Janet Evanovich: Hárman a pácban (részlet 1.)Hajnali ötkor az edények csörömpölve a földre hullottak, mire én
flanel hálóingemben kirohantam, hogy Rangert lássam mosolyogva
az előszobában.
- Hello, szivi - üdvözölt Ranger. Óvatosan kikerülgettem az
edényeket a földön, és megvizsgáltam az ajtót. A két Yale-zár
teljesen rendben volt, a retesz bezárva. A lánc a helyén. Arra
következtettem, hogy Ranger akkor lökte fel az edényeket, amikor
átslisszolt az ajtó alatt.
- Gondolom, nem sokra megyek azzal, ha megkérdezem,
hogyan jöttél be - mondtam.
- Majd egyszer, ha lelassultak a dolgok, tartok neked egy haladó
betöréstanfolyamot.
- Hallottál már csengőről?
Ranger csak mosolygott.
OK, nem nyitnám ki az ajtót. Kilesnék a kémlelőnyíláson,
meglátnám Rangert az ajtóban, és visszamennék lefeküdni.
- Nem fogok futni - jelentettem ki. - Tegnap már futottam.
Kikészültem tőle. Nem fogok többet futni, soha. Ilyet már csináltam.
- A sportolás jót tesz a nemi életednek - mondta Ranger.
Nem akartam kínos titkokat megosztani Rangerrel, de a nemi
életem minden idők legalacsonyabb szintjén volt. Nem tehetsz jót
valamivel, ami nem létezik.
- Havazik? - kérdeztem.
- Nem.
- Esik az eső?
- Nem.
- Ugye nem várod el tőlem, hogy megigyak még egy olyan
vitaminturmixot?
Ranger végigmért.
- Nem ártana. Ebben a hálóingben úgy nézel ki, mint Füles
Mackó.
- Egyáltalán nem hasonlítok Füles Mackóra! OK, nem
borotváltam le a lábamat néhány napja... de ettől még nem nézek
ki úgy, mint Füles Mackó. És különösen nem vagyok olyan dagi,
mint Füles Mackó.
Ranger még többet mosolygott.
Dobbantottam a lábammal, visszamentem a hálószobába, és
becsaptam az ajtót. Kötött harisnyát húztam és melegítőt,
bekötöttem a futócipőmet, kimeneteltem az előszobába, ahol
Ranger állt, karját keresztbefonta a mellén.
- Arra ne számíts, hogy minden nap ezt fogom csinálni! -
füstölögtem, fogamat vicsorítva. - Csak azért csinálom, hogy
szórakoztassalak.
Egy órával később bevonszoltam magam a lakásomba, és
lerogytam a kanapéra. Az éjjeliszekrényemen fekvő pisztolyomon
járt az agyam, és azon gondolkodtam, hogy meg van-e töltve.
Aztán azon gondolkodtam, hogy lelövöm vele Rangert. Aztán meg
azon, hogy lelövöm vele magamat. Még egy hajnali futás, és úgyis
halott lennék. Akkor már most túl lehetnék rajta.
- Készen állok az egészségügyi termékeket gyártó gyárra -
mondtam Rexnek, aki a levesestáljában rejtőzködött. - Ahhoz nem
kell formában lenned, hogy tamponokat dobozolj. Akár százötven
kilóra is felfújódhatnék, és még mindig jó munkát végezhetnék az
egészségügyi termékeket gyártó gyárban. - Lenyomkodtam a
cipőmet, és lehámoztam az átázott zoknikat. - Miért készítem ki
magamat ezen? Egy őrülttel álltam össze, és mindketten egy öreg,
jégkrémárus fickóra haluztunk rá.
Rex kihátrált a levesestáljából, és remegő bajusszal rám nézett.
- Pontosan - helyeseltem. - Ez hülyeség. Hülyeség, hülyeség,
hülyeség!
Felhorkantam és felálltam. Kicaplattam a konyhába, és
elkezdtem kávét főzni. Ranger legalább nem jött vissza velem, hogy
felügyelje a reggelit.
- Haza kellett mennie a baleset miatt - magyaráztam Rexnek. -
Istenemre esküszöm, hogy nem akartam elgáncsolni. És semmi
esetre sem akartam, hogy kiszakítsa a melegítőjét, amikor elesett.
Természetesen rosszul érzem magam amiatt is, hogy megszorongattam
a mogyoróit.
Rex úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Ja, igazad van.
Amikor kislány voltam, mindig rénszarvas szerettem volna lenni
- a repülő fajtából. Néhány évig zuzmó után kutatva ügettem körbe,
és fiú rénszarvasokról ábrándoztam. Aztán egyik nap láttam a Peter
Pant, és a rénszarvas korszakomnak vége szakadt. Nem értettem,
hogy miért vonzó nem felnőni, mert a burg összes kislánya nem
bírta kivárni, hogy felnőjön, mellei nőjenek, és hogy járjon egy fiúval.
Azt megértettem, hogy egy repülő Peter Pan jobb, mint egy repülő
rénszarvas. Mary Lou szintén látta a Peter Pant, de Mary Lou Wendy
akart lenni, így Mary Lou és én jó párost alkottunk. A legtöbb napon
együtt láthattak bennünket, ahogy kézen fogva szaladgáltunk a
környéken, és azt énekeltük, hogy: "Repülök! Repülök!" Ha
idősebbek lettünk volna ez valószínűleg szóbeszédet indít útjára.
A Peter Pan korszakom tulajdonképpen elég rövid életű volt,
mert néhány hónap Peter Panozás után felfedeztem Csoda Csajszit.
Csoda Csajszi nem tudott repülni, de nagy, terjedelmes, kiugró
melleit érzéki Csodaruhájába gyömöszölte. Barbie baba a burg
bebetonozott példaképe volt, de Csoda Csajszi jól megszorongatta.
Csoda Csajszi nemcsak hihetetlenül nagy mellű volt, de komoly
seggbe rugdosást is végzett. Ha meg kellene neveznem azt a
személyt az életemből, aki a legnagyobb befolyást fejtette ki rám,
akkor Csoda Csajszit kellene mondanom.
Egész tinédzserkoromban és korai húszas éveimben rocksztár
akartam lenni. Az a tény, hogy nem tudok semmilyen hangszeren
játszani, vagy hogy nem tudok lejátszani egy dallamot, nem
csorbította a fantáziát. Realisztikusabb pillanatiamban egy rocksztár
barátnője szerettem volna lenni.
Nagyon rövid ideig, amíg fehérnemű-beszerzőként dolgoztam E.
E. Martinnak, Amerika üzleti világa iránt vágyódtam. Ábrándjaim
egy elegáns hölgyről szóltak, aki parancsokat osztogatott talpnyaló
férfiaknak, miközben a limuzinja lent várta az utcán. E. E. Martin
valósága az volt, hogy Newarkban dolgoztam, és már jó napnak
számított, ha a vasútállomáson senki nem pisilte le a cipőmet.
Mostanában bajom volt azzal, hogy valami jó ábrándot találjak
magamnak. Visszatértem ahhoz, hogy Csoda Csajszi szeretnék
lenni, de az élet kegyetlen tényei közé tartozott az, hogy csak
nehezen tudtam volna kitölteni Csoda Csajszi Csodamelltartóját.
A kenyérpirítóba egy lefagyasztott ostyát dobtam, majd
megettem süteményként, amikor elkészült. Ittam két bögre kávét,
és fájó izmaimat bevonszoltam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak.
Hosszú ideig álltam a gőzölgő vízsugár alatt, miközben
végigmentem a fejemben az elvégzendő dolgok listáján.
Telefonálnom kell a pickupom ügyében. Mosnom kell, és ki kell
fizetnem néhány számlát. Vissza kell vinnem Mary Lou melegítő
felsőjét. És utoljára, de nem utolsó sorban, meg kell találnom Mo
bácsit.
Elsőként a pickup telefonját intéztem el.
- A porlasztó a ludas - tudatta velem a kék csapat vezetője. -
Beszerelhetünk egy újat, vagy megpróbálhatjuk kijavítani a
meglevőt. Sokkalta olcsóbb lenne, ha kijavítanánk a régit. De
természetesen javított alkatrészhez nem jár garancia.
- Mi az, hogy a porlasztó a ludas? Most szereltettem be egy új
alkatrészt!
- Ja - mondta. - Az is kellett bele.
- És most biztos abban, hogy porlasztó kell.
- Ja. Kilencvenöt százalékban biztos vagyok benne. Néha,
amikor ilyen problémák jelentkeznek, hibás EGR értékeket kapunk.
Néha meg hibás a PCV szelep légáteresztése vagy a szivató
vákuum terelőlapja. Lehet, hogy az üzemanyag-szivattyú romlott
el... de nem hiszem, hogy azzal van a baj. Szerintem egy új
porlasztó kell bele.
- Remek. Nagyszerű. Csodálatos. Szereljen be egy porlasztót
nekem. Mennyi ideig fog tartani?
- Nem sokáig. Fel fogjuk hívni.
A listámon a következő tétel szerint be kellett ugranom az
irodába, hogy megnézzem nem derült-e ki valami új. És amíg ott
vagyok, csak azért is lecheckoltatom a Montgomery Street-i
Andrew Larkinnak pénzügyi helyzetét, akit Rangerrel együtt
kérdeztünk ki.
Magamra kaptam egy rakás meleg holmit, lesiettem, leszedtem
a legutolsó jégréteget a Buickomról, és lerobogtam az irodába.
Lula és Connie már szorgalmasan dolgoztak. Vinnie ajtaja zárva
volt.
- Bent van? - kérdeztem.
- Nem láttam - felelte Connie.
- Ja - fűzte tovább Lula. - Lehet, hogy tegnap éjszaka valaki egy
cövekkel átütötte a szívét, és akkor egyáltalán nem fog bejönni.
Csörgött a telefon, és Connie Lulának adta át a telefont.
- Valami Shirlene - tájékoztatott Connie.
Felhúztam a szemöldökömet, és rápillantottam Lulára. Shirlene,
Leroy Watkins nője?
- Igen! - örvendezett Lula, miután letette a kagylót. - Nyomon
vagyunk! Szereztünk egy újabb élőt. Shirlene azt mondja, hogy
Leroy hazament előző este. Aztán nagyon összevesztek, Leroy
megverte Shirlene-t, aztán kirúgta a lakásból. Úgyhogy Shirlene azt
mondja, elkaphatjuk a rohadékot.
Kulcsaim a kezemben voltak, és a kabátomon is felhúztam már
a cipzárt.
- Menjünk.
- Könnyű dolgunk lesz - jegyezte meg Lula, amikor a Stark
Streetre értünk.
- Meglepjük az öreg Leroyt. Talán azt fogja hinni, hogy Shirlene
van az ajtóban. Csak azt remélem, hogy nem jön túl vidáman az
ajtóhoz, érted, mire gondolok?
Pontosan tudtam, hogy mire gondol, és nem akartam rágondolni
se. Leroy háza előtt parkoltam le, és mind a ketten csöndben ültünk
ott.
- Nos - mondta Lula. - Valószínűleg nem akarja másodszorra is
tönkretenni az ajtaját. Lehet, hogy megkapta a magáét a főbérlőtől.
Ajtók nem teremnek fákon, tudod.
Meggondoltam.
- Lehet, hogy nincs is itt - tettem hozzá. - Shirlene mikor látta
utoljára?
- Tegnap éjszaka.
Még ücsörögtünk egy kicsit.
- Itt kint is várhatnánk rá - javasolta Lula. - Megfigyelést
végezhetnénk.
- Vagy felhívhatnánk.
Lula felnézett a második emeleti ablakba. - Telefonálni, az jó
ötlet.
Még eltelt néhány perc.
Sóhajtottam egy nagyot.
- OK, hajrá.
- Pontosan - helyeselt Lula.
Megálltunk az előtérben, és számba vettük az épületet. Valahol
üvöltött a tévé. Babasírás. Lassan mentünk fel az első
lépcsőfordulóig, hallgatózva, miközben lépésről lépésre feljebb
kúsztunk. Az első emeleti folyosón szünetet tartottunk, és mélyeket
lélegeztünk.
- Nem fogsz fújtatni, ugye? - kérdezte Lula. - Utálnám, ha rám
esnél, mert nem bírod, meg fújtatnod kell.
- Velem minden okés - válaszoltam.
- Ja - mondta. - Velem is.
Amikor a második emeletre értünk, egyikünk se kapott már
levegőt.
Ott álltunk az ajtót bámulva, amelyet kartonnal és két
furnérléccel foltoztak meg. Intettem Lulának, hogy álljon el az
ajtótól. Vigyázzba vágta magát, és a falhoz lapult. Ugyanezt tettem
én is az ajtó másik oldalán.
Megkopogtattam az ajtót.
- Pizzafutár - kiáltottam.
Nem érkezett válasz.
Jobban megkopogtattam az ajtót, mire az kinyílt. Lula és én még
mindig nem lélegeztünk, és éreztem, hogy a vér a szemgolyóm
mögött lüktet. Se Lula, se én nem mozdultunk meg egy teljes
percig. Csak lapultunk a falhoz, és egy hangot se adtunk ki
magunkból.
Szóltam még egyszer.
- Leroy? Mi vagyunk azok, Lula és Stephanie. Itthon vagy
Leroy?
Egy kis idő elteltével Lula megszólalt.
- Nem hiszem, hogy itthon van.
- Ne mozdulj! - parancsoltam rá. - Bemegyek.
- Tessék csak. - mondta Lula. - Én is bemennék elsőnek, de
nem akarom zavarni a kutatást.
Bearaszoltam a lakásba és körbenéztem. Minden úgy nézett ki,
ahogy emlékeztem rá. Arra nem utalt semmi, hogy van itt valaki.
Belestem a hálószobába. Senki se volt bent.
- Nos? - kérdezte Lula a folyosóról.
- Üresnek tűnik.
Lula belesett az ajtófélfa mögül.
- Kár. Már örültem, hogy elkapjuk. Készen álltam arra, hogy
szétrúgjam a seggét.
A becsukott ajtajú fürdőszoba felé indultam a gázspraymmel a
kezemben. Kinyitottam az ajtót, és hátraugrottam. Az ajtó
nekicsapódott a falnak, mire Lula lebukott a kanapé mögé.
Benéztem az üres fürdőszobába, aztán ránéztem Lulára.
Lula felállt.
- Csak a reflexeimet ellenőrzöm - magyarázkodott Lula. - Új
technikákat próbálok ki.
- Aha.
- Nem mintha megijedtem volna - jelentette ki. - A pokolba, egy
olyan férfinál, mint Leroy, több kell ahhoz, hogy egy olyan nő, mint
én, megijedjen.
- Megijedtél - állapítottam meg.
- Nem.
- De igen.
- Eh-heh, nem. Majd megmutatom, hogy ki fél - morogta. - És
az nem én leszek. Azt hiszem, és is ki tudok nyitni ajtókat.
Lula áttrappolt a szekrényajtóhoz, és kirántotta az ajtaját. Az ajtó
szélesen kitárult, Lula meg az összetömörített kabátokra és más
ruhákra bámult.
A ruhák szétváltak, Leroy Watkins pedig anyaszült meztelenül és
egy lyukkal a homloka közepén kiesett a szekrényből, egyenesen rá
Lulára.
Lula elvesztette lába alól a talajt, így mind a kettő a padlóra
zuhant; Leroy kitárt karokkal, mereven, mint egy léc,
Frankensteinhez hasonlóan Lulára esett.
- Szent szar! - kiáltottam. - Jézus, Mária és József!
- Júúúúúúj - sikoltotta Lula a hátán feküdve kézzel-lábbal
kapálózva Leroy holttömegével a mellkasán.
Összevissza ugráltam ordítozva.
- Kelj fel! Kelj fel!
Lula meg összevissza gurult ordítozva.
- Szedd le rólam! Szedd le rólam!
Megfogtam egyik karját, és elkezdtem rángatni, Lula meg talpra
ugrott, miközben úgy rázta magát, mint kutya a zivatarban.
- Ííííí. Azta. Júj.
Lehunyorogtunk Leroyra.
- Meghalt - mondtam. - Tutira halott.
- Jobb, ha elhiszed. És nem is légpisztollyal lőtték le. Akkora
lyuk van a fejében, mint Rhode Island.
- Büdös is.
- Gondolom, pukizott a szekrényben - jegyezte meg Lula.
Mindketten émelyegtünk, ezért odafutottunk az ablakhoz, és
kidugtuk a fejünket levegőért. Amikor a fülemben abbamaradt a
csöngés, odamentem a telefonhoz, és felhívtam Morellit.
- Van egy ügyfelem a számodra - közöltem vele.
- Még egy?
Hangja hitetlen volt, és nem hibáztathattam ezért. Ez már a
harmadik hulla egy héten belül.
- Leroy Watkins kiesett a szekrényből, rá Lulára - tájékoztattam.
- A király összes lova és inasa nem tudná többet összerakni Leroyt.
Megadtam neki a címet, leraktam a telefont, és kimentem a
folyosóra, hogy megvárjam.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist & Janny Wurts: A birodalom szolgálója (részlet). Létrehozás: 2004. február 13. 11:02:05 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|