Raymond E. Feist & Janny Wurts: A birodalom szolgálója (részlet)

A roham egész nap folytatódott, csak olyankor szakadt meg rövid időre, amikor a Minwanabik csapatösszevonásokat hajtottak végre, és friss erőket küldtek a mészárszékbe. Többé már nem álcázzák magukat zsiványoknak, állapította meg Keyoke jeges gyűlölettel. A mellvédre támadó sorok narancs-fekete mintás páncélt viseltek. A küldetés mellett elkötelezett harcosok az Acoma védőkre vetették magukat; hullottak és hullottak, míg életükkel elfolyó vérük feláztatta, és ragadós sárrá változtatta a talajt. De nemcsak a Minwanabik szenvedtek veszteségeket. Az Acoma katonák közül is sokan elestek, bár sokkal lassabban, ugyanakkor véglegesen megfogyatkozott a számuk.

Keyoke tizenegy halottat, és további hét magatehetetlen sebesültet számolt össze. Úgy becsülte, az ellenségnek tízszer ennyi halottja és súlyos sérültje lehet. Leölt ellenségeinek több mint egy százada fogja zengeni dicsőségét, amikor a Vörös Isten ítélőszéke előtt áll, Keyoke mégis kétségbeesett az előre látható vereség miatt, mivel úrnője nem értesülhet róla, hogy a biztonsági hálózatán rés tátong, amíg túl késő nem lesz. Mert bár Lujan gyorsan tanult, és Keyoke úgy ítélte meg, méltó utóda lesz a haderőparancsnoki székben, még nem bizonyított nagyobb csatában, és a képzése sem fejeződött be.

Keyoke abbahagyta a hiábavaló gyötrődést. Ennek semmi haszna. Odament a rangidős szolgához.

- Hogy állunk a készletekkel?

- Ha katonáink minimális fejadagot kapnak, jó pár napra elegendő az élelmünk - hajolt meg a férfi.

Keyoke egy pillanatig tűnődött.

- Inkább kétszerezzük meg a fejadagokat! Kétlem, hogy napokig kihúzhatnánk. Úgy tűnik, a Minwanabik olyan elszántan fecsérlik az életeket, mint egy részeg a centijeit egy kocsmában.

A völgy szájánál felhangzó kiáltozás hatására Keyoke megpördülve reflexszerűen kardot rántott. A Minwanabi katonáknak végül sikerült elfoglalniuk a soraik mögött egy sziklaperemet, ahonnan íjászaik lövöldözhettek a védők fejére, akik így kénytelenek voltak lehúzódni, miközben a barikádot támadók pajzsokat hajigálva elesett társaik tetemére igyekeztek szilárd platót kialakítani, amelyen átjuthatnak a túloldalra.

Az első ellenséges katona, aki megpróbált átugrani, egy készenlétben álló Acoma lándzsa hegyén végezte, a védő azonban, aki megölte, cserébe nyílvesszőt kapott az oldalába. Keyoke odaordított Dakhatinak, aki a közelben várakozott a tartalék egységgel.

- Kitörésre felkészülni!

A csapásvezető hadrendbe állította embereit.

Keyoke ekkor a barikádon harcolókhoz fordult:

- Visszavonulás! - kiáltotta.

A védők feszes rendben hátráltak. Két Minwanabi katona átszökkent a barikád mögötti üres térségre, az Acoma íjászok azonban rögtön lelőtték őket. Nehéz ágak recsegése és kőtömbök csikorgása visszhangzott végig a kanyonon, ahogy a Minwanabik megkíséreltek átnyomulni a barikádon. Keyoke parancsára két megtermett szolga húzni kezdte a kötelet, amelyet a mellvéd gerincét alkotó vastag fatörzs végére kötöttek. A fa félrecsúszott, és a barikád engedett. Ágak és kövek záporoztak befelé, az egyensúlyukat vesztett Minwanabi katonák pedig orra buktak.

Keyoke elégedetten villantotta meg fogait, Dakhati pedig rohamot vezényelt, szakaszával berohanva a támadók döbbent, összeomlott sorai közé. A friss harcosok visszaszorították a rohamozók élbolyát, az Acoma íjászok pedig tüzelni kezdtek Minwanabi ellenlábasaikra. A levegőben csak úgy süvítettek a nyílvesszők - még a napot is elhomályosították, pedig az már könyörtelenül tűzött a fejük fölött -, és mivel az ellenség a szűk sziklafalak miatt nem tudott szétszóródni, könnyű célpontot jelentett. A narancs-fekete sávos nyílvesszők pillanatokon belül megszűntek röpködni.

A vad Acoma támadás visszasöpörte a Minwanabikat a kanyaron túlra, és Keyoke előrehívta következő szakaszát. Sietve kiráncigálták a halottakat az ágak és kőtömbök közül; a Minwanabi és Acoma testeket válogatás nélkül bedobálták a kanyon belsejébe. Ott szolgák várakoztak, hogy elvegyék az elesettektől fegyverüket és páncéljukat. - mindent megmentettek, amit az Acomák még esetleg felhasználhattak. A nem túlzottan rossz állapotban lévő kardokat, pajzsokat és tőröket (olykor egy deréktáskába rejtett adag élelmet) gyorsan az egy helyre halmozott készletekhez rakták. A többi szolga körbejárta a terepet, és olyan nyílvesszőket keresett, amelyek nem törtek el a kanyon sziklás falának csapódva. Az Acoma íjászok a továbbiakban legalább annyi fekete-narancs jelölésű nyílvesszőt lődöztek, mint amennyi zöld tollút.

A meztelen testeket aztán ott hagyták, ahol feküdtek, miközben a katonák és a segítségükre siető szolgák helyreállították a védőművet. Keyoke magában meggyászolta Dakhati szakaszát, akik még mindig a túloldalon harcoltak; imádkozott, hogy csak nehezen adják meg magukat a halálnak, ugyanakkor fájdalmaik tiszteletre méltó módon rövid ideig tartsanak. Áldozatukkal időt nyertek társaiknak, hogy helyreállítsák az áttört barikádot, és további jelentős károkat okoztak a Minwanabiknak.

Legalább ötven halott Minwanabi feküdt a tisztáson. Keyoke újraszámolta korábbi becsléseit, és úgy vélte, körülbelül háromszáz ellenséges katona heverhet holtan, vagy súlyos sebesülten. Az égre nézve látta, hogy a nap fele már elment, és a helyzetük nem romlott - talán még javult is - pirkadat óta. Ugyanakkor fogalmuk sem lehetett, hány századot küldtek ellenük a Minwanabik.

Keyoke megfordult, hogy lássa a barikádot. Ha Dakhati kis csapatának bármely tagja életben van még, és képes visszavonulni, hamarosan meg kell próbálkoznia a dologgal. A parancsnok tudta, hogy katonái erre az eshetőségre is ki vannak képezve, de gyakran látott már olyat, hogy a csata hevében valaki megfeledkezik a belénevelt parancsokról. Éppen ezért kéznél akart lenni, nehogy valami forrófejű harcos saját visszatérő társaira támadjon.

Ott várakoztak a perzselő napsütésben, egy levegőtlen völgyben, amely mostanra izzadságtól, ürüléktől és haláltól bűzlött. A csatazajt visszaverték a sima, nyirkos sziklafalak. A percek szörnyű lassúsággal teltek, csak a legyek rajzottak körülöttük. Keyoke és a többi kipróbált harcos idegesen figyelte, mikor bukkan már fel az első Acoma zöld sisak a barikádon túli ösvényen.

Idővel Keyoke elfogadta, amit kezdettől fogva sejtett: Dakhati és társai addig folytatták a rohamot, amíg már esélyük sem lehetett a menekvésre. Nem is akartak visszafordulni. A csapásvezető éppúgy értette, mint Keyoke, hogy a Minwanabik végül mindenképpen felülkerekednek. Amikor a kis csapat már nem hallhatott parancsokat, elszánta magát, hogy olyan sokáig és annyira sokat fog gyilkolni, ameddig és amennyire csak lehetséges, mielőtt felülkerekedik rajta a halál.

Keyoke égnek emelte tekintetét, és fantasztikus csatát kívánt nekik. Félretette bátor harcosai veszte miatti fájdalmát, és az aggodalmakat, hogy mit jelent ez a vereség Mara úrnő számára. Utasított három szolgát, meg a kicsi, remegő vízhordó fiút, hogy osonjanak el a barikád mellett. Ha Dakhati elég messzire üldözte az ellenséget a hasadékban, a négy ember talán elrejtőzhet a fák között, és a hír talán még eljuthat a birtokra.

De reményei rögtön eloszlottak, amint a Minwanabi katonák egy hulláma - még mindig véresen a Dakhatival folytatott kemény küzdelemtől - felbukkant, és elvette a szolgák életét, mielőtt azok megfordulhattak és elszaladhattak volna. Ha meg is rémültek, nem sikoltoztak; és a vízhordó fiúcska álltában halt meg, szembenézve az ellenséggel, kezében görcsösen szorongatva egy konyhakést.

- Turakamu, fogadd kegyesen ezt a bátorságot! - imádkozott Keyoke, miközben csöndesen elfogadta elkerülhetetlenül közelgő saját halálát.

Megtapogatta kopott kardhüvelyét - úgy ismerte, mint a fivérét. Micsoda árat fog ezért fizetni az ellen!

Eljött az alkony. A fényeket kioltotta a szürkület, és a vele érkezett ködfelhő. Kimerült katonák váltották egymást a barikádon, és Keyoke mereven odasántikált, hogy ellenőrizze állapotukat. Erői lassan gyengültek. Az Acoma birtokról elindult száz harcosból és ötven szolgából nem egészen negyven harcos és húsz szolga állt még. A többiek többsége meghalt, bár úgy tucatnyi katona, és hasonló számú szolga feküdt a tavacska körüli hevenyészett táborban. A Minwanabik véletlenszerűen ellődözött nyilai még mindig elég sérülést okoztak ahhoz, hogy idegesítsék az embereket. Senki sem fekhetett le, különben jobb célpontot kínált az arra tévedt vesszőknek. Néhányan megpróbáltak két egymásnak támasztott pajzs alatt pihenni, de pillanatok alatt minden tagjuk görcsbe állt. A legtöbben inkább a kanyon falának támaszkodva, fölhúzott térdükre hajtott fejjel, meggörbedt vállal üldögéltek.

Leszállt az éjszaka, de a küzdelem tovább folytatódott az ellenséges fáklyák reszketeg világánál. A völgyben a köd ezek fényétől ragyogott, és úgy kavargott, mint valami vonagló csápú szellem. Az Acoma harcosok hunyorogva élesítgették fegyvereiket, és ha szavaikban bátraknak is tűntek, gyászos gondolatok foglalkoztatták őket. A csata valószínűleg nem tart majd hajnalig, és a delet egészen biztosan nem érik meg. Ezt ők is ugyanolyan jól tudták, mint a haderőparancsnok, aki fáradhatatlanul körbe-körbe járkált, hogy bátorítsa őket.

Teltek-múltak az órák, újabb emberek haltak meg, és a csillagokat még mindig köd fátyolozta. Keyoke éppen átvágott a tisztáson, hogy megvizsgáljon két embert, akik úgy látta, hogy megsérültek a lezúduló kövektől, amikor olyan erős ütést érzett a lábán, mintha felrúgta volna egy hasznóborjú. Megtántorodott, és kis híján térdre esett a jobb combjába hasító kíntól. Két katonája a segítségére sietett, amikor látták, hogy menten összeesik a lábában meredező nyíl miatt. Kicsit arrébb vitték, és háttal a kanyonfal egy viszonylag védett szakaszának döntve gyengéden leültették.

Keyoke leküzdötte a ráborulni készülő sötétséget, és megszólalt:

- Egek, ez aztán fáj. - Kényszerítette magát, hogy a combjába fúródott nyílvesszőre pillantson. Az egyik véletlenszerűen lövöldöző íjász találta el, és érezte, hogy a vessző hegye a csontját súrolja. - Vágjátok le a tollat róla, és nyomjátok keresztül a lábamon! - parancsolta. - Ha kibukkant a vége, húzzátok ki!

A két katona összenézett, és összeszorított foggal ordítva is meg kellett ismételnie a parancsot, hogy szabadítsák már ki azt az átkozott nyilat. A két férfi tekintete ismét találkozott Keyoke sisakjának poros forgója fölött. Egyikük sem akarta közölni az igazságot: ha kihúzzák, az a nyílvessző nagy valószínűséggel felszakít egy ütőeret, és a "kezelés" parancsnokuk vérszökőkúttal kísért halálához vezet.

Keyoke jól hallhatóan káromkodott. Egyik karját kihúzta harcosa támogató szorításából, és meglepően rezzenéstelen kézzel előrenyúlt, megragadta a nyilat, és letörte a végét.

- Nyomjátok már át! - követelte.

A vessző feje még mindig a húsába ágyazódott. Az egész szörnyen vérzett, és már most kezdett ellilulni.

- El fog fertőződni - mondta az egyik harcos szelíden. - Ki kellene vágni, aztán meg kitisztítani a sebet.

- Erre nekem nincs időm - mondta Keyoke lényegesen kevésbé határozott hangon, mint amilyennek az előbbi mozdulata látszott. A lábába hasító gyötrelemnek semmi köze nem volt a fájdalomhoz, amelyet ismert, és sokszor elviselt már. - Ha az a nyíl ott marad, és az az átkozott hegye állandóan a combcsontomat böködi, valószínűleg el fogok ájulni. Szinte biztos, hogy nem leszek képes járni, és irányítani a csapatunkat.

A harcosok nem szóltak semmit, de a parancsnok így is észrevette kimondatlan tiltakozásukat. Egyre dühösebb lett.

- Gondoljátok, hogy valamelyikünk is elég ideig fog élni ahhoz, hogy végignézze, amint meghalok egy elfertőződött sebtől? Kössétek már át a lábamat, és nyomjátok keresztül rajta azt az átkozott vacakot!

Kelletlenül engedelmeskedtek. A fájdalom hatására Keyoke látása elhomályosult, és pár percre elveszítette az időérzékét. Néhány pillanatnyi sötétség után, amikor már ismét tudott gondolkodni, látta, hogy katonái a sebét kötözik. A lábát hasogató kín tompa sajgássá enyhült.

Megparancsolta embereinek, hogy segítsék fel, de egy ideig még bizonytalanul álldogált. Nem volt hajlandó mankót vágni magának egy bokorról, ehelyett csak félig ránehezedve sérült lábára szökdécselt, miközben csípője minden lépésnél dühösen megsajdult, és minden mozdulat a kínok kínját okozta neki. Ugyanakkor egyetlen Acoma zöldet viselő ember sem merte volna megkérdőjelezni vezetőképességét: még mindig ő volt serege parancsnoka.

Kinevezett egy különösen rátermett fiatal katonát, Sezalmelt, ideiglenes csapásvezetőnek, csak hogy végignézze, amint a férfi egy órával később meghal. Sezalmel felfokozott hangulatában ügyesen visszaverte a napnyugta óta történt legnagyobb Minwanabi támadást, a második olyat, amely kis híján áttörte a barikádot. Rohama visszavetette az ellenséget, de csak komoly veszteségek árán. Az Acomák fáradtak, míg a Minwanabi erők kimeríthetetlennek tűntek. Keyoke nem fecsérelte az időt arra, hogy valaki mást léptessen elő helyette. Nem volt rá többé szükség, mivel csak egy kis egység maradt életben. Nem lett volna értelme, hogy másodparancsnokot keressen.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Robert Jordan: Mennyei tűz (részlet).

Létrehozás: 2004. január 30. 14:59:46

Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20

Nyomtatási forma