor Sparhawk és a pandion lovagok megérkeztek
a határvidékre. A hadsereg, amely kezdte egyre inkább sarokba szorítani
a fiatal királyt, nem volt túl szervezett, főként a helyi csőcselékből
összeverbuvált martalócok alkották. A bárók összeültek, hogy megfontolják a további tennivalókat. Bár még mindig számbeli túlerőben voltak,
a pandionok harci tapasztalatával és hírnevével számolniuk kellett.
Néhányan a kezdeti sikerektől megrészegülve a támadás folytatása mellett
kardoskodtak, de az idősebb, bölcsebb nemesek óvatosságra intették
őket.
Az azonban bizonyos, hogy a bárók jó része - öregek és fiatalok egyaránt
- nyitva látta az Elénia trónjához vezető utat. Ha Antor király elesne
a csatában, a koronát könnyen megkaparinthatná egy olyan ember,
aki képes a többiek fölé kerekedni.
A bárók első támadása a pandionok és Antor király összevont serege
ellen tulajdonképpen csak puhatolózó jellegű volt, főképp azért, hogy
felbecsüljék az erőviszonyokat, és megállapítsák a pandionok és szövetségeseik
harci erejét. Amikor azonban észrevették, hogy az ellenfél
főképp védekező taktikára hagyatkozik, ezek a támadások egyre erősebbé
váltak, és végül egyetlen hatalmas csatába torkolltak a pelosiai
határ mentén.
Amint nyilvánvalóvá vált, hogy a bárók teljes haderejüket bevetették,
a pandionok a rájuk jellemző, elsöprő kíméletlenséggel reagáltak. A védekező
taktika, melyet az első támadásoknál alkalmaztak, nyilvánvalóan
csak a megtévesztést szolgálta, hogy rávegyék a bárókat egy mindent
eldöntő ütközetre.
A csata szinte egész nap tartott; mire a késő délutáni nap fénye végigömlött
a harcmezőn, Antor király a csata forgatagában elszakadt saját
csapataitól. Lovát már rég elveszítette, ellenséges katonák vették körül,
de elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét.
Ekkor lépett színre Sir Sparhawk. Gyorsan utat vágott magának a királyhoz,
és ahogy a régi történetekben meg van írva, hátukat egymásnak
vetve verték vissza az újabb és újabb rohamokat. Antor megszállott
bátorsága és Sir Sparhawk képzettsége elegendő volt ahhoz, hogy ellenálljanak
az ellenség támadásainak, de Sparhawk kardja egyszer csak
kettétört. Ellenfeleik diadalmas üvöltéssel vetették magukat rájuk, de
mint kiderült, ez végzetes hibának bizonyult.
Sparhawk megragadta az egyik elesett katona rövid nyelű, széles
pengéjű dárdáját, és iszonyatos pusztítást végzett a rohamozók soraiban.
A fordulópont akkor következett be, amikor a támadást vezető
napbarnított arcú nemes előreugrott, hogy végezzen a több sebből vérző
Antorral, de felnyársalta magát Sparhawk dárdáján. A báró eleste demoralizálta
az embereit, akik megfordultak, és elmenekültek a helyszínről.
Antor súlyos sebeket kapott, és Sparhawk is csak egy kicsivel volt
jobb állapotban. Kimerülten álltak egymás mellett a csatamezőn, miközben
az este lassan leereszkedett a síkságra. Lehetetlen felidézni, mi
hangzott el a két sebesült férfi között a véráztatta a harctéren, az alkony
első órájában, mivel később egyikük sem beszélt róla. Ami biztos, hogy
a beszélgetés közben egyszer csak fegyvert cseréltek. Antor átnyújtotta
Elénia királyi kardját Sir Sparhawknak, és cserébe megkapta a harci
dárdát, amellyel a lovag megmentette. A király élete végéig nagy becsben
tartotta a durván megmunkált fegyvert.
Éjfélre járt, amikor a két halálosan fáradt, sebesült ember fáklyafényt
pillantott meg a sötétségben. Nem tudván, hogy a közeledő barát vagy
ellenség-e, nagy nehezen talpra küzdötték magukat, és felkészültek a
védekezésre. A jövevény azonban nem elén volt, hanem egy fehér köpenyes,
csuklyás styr nő. Nem szólt egy szót sem, csak némán bekötözte
a sebeiket. Miután végzett, dallamos hangján beszélni kezdett, és
megajándékozta őket egy gyűrűpárral, amely később életre szóló barátságuk
szimbólumává vált. A legenda szerint a gyűrűkbe foglalt ovális
kövek ekkor még sápadtak voltak, akár a gyémánt, de összekeveredett
vérük megfestette őket, és ma már inkább mélyvörös rubinra hasonlítanak.
A titokzatos styr nő aztán szó nélkül megfordult, és a holdfényben
ezüstösen csillogó köpenyében beleveszett az éjszakába.
Amikor a ködös hajnal felvirradt a mezőn, Antor testőrségének katonái
és Sparhawk pandion rendtársai végül rátaláltak a két férfira, és
hordszéken szállították őket a demosi főrendházba. Felépülésük hónapokig
tartott; mire eléggé rendbe jöttek ahhoz, hogy útra keljenek,
szoros barátság szövődött közöttük. Ráérős tempóban indultak el Antor
fővárosa, Cimmura felé, ahol a király meglepő bejelentést tett. Kihirdette,
hogy a pandion Sparhawk ezentúl az ő bajnoka, és amíg a két
család fennáll, Sparhawk leszármazottai e címen fogják szolgálni Elénia
uralkodóit.
Ahogy az lenni szokott, a cimmurai királyi udvar sem volt mentes az
intrikáktól. A különféle csoportosulásokat azonban valamelyest visszariasztotta
a komor képű Sir Sparhawk jelenléte. Miután néhány tétova
kísérletük, hogy megszerezzék maguknak a támogatását, merev elutasításra
talált, kelletlenül bele kellett nyugodniuk, hogy a Király Bajnoka
nem megvesztegethető. Sőt, a király és a pandion lovag közötti barátság
Antor legbizalmasabb tanácsadójává tette Sparhawkot. Mivel a
lovag igen értelmes és eszes férfiú volt, könnyedén átlátott az udvaroncok
tervein, és azonnal fel is hívta rájuk legkedvesebb barátja figyelmét.
Antor király udvara egy éven belül szinte teljesen megszabadult a korrupciótól,
ahogy Sparhawk ráerőszakolta a körülötte lévőkre szigorú
erkölcsi nézeteit.
Elénia politikai csoportosulásai számára még nagyobb gondot jelentett
a pandion rend befolyásának gyors növekedése a királyságban. Antor
király határtalanul hálás volt nem csak Sir Sparhawknak, de a Bajnok
lovagtársainak is. A király és tanácsadója gyakran látogattak el
Demosba, hogy tanácskozzanak rendünk preceptorával, és a jelentősebb
politikai döntések is gyakrabban születtek meg a főrendház falain
belül, mint a királyi tanács gyűlésén, ahol az udvaroncok a királyi politikát
inkább saját boldogulásukra, mint a királyság sorsának jobbítására
próbálták felhasználni.
Sir Sparhawk életének derekán házasodott meg, és felesége nemsokára
egy fiúgyermekkel ajándékozta meg őt. Antor kérésére az utódot
is Sparhawknak nevezték el, és ezzel egy olyan hagyományt teremtettek,
amely a mai napig töretlenül végigkísérte a családot. Amikor elérte
a megfelelő kort, az ifjú Sparhawk belépett a pandion főrendházba,
hogy megkezdje a tanulást arra posztra, melyet egy napon ő fog betölteni.
Apjuk legnagyobb örömére a fiatal Sparhawk és Antor fia, a koronaherceg
között még gyerekkorukban szoros barátság szövődött, így a
király és a Bajnok közötti jó kapcsolat hosszú időre biztosítva volt.
A halálos ágyán fekvő, becsületben megöregedett Antor utolsó cselekedete
az volt, hogy fiának adományozta a rubingyűrűt és a rövid, széles
pengéjű dárdát; az idősebbik Sparhawk ugyanekkor adta át saját
gyűrűjét és a királyi kardot az ő fiának. Ez a hagyomány mind a mai napig
tart.
Elénia közemberei szerint, amíg fennáll a barátság a királyi család és
a Sparhawk ház között, a királyság virágozni fog, és semmiféle gonosz
erő nem áll meg vele szemben. A legtöbb babonához hasonlóan ez a
hiedelem is bizonyos mértékig tényeken alapul. Sparhawk leszármazottai
mindig tehetséges férfiúk voltak, akik a pandion képzés mellett
államvezetést és politikát is tanultak, hogy felkészülten tölthessék be
örökletes posztjukat.
Egy idő után azonban szakadás következett be a királyi család és a
Sparhawk ház kapcsolatában. A gyengekezű Aldreas király - akit ambiciózus
húga és Cimmura primátusa az orránál fogva vezetett - meglehetősen
ridegen azzal bízta meg a Sparhawkot, hogy legyen Ehlana
hercegnő gondozója. Talán abban reménykedett, hogy a lovag vérig
sértődik a megalázó feladat hallatán, és visszaadja címét. Sir Sparhawk
azonban komolyan vette megbízatását, és nagy gondot fordított a gyermek
oktatására, aki egyszer majd Elénia királynője lesz.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Sparhawknak esze ágában sincs lemondani
pozíciójáról, Annias - természetesen húga és a primátus sugalmazására
- Rendor királyságába száműzte Sparhawk lovagot.
Aldreas király halála után lánya, Ehlana foglalta el a trónt. A hír hallatán
Sparhawk azonnal visszatért Cimmurába, de az a hír fogadta, hogy
a királynő súlyos betegségbe esett, és hogy életét mindössze egy varázslat
tartja fenn, melyet Sephrenia, a styr varázslónő mondott el rá. A
varázslat azonban csak egy év haladékot adott Ehlanának.
Az egyházi lovagok négy harcos rendjének preceptorai arra a megegyezésre
jutottak, hogy a rendeknek össze kell fogniuk, hogy gyógyírt
találjanak Ehlana betegségére, és visszaültessék a trónra, különben a
korrupt Annias primátus eléri célját, és megkaparintja a chyrellosi Bazilika
főprelátusi székét. A cyrinicek, az alcionok és a genidianok így kiválasztották
saját bajnokukat, akik csatlakoztak a pandion Sparhawkhoz
és gyermekkori barátjához, Kaltenhez, hogy együtt keressenek gyógyulást
nem csak Ehlana királynő, de a királyság betegségére is, amely valódi
uralkodó hiányában igencsak rossz állapotban volt.
És ezzel elérkeztünk a jelenhez. A királynő egészségének helyreállítása
nem csak Elénia királysága, hanem a többi elén királyság számára is
létfontosságú, hiszen ha a becstelen Annias primátus megszerzi a főprelátusi
trónt, biztosak lehetünk benne, hogy az elén birodalmakat elnyeli
a zűrzavar, és ősi ellenségünk, a zemochi Otha, aki ugrásra készen
várakozik a keleti határoknál, azonnal kihasználja a káoszt és a megosztottságot.
A halál kapujában álló királynő meggyógyítása azonban még
a Bajnok és bátor bajtársai számára is lehetetlen feladatnak bizonyulhat.
Imádkozzunk sikerükért, testvéreim, mert ha elbuknak, az egész
eosiai kontinens háborúba süllyed, és az általunk ismert civilizáció
megszűnik létezni. Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist & William Forstchen: Nagyrabecsült ellenségem (részlet). Létrehozás: 2003. december 15. 16:42:05 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|