Vissza a Főoldalra
 

Hírek
Mi is az a Shadowrun?
Chat, üzenõfal
Fórumok
Shadowland
Szavazások
Ismertetők, írások
Kaladmodulok
Novellák
Cikkek a Krónikából
Shadowrun könyvek
Linkek
Letöltés
Feliratkozás Hírleveleinkre!
Adatvédelmi Tájékoztató
Ország Boltja 2011 Népszerűségi díj Egyéb kategória II. helyezett Ország Boltja 2012 Népszerűségi díj Hobbi és kellék kategória III. helyezett
Most ingyen kezdhetsz el játszani a Túlélők Földjén!
Kattints ide a részletekért...
A pillanat képe
A mátrix
Küldd el képeslapként!
A mátrixban minden csak virtuális valóság. A mátrix zsonglőrei, a dekások mindig az általuk elképzelt, idealizált, vagy jelképes alakban jelennek meg a mátrixban.
Nézz szét a galériában!
Könyvismertető - Mágia az árnyakban - Shadowrun kiegészítő

A lista folytatása...
A gyűrű - Shadowrun novella (2)
Játékost keresek! (105)
Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal (15)
Online Shadowrun project (69)
Shadowrun 4. kiadás (151)
Magyar Shadowland (2074)

További témák...
Doomlord online game
Mágia Mesterei Online Játék
Szerkesztőség:
honlap@beholder.hu
Készítők:
Farkas Zsolt (Speedz)
Szeitz Gábor (Talbot)
Mazán Zsolt (Maci)
Webdesign:
Szirják Csaba (Chaar-Lee)
Szegedi Gergely (GerY5)
Ha hibát találsz a honlapon:
Írj nekünk!
 

Stephen Kenson: Technobábel (részlet)

2059-et írunk...

Több ezer éves távollét után a mágia újra visszatért a világba. Amikor a maja naptár szerinti Ötödik Világ átadta a helyét a Hatodiknak, a mágia új korszaka köszöntött be, melyet Ryumyo, az óriássárkány megjelenése jelzett 2011-ben. A Hatodik Világ a mágia és a modern technológia kora. A Shadowrun kora.

Az emelkedő mágiaszint hatására a Föld Felébredt. Az ősi fajok újra előbukkantak, ledobták emberi álcájukat. Először jöttek az emberi szülőktől származó tündék és törpék. Aztán következtek az orkok és a trollok - némelyek a tündékhez és a törpékhez hasonlóan másnak születtek, mások átalakultak, emberi formájukból valódi önmagukká változtak, ahogy az emelkedő mágia aktiválta DNS-üket. A mesékből ismert sárkányok és más teremtmények jelentek meg az égen és az erdőkben. Ezeknek a fantasztikus lényeknek némelyike a huszonegyedik századi ember számára ismeretlen, ősi világról beszélt, ahol a mágia uralkodott mindenek felett, még jóval az írott történelem kezdete előtt. Olyan titkoknak voltak birtokában, amely hatalmassá tette őket itt, a mágia új korában.

A Hatodik Világ a misztikum és a technológia különös keveredése. A technika rohamosan fejlődik, az ember és a gép közötti különbségeket egybemosták a kibertechnológia vívmányai. A mesterséges beültetések mindennaposnak számítanak, a hús és a gép ötvöződése már nem megy csodaszámba. A Hatodik Világ emberei egy új fajba tartoznak: erősebbek, okosabbak, gyorsabbak elődeiknél.

A Mátrix főnixmadárként emelkedett ki a régi globális számítógépes hálózat hamvaiból. Megszületett a számítógép generálta realitás virtuális világa, az elektronok univerzuma, melyet a leggyorsabb kiberdekkekkel és a legforróbb programokkal lehetett manipulálni. Ebben a világban az információk vastag falú adaterődök mögött lapulnak, és arra várnak, hogy kiszabadítsák őket a dekásoknak nevezett számítógépkalózok, akik láthatatlan árnyékként siklanak át a társasági és kormányzati adatbázisokon.

Ez egy olyan kor, ahol az információ hatalom, ahol az adat és a pénz egy és ugyanaz. A kormányzatok szerepét multinacionális nagyvállalatok vették át, ők a hatalom igazi birtokosai. Egy olyan világ, ahol a városok egyre növekvő acél és beton megaplexumokká olvadtak össze, és ahol a fallal körülvett társasági enklávék helyettesítik a kastélyokat, melyek belsejében céges vezetők irányítják a cégrabszolgák tömegeit, hogy hasznot termeljenek a szerencsés és könyörtelen keveseknek.

Ám a társasági óriások árnyékában ott vannak a RASZ-talanok is. A Rendszer Azonosító Szám (RASZ) nélkül élőket nem ismeri el a társadalom gépezete, és a bürokrácia olyan hatalmassá és bonyolulttá vált, hogy senki nem látja át teljesen a helyzetet. A RASZ-talanok közé tartoznak az árnyvadászok is, a lopott adatok és forró információk kereskedői, az utcák zsoldosai - óvatosak, hatékonyak és lenyomozhatatlanok. Ők a cégek ügynökei a betondzsungel feletti hatalom és irányítás megszerzéséért folyó harcban.

A Mátrix mélyén különös, új erő ébredezik a több milliónyi ember tudtán kívül, akik naponta belépnek a hatalmas világhálóra. Egy elfeledett, mágikus kor feltalálójának ügyletei, valamint egy világuralomra törő multinacionális vállalat lépései magukra vonták egy mindeddig ismeretlen hatalom figyelmét. Egy új csoportosulás szállt be a Hatodik Világ küzdelmeibe - nem gépekkel, nem mágiával, hanem valami egészen mással...

"A Mátrix a világ információs hálózatának számítógép generálta, szimbolikus ábrázolása. Ahelyett, hogy bonyolult manuális parancsokkal és műveletekkel kellene dolgozni, a kiberdekk lehetővé teszi a felhasználó számára, hogy látszólag teljesen valós cselekedeteket hajtson végre a kibertérben, melyeket aztán a dekk rendszerműveletekké alakít. A Mátrixban tartózkodó személy előrenyúl a kezével, és megérint egy fájlt jelképező ikont. A dekk szoftvere tudni fogja, hogy a felhasználó meg szeretné nyitni azt az adatállományt. A gép végrehajt minden műveletet, és megkíméli a felhasználót a parancsok időigényes manuális bevitelétől. A Mátrix ábrázolása Dr. Hikita kifejezésével élve úgynevezett "konszenzuális hallucinációval" hat a hálózatban tartózkodó felhasználóra. Voltaképpen ugyanolyan virtuális valóság, mint amilyet egy videochip állít elő. Ezek a képek nem mások, mint számítógép által létrehozott grafikus ábrázolások. A rendszerek és funkciók, melyeket ezek a jelképeznek, teljesen valóságosak, de maguk a képek csak egyszerű ábrák. Nincs bennük semmi valódi."

- Részlet Dr. William Spheris Mátrix-tervezőnek a People to People magazinnak adott egyik tridinterjújából. 2049. június 12.

"Semmi valódi? Még hogy semmi valódi!? Úgy tűnik, a doki még sosem vett részt igazi vadászatban. Én mondom neked, amikor átsuhansz a Mitsuhama L.A. központi rendszerének csúcsai felett, a sarkadban néhány harci rutinnal, amelyek mindent megtesznek azért, hogy élve megsüssenek, miközben a Szellemhez imádkozol, hogy a dekked ne olvadjon el az öledben valamelyik hülyeséged miatt, és amikor felnézve azt látod, hogy a cég egyik dekkjén keresztül maga a Halál csatlakozott be a rendszerbe, hogy kiszakítsa a lelked... na az az igazi valóság, babám!"

- A "Sandman" nevű dekás válasza Spheris interjújára.

Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

- Teremtés 1:1-3

Emlékezz! Mi az első dolog, ami eszedbe jut?

Az életem egy sikátorban kezdődik - egy sötét, eldugott helyen, a város árnyai közt. Úgy ébredek, mint aki most született: gyengén, vakon és tehetetlenül. Új a világ és újak a különös zajok, szagok, tapasztalatok. Egyedül vagyok, de már nem sokáig. Az első dolog, aminek a tudatára ébredek, a sötétség és a zaj. Nem látok, de mindent érzek és hallok.

Érzem a földet magam alatt. Kemény és hideg. Egyenetlensége nem kellemetlen - mintha valaki a hátadat vakargatná -, és fekszem tovább, ki tudja meddig, élvezve az élményt, amit a föld hideg, erős ölelése jelent. Érzem, hogy a levegő áramlik körülöttem; hűs szellő simít végig meztelen arcomon, kezemen, és belekap a hajamba. A szél szagokat és hangokat hoz magával.

Érzem a város jellegzetes, határozott szagát: az égésszagot. Égő üzemanyag, égő szemét, égő fa, és ehhez társul az emberekben égő remény, csalódottság, szenvedés és öröm szaga, keveredve a lassan rothadó város bűzével, amint a fém, a habarcs és a kő lassan porrá és rozsdává válik, megadja magát az elemek hatalmának. Érzem saját verejtékem szagát is, amely hűvösen tapad a bőrömhöz.

Hallom a város távoli, elmosódott hangjait, azt az állandó zúgást, melyet a legtöbb városlakó megtanul teljes mértékben figyelmen kívül hagyni mindennapi élete folyamán. Hallom az autók zaját, a dízelmotorok mély morgásától kezdve a kisebb járműveket hajtó elektromos motorok magas hangú búgásáig. Időről időre egy kürt harsan fel dühös figyelmeztetésként valahonnan a távolból. A város hangjai suttognak és beszélnek hozzám, és én érzem, hogy veszély közeledik.

Aztán egy másik hangot is meghallok, sokkal közelebbit, amint valaki máshoz beszél.

- Itt van - mondja a hang, és tudom, hogy rólam van szó.

Egy másik hang, mély, csikorgó.

- Ahogy Crawley megmondta. Meg kell adni, Weizack, bármilyen rémisztő kis fattyú, az információi megérik a pénzüket.

Weizack humortalan, vakkantásszerű nevetéssel válaszol.

- Te beszélsz, haver? Te sem nyernél díjat a szépségedért.

Weizack társa mély torokhangon felmordul.

- Vigyázz a szádra, öregem! Lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy rémálom, de akkor sem vagyok egy elcseszett temetőlidérc. Végezzük el a dolgunkat, aztán húzzunk el innen a francba! Ettől a helytől hányingerem van.

Durva ujjak ragadják meg az állkapcsomat, érzem az idegszálaimon áramként átcikázó félelmet és meglepődést. El akarom lökni magamtól az engem megérintő kezet, melynek szaga áporodott bűzzel és izzadságszaggal tölti meg orromat, de a testem nem hajlandó engedelmeskedni. Izmaim ernyedtek maradnak, és úgy fekszem, akár egy döglött hal a hűvös, kemény földön, miközben a kezek oldalra fordítják a fejemet, és durva ujjak kezdenek matatni a nyakamnál.

- Hé! - hallom Weizack haverjának a hangját, és forró, dögszagú lehelet csap az arcomba. - Még mindig be van csatlakozva.

- Hát húzd ki! Mi olyan nehéz ebben?

Az ujjhegyek ismét megmozdulnak a nyakamnál. Hallom a halk, fémes kattanást, és azonnal megérzem magamban a tátongó ürességet. Valamit elvettek tőlem. Valami nagyon fontosat, a kapcsolatomat valami nálam sokkal nagyobbal és hatalmasabbal. Most már valóban egyedül vagyok, ezeknek az idegeneknek a kényére-kedvére bízva. Mozdulni próbálok, vagy legalább kinyitni a szemem, de képtelen vagyok rá. Mintha az agyamat különválasztották volna a testem többi részétől. Mintha elfelejtettem volna, hogyan használjam a testemet. Énem éberebbik, cselekvő fele valahol lebeg, képtelenül arra, hogy létrehozza a mozgáshoz vagy beszédhez szükséges kapcsolatot.

- Kurva chipfejűek! - morogja a mély hang. - A szar is belém fagy, ha arra gondolok, miért égetik ezek ki a saját agyukat. Ekkora baromságot, egyenesen az agyadba tölteni a cuccost. Ez a sok techno-szemét, csak hogy minél magasabban repülj!

- Próbáltál már valaha műérzetet, Riley? - kérdi Weizack a társát.

- Nem én. Ezek a cuccok teljesen gallyra vágnak. Nem csak a JMÉ-k, hanem a soft-core szarok is. Az unokatestvérem műérzetfüggő volt, és egész nap nem tett mást, csak ült a kibaszott lakásban, tologatta a fejébe a chipeket, és élte az életét a maga kis fantáziavilágában. Még dolgozni sem volt hajlandó. A vége az lett, hogy megfőzte az agyát valami illegális szarral. Olcsó Hong Kong-i áru volt. Ha már el akarsz szállni, én azt mondom, kövesd a hagyományos utat... egy üveg jófajta szesz vagy ilyesmi. Ezek az agyégetők egy pillanat alatt taccsra tesznek.

- És mi van ezekkel? - Weizack hangja közelről jön, nem túl magasról. A fejem mellett állhat, és engem néz.

- Hagyd békén! - tanácsolja a Riley nevű. - Ne keveredj bele! Rossz üzlet.

- Miért ne? Amíg itt vagyunk...

- Nem. - Riley hangja hideg és érzelemmentes. - Már az is elég baj, hogy idejöttünk érte, de nem akarom, hogy bármi közöm is legyen az itt heverő szarságokhoz. A JMÉ-k is elég rosszak, de ezen a helyen valódi mágiát használtak. Megfogjuk és elvisszük innen, de ha sokáig tökölődünk, könnyen lehet, hogy a végén meg leszünk átkozva, vagy még valami annál is rosszabb történik velünk.

- Te hiszel ebben a négerátok-marhaságban? - kérdezi Weizack.

- Nézz az arcomra, seggfejkém, és próbáld bemagyarázni nekem, hogy az átkok nem léteznek! Mióta a mágia visszatért, egymást érik a bajok a világban. - Riley hangja elmélyül a keserűségtől. - Talán a tündék meg a haverjaik boldogok tőle, de ez is csak egy újabb módszer arra, hogy átverjenek minket. Ez is azt bizonyítja, hogy természetanya egy különös humorérzékkel megáldott ribanc. Most pedig pofa be, és segíts! El kell vinnünk ezt a tagot, mielőtt valaki ránk talál.

Erős kezek fogják meg a bokám, majd egy pillanattal később másik kettő csúszik a vállam alá, és ragad meg a hónom aljánál fogva. Úgy emelnek föl a földről, akár egy rongybábut; az izmaim még mindig makacskodnak, nem hajlandóak engedelmeskedni az agyamból érkező parancsoknak, melyek mozgásra szólítják fel őket. Csak egy apró mozdulat, egy rándulás vagy szemrebbenés kéne, hogy tudassam ezzel a kettővel, élek és ébren vagyok. Mindössze ennyire volna szükség. De nem tudom, hogyan lennék rá képes.

Enyhe rosszullétet és szédülést érzek, miközben néhány pillanatig az engem cipelő két férfi között lengek. Letesznek egy felületre, melyet simának és puhának érzek a kemény földhöz képest.

- Minden oké? - kérdi Weizack, és egy pillanatig azt hiszem, hozzám beszél. Riley válaszképpen mordul egyet, mire Weizack folytatja: - Oké, akkor tűnés! Crawley nem szeret várakozni.

- Cseszd meg Crawleyt! - morogja Riley. - Nekem egy rohadt temetőlidérc ne pofázzon!

Villámzár hangját hallom, és érzem, hogy körülölel a sima műanyaggal borított, hűvös zsák. A bezáruló cipzár elhalad a fejem felett, és máris benne vagyok egy... ó, ne! Ezek nem tudják, hogy csak eszméletlen vagyok. Ezek halottnak hisznek. De én még élek!

Érzem, hogy a pánik hideg kézzel markol a szívembe, miközben agyam őrjöngve próbálja engedelmességre bírni izmaimat. Csak meg kéne mozdulnom, valamilyen hangot adnom, valamit mondanom, tudatni ezekkel az emberekkel, hogy élek, hogy a rossz fickót gyűjtötték be. Az Isten verje meg, mozdulj már! Érzem, hogy a lélegzetem szaporábbá válik, és remélem, hogy a hang áthatol a vastag műanyagon, de odakintről nem jön semmiféle reakció.

Két pár kéz emel föl a földről, és határozottan meglendítenek néhányszor, mint egy ruhásbálát, mielőtt elengednének. Következik egy pillanatnyi hideg, színtiszta rémület, ahogy egyensúlyozásra képtelenül repülök át a levegőn, és fogalmam sincs, hová fogok érkezni. Aztán egy kemény, ám nem rideg felületen landolok, és rövid gurulás után megállapodom az oldalamon.

Fém csendül fémen, majd a két férfi távolodó lépteit hallom. Aztán ajtó nyílik, és elmosódott beszédfoszlányok érkeznek valahonnan elölről. Ekkor jövök rá, hogy emberi testeken fekszem, melyek ugyanúgy be vannak csomagolva szállításhoz, mint én. Szállításhoz, de hová? És vajon halottak, vagy hozzám hasonlóan elkeseredett igyekezettel próbálnak erőt gyűjteni, hogy felkiálthassanak: "Élek!", abban a reményben, hogy valaki talán meghallja őket?

Aztán eszembe jut egy gondolat: talán ilyen a halál? Talán már halott vagyok, csak még nem tudok róla. Lehet, hogy amikor meghalsz, mindössze annyi történik, hogy tehetetlen rab leszel saját, lassan rothadásnak induló tested börtönében. Érzékeled magad körül a világot, de képtelen vagy mozogni vagy kommunikálni. Az elméd talán addig időzik itt, amíg a tested teljesen el nem rothad a földben, vagy meg nem kapod a gyors, könyörületes hamvasztást. Ennek a halál utáni tehetetlen bénultságnak a gondolatára legszívesebben üvölteni kezdenék, de ekkor eszembe jut egy másik gondolat. Tudom, hogy nem vagyok halott. Fogalmam sincs honnan, de tudom. Tudom, hogy voltam már halott ezelőtt, és az nem ilyen volt. Élek, újjászülettem, és ki kell találnom, hogyan őrizzem meg ezt az állapotot. Micsoda szégyen lenne úgy kezdeni az új életet, hogy rögtön meghalok.

Életre kel a motor, és gurulni kezdünk. A hússzállítmány lassan elhagyja ébredésem helyszínét, és elindul a város felé.

A sámánok beavatási tapasztalatai világszerte figyelemreméltóan hasonlóak, amit leginkább talán a mágia egyetemes természetének tudhatunk be. A sámánjelölt transzba vagy tetszhalálszerű állapotba esik, gyakran egy komoly betegség mellékhatásaként. Amíg ebben az állapotban tartózkodik, a jelölt szelleme elhagyja a testét, és átutazik a másik világba. Ebben a szellemvilágban a jelölt szelleménje találkozik és beszélget az ott élő szellemekkel, megtanul tőlük bizonyos titkos szavakat, neveket és dalokat. A jelölt szellemét ezután a szellemek darabokra szedik, elnyelik, amíg nem marad belőle más, mint egy csupasz csontváz. A szellemek megmutatnak valami újat a jelölt csontvázformájának, valamit, ami a sámán felébredt mágikus tehetségét szimbolizálja - például egy mágikus követ vagy csontot. Ezután a szellemtestet újból helyreállítják, de sokkal jobb állapotban, mint amilyen eredetileg volt. Ez a halál- újjászületés-élmény felébreszti a sámán mágikus potenciálját, és a jelölt már úgy tér vissza a fizikai világba, hogy ezután fogékony lesz a szellemekre és a szellemvilág energiáira. A sámánikus beavatásnak ez a tradicionális formája még a mai, modern mágikus korban is ugyanebben a formában létezik.

- Részlet Dr. Akiko Kano, Nobel-díjas sámán "Sámánikus tradíciók a huszonegyedik században" című előadásából. Cal-Tech, 2044.

Nem tudom, mennyi ideig fekszem a hullahegy tetején. Az idő cél és eredet nélkül vánszorog. Lassan, döcögve haladunk át a városi forgalmon, akár egy temetési menet, és egyre jobban megközelítjük a tengerpartot. Hagyom, hogy testemet ringassa az autó mozgása ahelyett, hogy a hányingerrel küszködve megpróbálnék ellenállni neki, miközben elkeseredetten igyekszem kiutat találni a helyzetemből. A kocsi belsejében szörnyűséges bűz uralkodik. A halál forró, szerves szaga keveredik a vegyszerek éles, harapós bűzével, és ehhez jön hozzá a műanyag zsák különös aromája. A zsáké, amely úgy vesz körül, akár egy különös rovarfaj gubója. Aztán eszembe jut, hogy a hullazsákok gyártásánál biztosan nem a kényelem volt a fő szempont, és le kell gyűrnöm magamban a gondolatra feltörő hisztérikus nevetési kényszert.

Meg kell találnom a módját, hogy kikerüljek innen. A forró sötétségben, a fertőtlenítő és a rothadás szagában a helyzetemet mérlegelem. Az izmaimat nem tudom a rendeltetésüknek megfelelően használni, de érzem a kezem és a lábam, érzem a bőrömhöz tapadó műanyag zsák érintését, érzem az alattam fekvő hullákat, és érzem az autó mozgását. Az agyam képek és gondolatok kusza dzsungele. Valaki másra számítottam. Valaki másnak kellett volna értem jönnie, nem a testeket gyűjtő hullakereskedőknek.

Miért nem tudok mozogni? Ki kell találnom, mi okozhatja ezt az állapotot. Még mindig érzek mindent. Sem a végtagjaim, sem a bőröm nincs elzsibbadva. Elvetem az ötletet, hogy valamilyen sérülés okozhatja a bénultságomat. Már a gondolattól is elfog a rosszullét, és ha igaz, egyébként sincs mit tenni. Ezt egy időre félretolom. Nincs értelme olyasmin gondolkodni, amin nem tudok változtatni.

Drogok? Nem hiszem. Nem érzem magam kábának vagy begyógyszerezettnek. Az agyam éber és tiszta. Persze lehet, hogy valami ismeretlen szer, de ha ez a helyzet, megint csak nem tehetek semmit ellene. A legjobb, ha megvizsgálom a többi lehetőséget is.

Mágia? Ez elképzelhető. Léteznek bénító és az emberi testet irányító varázslatok. Valamennyit az elméletről is tudok. A mágusok képesek létrehozni ilyen varázslatokat, de én még sosem voltam hasonló mágia hatása alatt. Különös érzésem támad a mágia kapcsán. Van ott valami, amire nem tudok visszaemlékezni. Valami fontos, de a jelenlegi problémámon az sem tud segíteni.

Az is lehet, hogy Rileynak igaza van, és valamilyen JMÉ hatása alatt állok. A "Jobb, Mint az Élet" chipeket rengeteg ember dugdosta a fejébe, hogy olyan élményekkel és tapasztalatokkal legyenek gazdagabbak, melyek sokkal intenzívebbek azoknál, amelyeket az élet nyújtani tud. Eszembe jut valami hasonló dolog, egy sokkal mélyebb és kiterjedtebb érzés, mint amilyet az emberi test és elme tárolni képes. A nagyság, legyőzhetetlenség érzése - de gyorsan tova is siklik, mielőtt belekapaszkodhatnék. Chipeket használtam abban a sikátorban? A jelenlegi állapotom valamilyen agyi vagy mozgásközponti károsodásnak tudható be? Nem emlékszem.

Nem fekszem túl kényelmesen a többi hullán, lassan zsibbadni kezd a nyakam. Arra vágyom, hogy fölemeljem a fejem, és egy sokkal kényelmesebb pozícióba gördüljek. A fájdalomra koncentrálok, hagyom, hogy kitöltse a gondolataimat. Minden erőfeszítésemmel megpróbálok oldalra fordulni. Csak egy kis koncentráció, az izmok apró rándulása. Minimális helyzetváltoztatás. Ennyi. Nem lehet nehéz. Semmiség.

Izzadni kezdek a hullazsák bezártságában, érzem, ahogy a levegő egyre melegebb és áporodottabb lesz. Légzésem zaja jól hallható a zsák belsejében, de tovább koncentrálok, mert ez emlékeztet rá, hogy még élek. Próbálok gyorsabban lélegezni. Több levegőre, több oxigénre van szükségem, hogy az agyam és az izmaim gyorsabban regenerálódjanak. Ha sikerül, akkor... Nem, nem gondolkodhatok így. Meg kell mozdulnom, különben semmi esélyem!

A hullaszállító éles kanyart vesz, és minden erőmmel megpróbálok együtt gurulni a fellépő erőhatásokkal. Megvan! Sikerül a hátamra fordulnom a többi test tetején, és érzem valakinek a karját a derekamnál, mintha át akarna ölelni. Nem sok, de ez is valami.

Koncentrálni kezdek a kezemre és a lábamra. Reszketni kezdenek, és szinte már sikerül megmozdítanom őket. Érzem, hogy a testemet gúzsba kötő bénultság lassan kezd elmúlni. A mozgásra összpontosítok, próbálom megtalálni a hangomat, agyamat szinkronba hozni a testemmel. Ez az, erre van szükség. Érzem, hogy az agyam és a testem közötti kapcsolat elveszett, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell megfelelően használni a testrészeimet. Legalább a szememet tudnám kinyitni. Persze, csak a fekete hullazsák belsejét látnám, de akkor is keményebben kell próbálkoznom!

Lassítunk, megállunk, és a sofőr leállítja a motort. Megérkeztünk valahová. Elszántan küzdök a mozgásért, bármilyen apró mozdulatért. Meg kell mondanom nekik, hogy tévedtek, hogy nem vagyok halott. Ki kell jutnom innen. Hallom, hogy az autó ajtaja kinyílik, és ismét beszédfoszlányok ütik meg a fülem. Weizack mond valamit a városi focimeccsről, ahol elmúlt éjjel elveszített valamennyi pénzt. A társa, Riley csak mordul valamit válaszképpen.

Durva kezek rángatnak ki a kocsi hátuljából, én pedig megpróbálok mocorogni és fészkelődni a zsák belsejében, hogy tudomására hozzam a két férfinak, nem egy hullával van dolguk. Végül sikerül megmozdítani a kezem, az ujjaim ökölbe szorulnak, de a karom még mindig olyan, mint egy darab fa. Átvillan a fejemen a gondolat, hogy ha hirtelen megmozdulok, Weizack és a cimborája rémületükben elejthetnek, és véletlenül szétloccsan a koponyám a kövön, vagy bármi máson, amire esek. Akkor aztán teljes joggal tennének hullazsákba... de akkor is figyelmeztetnem kell őket.

Ekkor új hangot hallok.

- Ez ő? - Alig lehet hallani valamit a vastag műanyagon keresztül. A fickó halkan, szinte suttogva beszél.

- Igen, pontosan ott találtuk, ahol mondtad - feleli Weizack hűvös, semleges hangon. Az újonnan érkezett nyilvánvalóan nem barát.

- Hadd nézzem! - suttogja.

Leeresztenek a földre, és valaki elhúzza a villámzárat. Hűvös, éjszakai levegőt érzek, és penetráns bűz ostromolja a szaglószervemet. A halál és a rothadás szaga a hullaszállító kocsiból, de ezúttal a jótékony, savas fertőtlenítőszer álcája nélkül. A hideg levegő és a bűz érintésére újabb adag adrenalin árad szét a testemben, és teljes erőmből harcolok, hogy meg tudjak mozdulni, vagy kinyissam a szemem.

- Helyes, helyes - suttogja az új hang, és végigfut a hátamon a hideg. Vajon észreveszik? - Jó állapotban van, az aurája fényes és erős.

Egy száraz kéz simít végig gyengéden az arcomon, és kis híján kidobom a taccsot. Mintha egy hulla érintene meg. Éles, karomszerű körmök karcolják végig a bőrömet.

- Ó, friss hús - suttogja ugyanaz a hang elégedetten, és forró, bűzös lehelet csap az arcomba. A szavak hallatán valamennyire visszanyerem az irányítást a testem felett. A szemem hirtelen kinyílik, és egyenesen belebámulok a halál arcába. A fölöttem guggoló alak sápadt és szőrtelen, bőre szürke, akár a halottaké, és szorosan feszül a csontjaira. A keskeny ajkak gonosz mosolyra húzódnak, és kivillannak mögülük a hegyes fogak, amiről egy kis húsevő állat jut eszembe. Kinyújtja keskeny, sötétebb árnyalatú, de szintén szürke nyelvét, és végignyalja vele vértelen ajkát - akár egy lakomához készülő ember. A kezei csontos karmok, az ujjak végén borotvaéles, hasadozott körmökkel - de a legrosszabb az egészben a szeme. Fehér és vak, mégis mintha az arcomra fókuszálna, és belátna a bőröm alá, egyenesen a lelkembe.

- Jó estét - suttogja a lény, és csak most tudatosul bennem, hogy éjszaka van. A sötét égboltot szürke felhőtakaró borítja. Az is feltűnik, hogy sem a két "szállítóm", sem a fölöttem görnyedő alak nincs meglepődve azon, hogy élek, és ébren vagyok. Tehát tudták, hogy nem haltam meg, és a felismerés hulláma átcsap rajtam. Ha végig tudták, hogy életben vagyok, akkor nem azért gyűjtötték be a testem az utcáról, hogy eltakarítsanak az útból, mint valami szemetet, hanem egészen más célból. Eszembe jut a temetőlidérc megjegyzése a friss húsról, és újból megborzongok. Mozdulni próbálok. A végtagjaim ezúttal görcsösen összerándulnak, mire "vendéglátóm" abbahagyja a mosolygást, hátralép, és közelebb inti a két szállítót.

- Nem, nem - suttogja halkan - ne is próbálkozz! Jobban jársz, ha nyugton maradsz. Nem szeretnénk, ha kárt tennél magadban. - Szavait megnyugtatásnak szánja, de nekem bizseregni kezd tőlük a bőröm. Felnézek a beesett, szürke arcra és a fénytelen szemre, de sem sajnálatot, sem együttérzést nem látok rajta.

- Hozzátok! - mondja a két férfinek. - A többiért majd utána visszajöttök. Nem hiszem, hogy addig elmennének. - A lény beteges kuncogással, saját tréfáján szórakozva megfordul és elindul, a szállítók pedig a kezemnél fogva felemelnek. Weizack pocakos, véreres szemű férfi, foltozott bőrdzsekiben és kifakult, mocskos farmernadrágban. Észreveszem a dzsekije alatt, a nadrágja oldalánál kikandikáló pisztolymarkolatot.

Társa magas, vállas fickó széles, lapos arccal. Két rövid agyar nyúlik fel a felső ajkára, füle hosszúkás és hegyes, szorosan tapad a fejéhez. Úgy néz ki, mint egy tündérmeséből kilépett goblin vagy ogre, de tudom, hogy valójában ork, egy olyan metatípus tagja, amely a mágia visszatértekor vette fel eredeti alakját. Egy dolog biztos: bár a képe bűnronda, össze sem hasonlítható munkaadója, a temetőlidérc rémisztő vonásaival. A szemem sarkából vetek rá egy pillantást, amikor felemelnek a földről, és mintha egy cseppnyi szánalmat látnék az arcán. Ez jobban aggaszt, mint eddig bármi, amit tapasztaltam.

A két szállító a karomnál fogva távolabb húz a halottaskocsitól egy alacsony téglaépület felé. A furgon egy sikátorban parkol az épület mellett, és nem messze van egy oldalajtó. A ház viharvert téglafalait több év alatt felhordott graffitik csúfítják; a jelek, szavak és szimbólumok úgy olvadnak egymásba, akár a titkosírás. Mintha a városlakók így kommunikálnának azokkal, akik tudják, hogyan értelmezzék a falfirkákat. A szimbólumok valahonnan ismerősek nekem, de ekkor szemembe ötlik egy másik, vörös betűs felirat az ajtó mellett: "Óvakodj a Tamanousoktól!"

Átvonszolnak az ajtón, majd végig egy hosszú, vibráló neoncsövekkel megvilágított folyosón - ebben a fényben még az egészséges emberek is halottnak látszanak, és a temetőlidérc sápadtsága még nagyobb hangsúlyt kap. Bevezet minket egy szobába, ahol Weizackék felé fordul.

- Tegyétek az asztalra! - utasítja őket. - Majd én előkészítem a szállításra.

A szállításra hová? Ezen gondolkodom, miközben Weizack és Riley a szoba közepén álló fémasztalhoz húznak. Mellette fényes, jól megtisztított szerszámok sorakoznak: szikék, tűk, csövek, drótok és fecskendők.

- Micsoda veszteség! - sóhajtja valahol mögöttem a temetőlidérc. - Mindig a friss testrészek a legízletesebbek.

Amikor meghallom a szavakat, bekövetkezik a gátszakadás, és az adrenalin szétárad a testemben. Szinapszisok élednek fel, és kapcsolódnak össze egymással, új energia önti el az idegrendszeremet, és végre megtalálom az erőt ahhoz, hogy letegyem a lábam az asztalról, és ellökjem magamtól Weizackot. Hangos kiáltással nekitántorodik a szerszámos állványnak, én pedig a pisztolya után nyúlok. Az idő folyása hirtelen megváltozik, mintha lassított felvételen peregnének körülöttem az események.

Weizack a csempézett padlóra zuhan az éles, csillogó orvosi műszerekkel együtt, miközben kibiztosítom a fegyvert, és a társa felé fordulok. Tompán hallom, ahogy a szürke lény azt kiabálja, ne okozzanak bennem túl nagy kárt. Az orkra fogom a pisztolyt.

A Riley arcára kiülő döbbent meglepetés szinte ártatlannak és komikusnak látszik, de egy pillanattal később tüzet nyitok, és Weizack pisztolyának lövedékei véres masszává roncsolják az arcát. Hiányzó fejtetővel tántorodik hátra az ajtó felé.

Mielőtt a temetőlidérc felé fordulhatnék, már ott is van mellettem, meglepő sebességgel és erővel csapódik az oldalamnak. Érintése akár a kiszáradt bőré, szélesre nyitott szeme dermesztő rezzenetlenséggel mered rám. A szaga ugyanolyan átható, mint a hullaszállító kocsi kriptabűze. Hangos csattanással terülünk el a hideg padlón, a fémasztal mellett. A pisztoly kirepül a kezemből, és kartávolságon kívül állapodik meg a csúszós csempén. Minden erőmmel küzdök, hogy elérjem, de már késő.

A lény félelmetesen erős, én pedig még mindig gyenge és lassú vagyok. Felemel, és hozzácsap a földhöz; a tüdőmből hangos szisszenéssel szorul ki a levegő, a gerincemen fájdalom cikázik végig. A gyomorszájamra mért ütéstől öklendezni kezdek, aztán következik egy horog az államra, ettől csillagokat látok. Megpróbálom ledobni magamról a lényt, miközben az folyamatosan csépel csontos kezeivel, de túlságosan erős, túlságosan nehéz.

A pisztolyt nem tudom elérni, és Weizack káromkodva mozgolódni kezd, miközben az éles orvosi műszerek ejtette vágásokból több helyen is vérzik. A szobát betölti a vér forró, fémes szaga, amitől a rám nehezedő lény mintha még jobban bevadulna. Elmosolyodik, megnyalja keskeny ajkát, kivillantva tűhegyes fogait és állatiasan tekergő nyelvét.

Szinte összezsugorodom a félelemtől. Valami hideg és elemi bomlik ki bennem, egy primitív ösztön veszi át a testem feletti irányítást. Fémes kattanást hallok, és az engem földhöz szegező egyik csontos, szürke kéz felé csapok. A temetőlidérc a fájdalomtól üvöltve hátratántorodik, a nem emberi sikoly úgy hasít az agyamba, akár egy monoszálas penge a húsba és a csontba. A lény karcsonkjából sötét vérszökőkút tör fel. Lerúgom magamról ellenfelemet, majd tenyeremre és térdemre támaszkodva a pisztoly felé mászom. A sötét, karbonszálas penge csendesen visszahúzódik az alkaromba, miközben letisztítja sima felületéről a rátapadt vért, és bőröm tökéletesen bezáródik a nyílás felett - a legkisebb nyoma sem marad, hogy egy halálos fegyver rejtőzik ott.

Megszerzem a pisztolyt, és belelövök az éppen felállni próbáló Weizack lábába; a golyó darabokra töri a combcsontját, és akkora kimeneti nyílást hagy maga után, amelyiken az öklöm is beférne. Üvöltve hanyatlik a földre.

- Basszameg! - ismétli újra meg újra torkaszakadtából, miközben a temetőlidérc is üvöltözve, kínok között fetreng a csempén. Gyorsan ki kell innen jutnom, mielőtt kiderül, vannak-e barátaik a közelben. Odalépek Weizackhoz, aki a falnak dőlve markolássza vérző lábát.

- A kulcsokat! - Rászegezem a pisztolyt. Egy pillanatig úgy néz rám, mintha el akarna küldeni valahová, de aztán tekintete a kezemben tartott pisztolyra siklik, és szó nélkül a dzsekije zsebébe nyúl. Megfogom a kulcskarikát, melyen egy műanyag sárkány fityeg, és anélkül, hogy levenném a szemem Weizackról, elhátrálok tőle.

Hátat fordítok a mészárszéknek, és kirontok a hangszigetelt ajtón. Még mindig kóválygok a temetőlidérc ütésétől, bordáimban és lábamban fájdalom tombol. A folyosóra jutva rögtön meglátok egy utcai ruhája felett hófehér orvosi köpenyt viselő férfit. A kezében tartott számítógépe kijelzőjét tanulmányozza. Amikor megszállott tekintettel, vérben úszva előbukkanok a szobából, felnéz; mintha egy végtelennek tűnő pillanatig csak mozdulatlanul állnánk, és néznénk egymás szemébe. Aztán felemelem a pisztolyt és gondolkodás nélkül beleeresztek egy golyót. Továbbmegyek a folyosón. A férfi öléből hangos csattanással hullik ki a számítógép, ő maga pedig hátratántorodik a mellébe fúródó lövedék becsapódásának erejétől. Arcára ráfagy a meglepett kifejezés, és ahogy a falnak támaszkodva a földre csúszik, keskeny vércsíkokat hagy maga után a szürke falon. Fogalmam sincs, ki lehetett.

Végigrohanok a folyosón, és végre kijutok a sikátorba, ahol a furgon parkol. A halottakból álló félelmetes rakományhoz még senki nem nyúlt. Kinyitom az ajtót, bevetem magam a sofőrülésre, és beindítom a motort. Csikorgó gumikkal elindulok, és a nyitott hátsó ajtón hullazsákok potyognak ki. Valaki rám dudál, amikor egyre gyorsulva kifordulok az utcára, de üldözőknek nyomát sem látom. Csak amikor néhány saroknyi távolságra érek, akkor figyelek fel a ruhámat és bőrömet szennyező vérfoltokra. Lenézek a karomra, ahonnan az a félelmetes penge előbújt, és észreveszem a rövid, alig látható forradást a csuklóm bőrénél.

Fogalmam sem volt arról, hogy ilyenem is van.

Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Nyx Smith: Csíkos vadász (részlet).

Létrehozás: 2004. február 12. 16:06:52
Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20
Nyomtatási forma


Főoldal | Túlélők Földje | Ősök Városa | Kalandok Földje | Sárkányölő | Puzzle | Hatalom Kártyái Kártyajáték | Álomfogó Kártyajáték | Káosz Galaktika Kártyajáték | Könyvesbolt | Alanori Krónika | Shadowrun | Battletech | Íróink | Könyvsorozataink | Fórum | Galéria és képeslapküldő | Sci-fi és fantasy novellák | Regisztráció | A Beholder Kft.-ről | Adatvédelmi tájékoztató

© Beholder Kft., 2003 - 2024
E-mail: beholder{kukk}beholder{ponty}hu | Tel.: (06-1)-280-7932

Az oldalon megjelent szöveges és illusztrációs anyagok átvétele, másolása, illetve bármilyen módon történő felhasználása csak a Beholder Kft. engedélyével lehetséges.