Nyx Smith: Csíkos vadász (részlet)A préda az préda.
Humán, elf, ork, troll, kétlábú vagy négylábú, teljesen mindegy. Ez
volt az első dolog, amit megtanult, és amit sosem felejtett el. Minden
élőlény a természet teremtménye. Mindnek megvan a helye az
élet és halál örök körforgásában, ahol csak vadász és üldözött, ragadozó
és zsákmány létezik.
Az emberek világában csak úgy ismerik: Csíkos. Az igazi neve
azonban Tikki, és Tikki ma vadászik.
A gépek halk zümmögése és a mindent átható gépzsír szaga betöltötte
érzékszerveit. Türelmesen várta a pillanatot, mikor a hosszú
órákkal teli várakozás, a megfigyelés és gondos tervezés egyetlen tökéletes
képpé áll össze a gyilkolás pillanatában. Óvatosan cserkészte
be a vadat. Ismerte a viselkedését, minden mozdulatát, minden rezdülését.
Nem okozhat meglepetést. A háló kivetve, s nemsokára a
préda is itt lesz, akkor pedig minden kérdés választ nyer, minden
kétség szertefoszlik. Kegyetlen egyértelműséggel történik majd minden,
akár a vadonban. Ez a természet rendje.
A felvonó, akár Tikki, mozdulatlanul várt. A vezérlőpanel félig letépve
lógott, az előkígyózó vezetékek pedig egy szervizdekkhez csatlakoztak,
amilyeneket a karbantartók is használnak. A dekkről teljesen
irányítható a felvonó. Az épület biztonsági rendszere sem sejt
semmit. Egyszerű rutintesztelésként érzékeli a lift rendellenes működését.
A dekkhez egy alig tenyérnyi monitor is csatlakozott, mely
a lift előtti teret mutatta; pontosan azt a képet, amit az épület biztonsági
kamerái is rögzítenek.
Két felvonó volt. Az egyik, amiben Tikki készülődött, csukott ajtókkal
várakozott a földalatti parkoló szintjén. A másik az épületet
járta rendeltetésszerűen.
A pillanat egyre közeledett.
Hamarosan egy fekete limuzin tűnt fel a monitoron, ahogy komótosan
a liftajtó elé gördül. Alig egy pillanattal később halk csengés
hallatszott. A másik lift. Tikki teleszívta tüdejét, s számolni kezdett
lassan, óramű pontossággal... egy, kettő, három. Az idő lelassulni
látszott, ahogy a másik felvonó megérkezett, majd ajtaja kinyílt. Egy
kis csoport lépett ki rajta. Öt ázsiai külsejű alak. A limuzin felé indultak.
A célpont középen haladt. Alacsony, ősz hajú, ráncos férfi. A neve
Ryokai Naoshi és egyike volt azoknak a magas beosztású Yakuzának,
akiket kivégzésre jelöltek.
A neve és a rangja ezúttal nem fogja megmenteni. Ismerte a Yakuzát
Tikki is. Tudta, hogy komoly erőforrásokkal rendelkeznek, és
rengeteg katonájuk van. Ám ez most nem számít, és egyáltalán nem
ok a visszalépésre. Minden állatnak megvannak a maga fegyverei;
némelynek több, másnak kevesebb. Az igazi ragadozó felméri a másik
erejét, gyengéit, és a megfelelő pillanatban csap le rá. Csak egyetlen
pontosan megtervezett gyilkos mozdulat kell.
Tikki lenyomta az ajtónyitó gombját. Nem kellett kilépnie, hogy
rálásson a terepre. A limuzin alig öt méterre várakozott tőle. A hatcsövű,
forgóágyas Vindicator motorja halk zümmögéssel felpörgött,
és félelmetes sebességgel köpte a páncéltörő lövedéket. Ryokai testőrei
ugyan észrevették, de felgyorsított reflexeik sem vehették fel a
versenyt a száguldó ólommal.
Az első néhány lövedék vérfelhővé robbantotta az egyik testőrt,
aki az autónak csapódott. Vér és törött üveg szállt. A többiek mozdulni
próbáltak, de a hideg fém megtalálta mindőjüket. Cafatokra
szaggatott testek zuhantak a földre, vörösre festve a garázs aszfaltját.
Utoljára Ryokai maradt. Tucatnyi töltény tépett rajta halálos sebeket.
A megbízás szerint az akciónak mészárlásnak kell látszania. Kegyetlen
legyen és véres.
Szerződés teljesítve.
Pillanatokkal az utolsó lövedék becsapódása után a liftajtó becsukódott,
és a lift elindult a karbantartók szintjére. Onnan az alagúthálózaton
át már nem okozhat gondot, hogy eltűnjön. Minden a terv
szerint.
Az utolsó, amit a valóságból érzékelt, az Jennifer kezének enyhe
szorítása a könyökén és az a sóhajszerű sikoly.
Azután a rémálom elkezdődött.
Mennydörgésszerű üvöltés töltötte meg a levegőt. Ekkor robbant
belé a fájdalom. Leírhatatlan, szűnni nem akaró szaggató érzés, mely
egyre csak erősödött, s elnyomni látszott mindent. A szemét izzó parázsnak
érezte. Koponyáját mintha láthatatlan ököl püfölte volna
szinte széthasítva azt, majd a kín az egész testét görcsbe rándította.
Az izmok pattanásig feszültek, őrült grimaszba torzítva arcát. A mindent
betöltő fájdalom, úgy tűnt, pillanatokon belül atomokra szaggatja
testét. Sosem hitte volna, hogy túl lehet élni ilyen fokú szenvedést.
Ami utána következett, átlépte a józan ész határát. Az agónia ellenére
mozgott. Rettenetesen gyorsan mozgott. Szélsebesen repült
egy sötét alagútban. A száguldás kipréselte tüdejéből a megmaradt
levegőt, s kis híján letépte végtagjait. A világ kezdett elmosódni előtte,
ahogy a fájdalom könnyei szemébe tolultak.
A folyosó végén apró, fényes pont jelent meg, mely egyre nőtt. Fényessége
szinte vágott, hiába hunyta be szemét, a fehérség az elméjébe
sütötte ragyogó bélyegét. A pont óriásivá duzzadt, mígnem betöltötte
a teljes látóteret. A fény forrósággal párosult. Fehéren izzó
pokoltűz.
Ellenállhatatlan erővel vonzotta a vég nélküli pokol.
Kigúvadt szemmel meredt a mellkasába mélyedő alkarpengékre. A
hideg fémet lassan beborította a vér. A borotvaéles acél áttépte a
rendőr uniformisát, éppolyan könnyedén, akár a bordáit. Lábait kétségbeesetten
rángatták a reflexek s az életösztön. Hiába. Meghalt.
Raman egykedvűen nézte a járőr haláltusáját, majd hagyta a földre
zuhanni a társa mellé. Lerázta a vért a pengékről, majd visszacsúsztatta
a helyükre.
Hajnali kettő volt. Az északi út teljesen kihalt ilyenkor. A távolból
mennydörgés hallatszott, ami a környező hegyekről visszaverődve
légvédelmi ütegek zajának tűnt. Villám cikázott az égen, felvillantva
a távoli Blue Ridge hegység sziluettjeit.
Elgondolkodott egy pillanatig, majd az út szélén várakozó Harley
felé indult. A Nissan Interceptor, amit az országúti járőrök használtak,
épp mögötte állt. Kék-vörös fényei még most is villogtak, emlékeztetve
az események kellemetlen fordulatára. Nem szeretett rendőrt
ölni, de most nem volt más választása. Ez a kettő mindent
megtett, hogy meghiúsítsa a jól kitervelt szökést. Meghaltak miatta.
Raman ezt nevezte felesleges, de feltétlenül szükséges áldozatnak.
Tudta, nemsokára még többen érkeznek; autókkal, fegyverekkel, sőt
talán légi járművel is. Egy Yellowjacket pedig több mint kellemetlen
üldöző lehet. Nem szándékozott megvárni.
Felpattant a nemrég lopott Scorpion nyergébe és beindította a
motort. Jól ismert basszus, a boxer-motor ritmus nélküli üteme. Felpörgette
kissé, hogy a hengerek összehangolódjanak, majd kiengedve
a kuplungot, füstölgő gumikkal elindult. Az első kerék a levegőbe
emelkedett a gyorsulástól. Imádta ezt az érzést, ahogy az éjszakai levegő
az arcába vág, a környező világ pedig sötét masszává olvad.
Nem marad más ilyenkor csak ő és a reflektor fényében suhanó út.
Most mégsem élvezte a hangulatot. A halott rendőrök miatt fel fog
bolydulni a környék. Egyetlen közúti ellenőrzés, és már le is bukik.
Túl hosszú a bűnlajstroma ahhoz, hogy megússza. Ha elkapják, biztosan
számíthat az életfogytiglanra. Az pedig egyenlő a véggel. Nem
a haláltól félt. Jóbarátjaként tisztelte a fekete angyalt. A bezártság. Az
az igazi ellenség. Szabadnak született, és úgy is élt. Inkább végezze
agyonverve egy útszéli árokban, mint hogy a börtönben pusztuljon
el, hóhérai kezében.
Talán majd máskor.
Tövig húzta a gázt, a Harley pedig dörmögve tovább gyorsult. Pár
kilométer, és ha a szerencséje is kitart, átlépi Virginia határát.
Elmosolyodott a gondolattól. Virginia. A szűz tisztaság földje. Régen
volt már az. Manapság semmi sem tiszta. Sehol.
Bernard Ohara arra ébredt, hogy melege van. Az érzés egyre csak
fokozódott, ahol a két női test hozzáért. Egyik jobbról, a másik balról
karolta át. A testek neve Christie és Crystal. Szőke cicababák, feltehetően
a Gold Premier Szalon termékei. Tucatjával műtenek hasonló
arcú nőket ott, de Oharát ez a legkevésbé sem érdekelte. A
szőkék izgatóak, szolgálatkészek és a megfelelő nuyenért bármire
kaphatók. Eléggé hasonlítottak egymásra jellemükben is ahhoz,
hogy akár ikrek is lehetnének. Mutatós testek, amik kielégítik, minden
szempontból.
Többször eljátszott már a gondolattal, hogy chipre rögzítteti a
lányokat. Biztosra vette, hogy némi anyagi kedveskedés, és a két
nő hajlandó lenne rá. Izgatóan hatott rá a gondolat, főleg mert
tudta, a JMÉ sokszor élvezetesebb a valóságnál. Megfelelő felvevő,
jó vágás, és az érzés a sokszorosára fokozódik. A technika bármire
képes.
Forró ajkak haraptak gyengéden a fülébe. Fehér, puha ujjak cirógatták
a mellkasát. Az egyik lány - talán Christie - nyelvével lassan
végigsimította a hasát, le egészen a csípőjéig. Érezte, ahogy a férfierő
megszállja, mikor a nő megízlelte. Közben a másik a nyakát harapta,
és kezével kényeztette. A két ágyas összeszokott násztáncba
kényszerítette Oharát, ő pedig nem ellenkezett. A hosszú haj combjait
csiklandozta Christie ütemes mozgására. A férfi teste forrón lüktetett,
majd néhány hosszú pillanatra megfeszült az orgazmus kényszerében.
Mosolygó szempár, követelőző tekintet. Crystal félrelökte
a másik lányt és a helyére ült. Hála a kibernetikus beültetésnek, a
vágy újraéledt a férfiban. Ölében a ringó nővel, elmosolyodott. Megadta
neki amit kért, gyorsan és keményen, épp ahogy az szereti.
Alig egy perccel később zihálva feküdtek egymás mellett megint. A
révületből a telekom csörgése riasztotta fel.
A privát vonal.
- Francba! - morogta.
A telekom képernyő az ággyal szemközti falon függött. A szürke
képernyő közepén megjelent a Kono-Furata-Ko International stilizált
logója, majd kiszélesedett, és az egészet betöltötte egy ázsiai férfi
arca.
Enoshi Ken, Ohara személyi titkára.
- A távirányítót.
Az egyik lány a kezébe nyomta a kapcsolót, majd hozzásimult, és a
nyakát kezdte cirógatni. Ohara lenyomta a "hívás fogadása" gombot,
de saját részéről csak a hangot engedélyezte.
- Azt mondtam, ne zavarjanak, az Istenit!
A képernyőn Enoshi bocsánatkérőleg fejet hajtott.
Ohara halványan elmosolyodott. A titkár legalább a nevét nem
mondta. Nem lenne bölcs dolog egy nyilvános telekom csatornán.
Különös hangsúlyt fektetett a biztonságra, és nem várt kevesebbet a
beosztottjaitól sem. Feltétlenül meg kellett védenie magát és a vállalatnál
elfoglalt pozícióját. Biztos volt benne, hogy a neoanarchisták
és más radikális csoportok minden adódó lehetőséget megragadnak,
hogy aláássák a hírnevét. Tudta jól, hogy a gyengéit és mindent,
ami felhasználható ellene, pontosabban rögzítenek, mint a tulajdon
nevét. Óvatosságból még két különleges testőrt is foglalkoztatott a
nap huszonnégy órájában, hogy elhárítsanak minden nemkívánatos
eseményt.
- Kérem, bocsásson meg, uram - folytatta bocsánatkérő hangnemben
Enoshi, mint mindig, ha alkalmatlan pillanatban zavarta. -
Ebben az esetben azonban...
- Térjen a lényegre! - szakította félbe főnöke ellentmondást nem
tűrő hangon.
- Igen, uram. Bocsánat, uram. Éppen most kaptam a jelentést a
cég biztonsági főnökétől, hogy Mr. Robert Neimann meghalt.
Ez váratlanul érte. Már a gondolat is dühítette, hogy elveszítette
egy igen értékes beosztottját, akibe eddig is rengeteg erőforrást és
energiát fektetett. A hír nem csupán bosszantó volt, de egyenesen
aggasztó. Neimann az Exotech Entertainment különleges projektekkel foglalkozó osztályának feje volt. Ez a leányvállalat szoros kapcsolatban
állt a KFK-val, ráadásul ez Ohara személyes birodalma is. Mióta
a KFK-nál dolgozott, kikaparta Neimannt a koszos kis kutatólaborjából,
és a különleges osztály vezetőjének nevezte ki. Ez az
osztály azóta a munkájával kiemelt figyelmet szerzett az Exotechnek.
Neimann megízlelhette az igazi hatalmat, amiért rendkívül hálás is
volt.
- Mi a fészkes fene történt? - morogta Ohara.
- A részletek még nem ismeretesek, uram. - Enoshi arca a szokásos
érzelemmentes maszkba burkolózott. - A rendőrség szerint előre
kitervelt emberölésről van szó. Gyilkosság. Pontosabb adatokat
nem közöltek.
- Teljes jelentést akarok. - Korántsem volt olyan magabiztos, mint
amilyennek mutatta magát.
Aggódott. Egy dolog, hogy mi történt valójában, és egy másik,
hogy mit közöl velük a rendőrség. Valószínűleg nincs gyanúsítottjuk,
legalábbis ezt fogják mondani, miközben megkezdik a nyomozást
a hozzátartozói körében, és természetesen a cégnél, ahol dolgozott.
Ezek az apró rendőri húzások bosszantották Oharát, de tudta,
nem érdemes foglalkozni velük. Pontosan ezek az apró ügyek tartoznak
Enoshira. Tudja hogyan kezelje őket, és hogyan védje meg a
vállalat presztízsét.
Ami Neimann halálának körülményeit illeti, kevéssé érdekelte
Oharát. Egy metroplexumban milliónyi okot találhat magának bárki,
hogy golyót kapjon a fejébe. Nem is kell tudnia róla, hogy keresztezte
valaki útját, és csak akkor jön rá, hogy baj van, mikor már késő.
Látott ilyet. Túl sokat is.
Az ember sosem lehet elég óvatos.
- Igen, uram - felelte Enoshi ismét fejet hajtva. - Elkészítem a jelentést.
Azonnal. Óhajt még valamit, uram?
A következő lépés teljesen egyértelmű volt. Még félálomban,
két szőkével az ágyban is rögtön adódott a döntés. Megengedett
magának egy szarkasztikus mosolyt. Pontosan ez a baj a japánokkal.
Nincs bennük kezdeményezőkészség. Képtelenek meghozni
egy egyszerű döntést anélkül, hogy tárgyalnának több száz emberrel,
aki csak érintett lehet az ügyben. Beszélnek a kollégákkal, a
felettesükkel, ő is beszél a felettesével, mígnem az igazgatói székig
jut a kérdés.
Mindenesetre egy olyan vállalatnál, mint a KFK, 2054-ben elkerülhetetlenek
ezek a "kulturális összeütközések". Az Enoshihoz hasonló
droidok mindenütt jelen voltak a cégnél. Valósággal behálózták.
- Ki Neimann asszisztense? Bairnes?
- Bairnes, uram.
- Úgy van. - Az ehhez hasonló részletek miatt volt szüksége a titkárra.
Figyeli a kép apró részleteit, míg ő az egészet látja, s ha alkalma
nyílik rá, itt-ott meg is változtatja a saját ízlése szerint. Mint a vállalat
felső vezetésének tagja, megteheti.
- Mondja meg Bairnesnek, hogy előléptetésre számíthat. Azt akarom,
hogy holnap délre az asztalomon legyen a Különleges Projekt
Csoport stratégiájának részletes leírása. Csatolja hozzá mindjárt a
módosítási javaslatait is. Ne vesztegesse az időmet plasztikázással.
Tényeket akarok. Érti?
- Igen, uram - vágta rá Enoshi. - Nyomban értesítem Mr. Bairnest.
- Tegyen úgy. - Azzal megszakította a vonalat.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Lisa Smedman: Pszichotrop (részlet). Létrehozás: 2004. január 14. 09:40:21 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|