J. Goldenlane: Farkastestvér (részlet)- Ezt keresed, cicababa?
- Aha! Idedobnád?
Most mit ragozzam, marha vagyok, hogy elfelejtkeztem a kocsikulcsról!
- Biztos a tiéd, kicsike?
- Persze, láthattátok, annál az asztalnál ültem, ahol találtátok!
Általában bent hagyom az autóban, de ennek a lepukkadt, út menti büfének
a parkolója túl forgalmas az ilyesmihez.
- Nagyon akarod, bébi?
- Nagyon, nagyon akarod, cicuska?
Ezeknek elment az eszük?
- Most szórakoztok velem? Ide vele, haver, vagy baj lesz! - vesztem el a
türelmem, és közelebb is lépek, de a menő bőrszerkóba csomagolt pasasok
nem ijednek meg tőlem. Bár magas vagyok, magasabb az átlagnál, de
mégis csak egy gizda, vékony nő, egyedül, míg ők négyen állnak velem
szemben, izmaik láthatóan duzzadnak a szteroidoktól.
Nem érzik úgy, hogy félniük kéne tőlem. Kicsit hátrálnak, szétszóródnak,
meglengetik a magasban a kulcsot, élesen felcsilingel a fém.
- Ha akarod, kérjed szépen!
- No, kérjed szépen, nagyon szépen, bébi!
Ezek tényleg öngyilkosok akarnak lenni!
Körbenézek, egyedül vagyunk a teraszon, csak a kőkorlát alatt, olyan
négy-öt méter mélységben haladó betonútról hallatszik fel a gyér forgalom
zaja. Még alatta meredek hegyoldal, itt majdnem a tengerig ér a bokros-fás
meredély, és nagyon, nagyon mély, nem hangzik ide a hullámok morgása.
Szóval, sehol senki, és az alkonyat is nekem kedvez. A szürke félhomályban
alig lehet látni, a büfé épülete felől pedig csak pár nyomorult neon igyekszik
fényt csempészni a közeledő éjszakába. Bent zene szól, az ott szórakozó
vendégek sem figyelnek ránk.
Leszegem a fejem, elmosolyodom, csak hogy megmutassam fogaimat.
Kezem ökölbe zárom, lassú, szándékosan lassú léptekkel indulok a négy
fickó felé.
- Szépen kérem. És most utoljára. Ide a kulcsomat!
Eredendően is mély hangom megkarcosodik, de a fickók nem érzik meg
a veszélyt.
- Ugyan, kislány, te csak kérjél szépen, a fenyegetődzést hagyd ránk! -
nevet rám magabiztosan az egyik, ő lehet a főnök. Büdös a lehelete, de
nem csoda, csak abban a negyedórában, amíg itt vacsoráztam, vagy két feles
whiskyt lehajtott. A társai dettó. És ezek akarnak megállni előttem?
Pusztán megszokásból felpislantok az égre, a hold sehol, sebaj! Egyedül
is boldogulni fogok! További vacakolás nélkül felkapok egy széket, meglengetem
az orruk előtt.
- Háromnál ölök. Tehát, egy...
- Te, ez a csaj lökött! - nevet fel az egyik.
- Ja, és milyen szakadt! - válaszol a másik.
- ...kettő...
- Na, gyere, cica!
- Gyere csak, jól el fogunk mi szórakozni együtt!
- ...három!
És megyek. Borul az utamban álló asztal, szétrebbennek a székek, a kezemben
tartott példány pedig egyenesen repül, méghozzá a kulcsomat eltulajdonító
pasas felé.
Éppen hogy csak felugrik, de még mindig nem sejt semmit. Mielőtt elérném,
odadobja a cuccot az egyik haverjának, aki készen áll tovább passzolni,
és közben nevet, élvezi a príma mókát. Nem vetődöm a kulcs után, hiábavaló
vadászat lenne, négyen vannak egy ellen, körbevesznek, jó eséllyel
addig szórakoznak velem, amíg kedvük tartja. De hát nem muszáj nekem
velük játszanom az általuk kitalált játékot, miért ne folytatódhatna az affér
az én szabályaim szerint?
Még egyet lépek előre, és lazán, nyitott tenyérrel fellököm az egyik srácot.
Elterül a padlón, ő már nem számít, a következőt könyökkel küldöm
neki a korlátnak, test csattan testen, vér freccsen valahonnan az arcomba,
még egy alak lehanyatlik, már csak egy áll velem szemben, szeme tágra nyílik.
- Hogy az a... - csodálkozik seperc alatt szerteszórt haverjait látva.
- A kulcsomat! - csattanok fel, és előrenyújtom a jobbom, miközben alig
odafigyelve lenyalom az ajkamra freccsent vércseppeket.
- Hogy az a... - ismétli, de nem adok neki időt befejezni a mondatot. Már
megyek, hosszú léptekkel, nyúlok, hogy elvegyem, ami az enyém, hogy törjem
a csontot, szakadjanak az inak, és folyjon a vér, részegítsen édes illata!
Az utolsó pillanatban cselekszik, nagy ívben áthajítja a kulcsot a korláton,
le, a betonút felé.
- Itt a kulcsod, te kurva! - kiáltja, de már nem figyelek rá.
Nem gondolkodom, az automatika visz, a kulcs az enyém, kell nekem,
nem hagyom veszni! Hosszú ugrással vágódom a csillogó ragyogással repülő
fémvacak után, testem felfekszik a levegőbe, fülembe zúg a zuhanás szele.
Semmi nem számít, csak a célt látom, és még az ugrás emelkedő ágában
vagyok, amikor elérem vágyaim tárgyát, mancsomba tapad a kulcs. Aztán
észhez térek. Mit is csinálok éppen?
Repülök, de nem lévén madár, ez nem tart sokáig, vészesen közeledik a
talaj, méghozzá egy betonúttal súlyosbítva. Úgy-ahogy tompítom az esést,
így is érzem, hogy a vállamban valami eltört, de nincs időm tüzetesebben
megszemlélni a kárt. Gurulok tovább, le az útról, a semmibe nyíló, majdnem
szakadék meredekségű hegyoldalon. Fák, bokrok ágai kapnak utánam,
jót karmolnak arcomba, hátamba. Feslik a pólóm, szakad a bőröm,
kézzel-lábbal igyekszem megállítani magam, egyelőre teljesen eredménytelenül.
Végül maga a hegy könyörül meg rajtam, a soros bukfenc után arccal
előre érkezem egy sétányra. Kavicsár száll az égbe becsapódásom nyomán,
egy pillanatra azt sem tudom, mi történt, a következőben pedig fellángol
testemben a fájdalom. Hatalmasat nyögök, szememet könnyek futják el, aztán
csak heverek, tehetetlenül és nyomorultul.
Eh, csak ennyire vagyok képes?
Nehézkesen megmozdítom a fejem. Amennyire látok, az éjszaka még
megvan, immár csillagokból is csak annyit vonultat fel, mint amennyi illendő
tőle. A fájdalom lassan szelídül vállamban, térdemben, hát megtámaszkodom
két öklömön, és felemelkedem. Kiköpök egy marék kavicsot, pár
fogat, lassan normalizálódik helyzetem. Valami rendezett sétányon heverészek
éppen, igen, ez egy üdülőfalu, illetve kicsit odébb, a tenger partján
van egy üdülőfalu...
Itt tarthatok, amikor valahonnan lépéseket hallok, aztán hirtelen előttem
terem egy kisfiú.
- Hú, ez nagyon frankó volt! - hajol az arcomba, megcsap a jellegzetes
gyerekszag. - Ekkorát esni még senkit sem láttam, csak a filmekben! A néni
kaszkadőr?
- Nem... - nyögöm kötelességtudóan, majd feltérdelek, elmaszatolom
arcomon a vért, a koszt, a könnyeket.
- Akkor miért ugrott le?
- Hülyeségből... - motyogom. Kinyitom az öklöm, a kulcs benne van.
Zsebembe gyömöszölöm, aztán kisöpröm szürke tincseimet a homlokomból.
A fejem ragad a vértől, bőven jut belőle eredendően fehér pólómra, világos
farmernadrágomra is.
- Akkor is tök jó volt, majd elmesélem otthon a bátyámnak. Ő mindig azt
mondja, hogy a filmeken ez csak trükk, de most már láttam, meg lehet csinálni
élőben is!
Gyanakodva nézek fel a srácra. Hány éves lehet, tíz, tizenkettő?
- Meg ne próbáld utánam csinálni! Trükk, és ráadásul nagyon nehéz!
- De... - kezdené megszeppenten haragvó hangomtól, ám ekkor végre
segítséget kapok, befut az édesanyja, fiatal, jól öltözött nő.
- Azonnal menj arrébb, hagyd békén a nénit! - húzza hátrább a kölyköt,
aztán sajnos velem kezd el foglalkozni. - Hogy érzi magát? Jaj, de buta kérdés,
hatalmasat zuhant, hogy érezhetné magát! Ne mozduljon, mindjárt hívok
mentőt!
- Ne! - kiáltok fel, ne, mentő az nem kell nekem!
- De hát csupa vér az arca, és a lába is milyen szögben áll!
Odasandítok, milyen szögben? Nos, természetesen természetellenesben,
hát két kézzel megragadom, és a helyére rántom. Ismét rámszakad a fájdalom,
legszívesebben ordítanék, de nem lehet. Normálisnak, sőt, egészségesnek
kell kinéznem, különben orvost hívnak!
- Semmi bajom, nem zuhantam, csak csúsztam. Az útról. A vér meg csak
a karcolások miatt van, ezek a vacak bokrok megtéptek! - magyarázom, és
mivel látom az asszony szemében a kétkedést, hát talpra állok.
Elhatározni könnyű, megtenni szinte lehetetlen. Próbálkozásomat látva
a nő kezét nyújtja, és ez már elég, hogy felemelkedjek. Aztán kicsit még
rátámaszkodom, pár mély lélegzetvétellel normálissá szelídítem szívem veszett
kalimpálását.
- Jól vagyok - jelentem ki határozottan, leginkább saját magam meggyőzésére,
és elindulok. Törött lábam húzom, bordáimba minden lépésnél
fájdalom nyilall, de megyek. Felfelé, ahonnan jöttem. Dolgom van odafent!
- Biztosan ne hívjak orvost? - hallom magam mögött a nő hitetlenkedő
hangját.
- Biztosan! - kiáltok vissza, és rendületlenül menetelek felfelé. Egyszer
meg is csúszom, négykézlábra esek, de aztán ismét talpra tornázom magam.
Tovább! Azok a mocskos suhancok, a piszok állatok, a szemét dögök
ezt nem fogják megúszni! Hogy képzelték, hogy packázhatnak velem? Feltépem
a hasukat, átharapom a torkuk, megölöm őket!
Egy örökkévalóság, míg visszaérek az útig, pedig csak pár perc telhetett
el zuhanásom óta. Talán annyi sem. Felpillantok, a büfé teraszának korlátjánál
ott áll a négy fickó, szépen sorban, és döbbent pofával lefelé bámulnak.
Kicsit én is megállok, mély lélegzetet veszek, nézem őket, erőt gyűjtök.
A pillanatnyi nyugalomban józan eszem is szóhoz jut, és veszettül tiltakozik.
Semmi értelme arcukba szakasztani fájdalom szította haragomat, a
kulcs megvan, a többi mindegy. Taplók, de ezt miért pont én magyarázzam
el nekik?
És ezzel a normális énemnek szentelt, kurta pillanat el is múlik, a szerpentin
kanyarulatában kocsi fordul be, reflektora végigsöpri az utat, lecsap
rám, a ragyogó fény körülöleli tépett, véres alakomat. A sötétséget odafentről
kémlelő pacákok pedig észrevesznek, és szinte azonnal elkapja őket a
frász, sarkon fordulnak, és eltűnnek a korlát mögött. Lelkemben magasra a
szökik a láz, előlem senki sem menekülhet!
Hosszú léptekkel bicegek át az úton, a teraszra vivő lépcsőn már kocogok.
Odafent senki sincs, de még látom a fekete alakokat odabent, ahogy a
parkoló felé rohannak. Nem vacakolok, futok én is, teljes erőből, át a büfén.
A vendégek talán utánam fordulnak, kit érdekel? A parkolót az épülettől
elválasztó vaskorláton könnyedén átugrom, de így is elkések, egy vörös
sportkocsi, fedélzetén a négy fickóval, éppen akkor indul.
Gondolkodás nélkül lépek a gyorsuló autó elé. Nem áll meg, térdemet
elkapja a lökhárító, rázuhanok a motorháztetőre, fejemmel töröm be a
szélvédőt, nem is teljesen önszántamból. Az autó hirtelen fékezéssel megáll,
legurulok a földre, elfekszem a meleg betonon. Tovább!
Tenyeremre támaszkodva emelkedem fel, vér folyik a szemembe, vöröses
maszatokon át látom, hogy ismét elindul mellettem a vérpiros karosszéria.
Gyerünk, tovább, utánuk! Nem menekülhetnek előlem, ölni akarok!
Nos, pillanatokon belül tisztázódik, nem menekülni akarnak. A böhönc
fémmonstrum teli pofával nekem jön, áthajt rajtam. Még érzem, hogy a
homlokom csattan a lökhárítón, majd az első gumiabroncs ripityára zúzza
a felkarom, aztán elmosódik az élet.
De nyilván csak kurta pillanatokra, mert arra térek magamhoz, hogy futó
léptek torpannak meg mellettem, és valaki felordít.
- Orvost! Orvost gyorsan!
"Ne!" tiltakoznék, de egyelőre csak némi nyöszörgésre futja.
- Hívják a mentőket! - kiabál az első hang, aztán lábak újabb dobogása,
és még néhány bámészkodó mellé csapódik.
- Te jó ég, ez borzalmas!
- Ért valaki az elsősegélyhez?
- Egyáltalán, él még szerencsétlen?
Naná, hogy élek! Ezt prezentálandó kinyitom a szemem.
- Ne mozduljon, a mentő már úton van! - biztat egy, az arcomba hajoló,
idegen arc. Átfókuszálok a tiszta égre, keresem a holdat.
- Hol... Hol vannak...
- Csend, mondani akar valamit! - tágítja körülöttem a kört az idegen.
Könyökre tornázom magam, a bámészkodók pedig elhallgatnak, a beálló
csendben mindenki hallja a hangom.
- Hol vannak azok a mocskok? - lihegem, aztán vért köpök, közönségem
hitetlenkedve felzsong.
- Pihenjen, ne törődjön azokkal a huligánokkal!
- Széttört a kocsijuk, nem tudnak elmenni!
- Nyugodjon meg, kihívtuk a rendőröket!
Megnyugodni? Ezerrel felzúg a fülemben az adrenalin hajtotta vér, a zsaruk
említéséből új erőt merítek. Ha valakivel nem akarok találkozni, akkor
az a hivatalos közeg. Kösz, nekem elegem van belőlük!
Ismét megpróbálom összeszedni magam, és újra indul az elpusztíthatatlan
gépezet. Emelem a fejem, megtámaszkodom vérmaszatos tenyeremen,
magam alá húzom a lábam.
- Ne mozduljon! Lehet, hogy súlyos belső sérülései vannak! - fogna
vissza az idegen férfi, de úgy lököm félre, hogy elveszti az egyensúlyát, lehuppan
a betonra.
- Megölöm őket!
És tovább! A lábamban ég a tűz, a szemem előtt szikrák csillognak, minden
lélegzetvétel fáj, és vér folyik az államon. De felemelkedem, és belebámulok
az engem bámulók arcába. Tágra nyílt szemek lesik mutatványom,
pislogás nélkül nézek vissza, meghőkölnek tekintettem látásától. Tágul a
kör, a segítőkész szavak elapadnak, mindenki nézi a csodát.
Nem érdekel, fejem körbe kapom, a srácot keresem, aki áthajtott rajtam
vérpiros kocsijával. Jól láttam az arcát, egy hosszú pillanatig összekapaszkodott
a szemünk, amikor elcsapott. Az övé hideg volt, az enyémben talán
zöld lángok égtek, nem számít, túléltem. Vajon ő is túléli haragomat?
Könnyen meglelem. A parkoló másik oldalán áll, kocsija felkenődve az
országútra kivezető, éles kanyar külső ívére. Társai körbeveszik, hadonászva
magyaráz, és felém kapja a fejét, amikor ránézek. Pusztuljon! Elébb még
bicegő, tört ritmusú léptekkel indulok felé, szempillám sem rebben, fogva
tartom rémült tekintetét, aztán gyorsul a tempó, ahogy összeforrnak a
csontok, múlik a fájdalom.
Tőle jó kétlépésnyire torpanok csak meg, mély levegőt veszek, megérzem
szagát, amelybe az agresszió mellé vegyül a töprengés és az aggodalom
is, hát várok, nem ugrok neki a torkának. Várok, mert eszembe jut az
az átkozott éjszaka, akkor is ölni akartam, most hátha másként alakul, mégis
másként alakul a játék, hátha, hátha...
A pillanat megfeszül, ő veszti el előbb a fejét.
- Hülye liba, mi a fenének ugrottál elém! - ordítja, mire elszakad bennem
valami.
Könnyen ütök, csattan az öklöm az állán, nyikkanás nélkül lehanyatlik.
És most már tényleg félelmetes csend nehezedik ránk, az emberek tátott
szájjal bámulnak, és önkéntelenül is félrehúzódnak mellőlem. Körbepillantok,
félelem rebben a szemek mélyén, félelem tőlem és a hihetetlentől. Látszik
rajtuk, nem tudnak mit kezdeni alvadt vér mocskolta ruhámmal, a tekintetemben
csillogó zöld fényekkel. Nem tudják összeegyeztetni a kocsi
elütötte halottat a most előttük álló, dühében már lassan vicsorgó alakkal.
- Eh, fenébe, jöjjenek azok a zsaruk! - csattanok fel hirtelen, ezt sem fogom
megúszni!
El innen, mielőtt kitör a pánik! Sarkon fordulok, és visszasietek a kocsimhoz,
aztán oldalához dőlve, karba font kézzel várom be a yardot.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Merior hajói (részlet). Létrehozás: 2003. december 16. 13:02:18 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|