Bölcső titka (Ősök Városa novella)
A novella Gazdag László "Olimpiai Expedíció" című időutazásos ötletén alapul.
- Barátaim! Nagy megtiszteltetés ért az elmúlt napokban: maga Maglitudor Professzor úr kért meg arra, hogy a hitelesség kedvéért személyesen meséljem el Bölcső históriáját. Mint ahogy azt a laborban kifejtette: e rövid és szomorú történet különösen tanulságos lehet ma, mikor elszabadultak az indulatok és a klánok acsarkodva egymásnak estek. Ez talán rádöbbenti a józanabbakat a hatalomért való marakodás értelmetlenségére és roppant veszélyességére is!
A Professzor úr azon kívánságának is hangot adott, hogy a mostanában gombamód szaporodó szövetségek számára is szolgáljanak útmutatásul e szavak; ne essenek prédájául a túlfűtött, uszító háborús szónoklatoknak. Talán bennük nyugszik egy szebb jövő csírája, s a mostani halkan elsuttogott békeóhajainkat majd ők zenghetik el teli torokból....
Ami történt, az még mit sem sejtő lárvakoromban történt, hozzávetőlegesen a következőképpen:
Épp egy kiadós ásatáson voltam túl, s furcsa titkokat rejtő agyagtáblákkal a zsákomban bandukoltam hazafelé. Fejemben egymást kergették a gondolatok. Mire fel-eszméltem, azon kaptam magam, hogy egy ősidők óta nem használt barlangjáratba tévedtem. Enyhe nyugtalanság kerített a hatalmába, hisz innen már nem lehetett messze a torzszülöttektől hemzsegő csatornaszint lejárata...
Vártam pár másodpercet, majd lélegzet-visszafojtva tettem egy bizonytalan lépést előre. A levegő meg se rezdült. Felszabadultan sóhajtottam. Ám a síri csönd egyszerre megtört, és tisztán kivehető léptek zajára lettem figyelmes. Azonmód kivert a veríték. Végigcikáztak az agyamon mindazoknak a szörnyűségeknek a nevei, amelyek képesek cafatokra szaggatni akár egy felnőtt galetkit is, s elfogott a rettegés! A léptek pedig egyre csak közeledtek és közeledtek...
A szívem a torkomban dobogott, amikor a vészjóslón ásítozó sötétségből egy szakadt rongyokba burkolt, hórihorgas alak bontakozott ki. Rémültem kiáltottam fel! Orromat égett hús bűze csapta meg. A jövevény testét rászáradt vér és korom borította, fejét pedig vastag gyolcskötegekkel tekerte be. Tépett ruházatán sértetlennek egyedül az a csillogó medalion tűnt, amit a nyakában viselt, s amin egy stilizált B-rúna tündökölt.
Ahogy félrehajtott fejjel füleltem, mintha halkan lihegett volna. Különös. Mikor a fejére pillantottam, az elnyűtt vászoncsíkok mögül két, megfáradt szem tekintett le reám.
- Hála az Ősöknek, hogy rád akadtam, drága Mahul! - szólított a nevemen nagy meglepetésemre. - Már azt hittem, sohasem látlak viszont, kedves barátom! - folytatta. Én meg csak álltam meghökkenve, és egy hang sem jött ki a torkomon, miközben a furcsa idegen szemei huncut módon hunyorogtak. Ha nem lettem volna annyira megszeppenve, meg lettem volna győződve róla, hogy az arcát takaró lepel mögött mosolyog is.
- De nincs most erre időnk! - közölte szenvtelenül. - Rövid az előttünk álló éjszaka! Jer hát velem! - s ezzel felém nyújtotta kormos kezét. A mozdulat nyomán egy kissé szétnyílt az oldalát fedő ruha, s övébe gyömöszölve két, megsárgult pergamentekercs világlott elő.
- De... de ki vagy te egyáltalán, és hon... honnan ismered a nevemet, mik... mikor még sohasem találkoztunk? - hebegtem, s próbáltam minél határozottabbnak látszani. Az idegen halkan felkuncogott:
- Hívj csak Bölcsőnek! Egyébként mi már találkoztunk, s mellesleg igen jó barátok vagyunk, még ha most nem is emlékszel rám! De hogy mindezt megértsd, az elején kell kezdenem. - közölte nemes egyszerűséggel. Szavait hallva valami furcsa bizalomfélét kezdtem érezni Bölcső iránt. Félelmem utolsó szikrája is elpárolgott, átadva helyét a mohó kíváncsiságnak. Maga mellé intett, s a vadászó torzszülöttek közelségének fittyet hányva indultunk el egy ismeretlen vájaton. Bölcső mutatta az utat. Egyik karját vállamra helyezve, a másikkal pedig élénken gesztikulálva furcsa történet elbeszélésébe fogott bele:
"Mikor még olyan fiatal voltam, mint most Te, én is tele voltam álmokkal, vágyakkal, tervekkel. Buzgott bennem a tettvágy, egy voltam a Hegy sok ezer ifjú titánja közül, s olthatatlan láng lobogott bennem, hogy megváltoztassam a világot. De ennek már vége. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre feljebb és feljebb költöztem a Teron Hegy szintjein, s az egyéni kudarcok végül céltudatos, komoly felnőtté formáltak.
De közben megismerkedtem a hozzám hasonló gondolkodású galetkikkel, s nem kellett sok időnek eltelnie, hogy rájöjjünk: egyedül minden sokkal nehezebb. Csak együtt van esélyünk a boldogulásra! Így hát alapítottunk egy amolyan társaságot, vagy ahogy mostanában nevezik: szövetséget. Éppen olyat, mint amilyet nemsokára te is létrehozhatsz, ha magasabb szintre költözöl." - nagyot néztem erre, ő meg cinkosan reám kacsintott.
"De térjünk át a nagybetűs történelemre, életünk tanítómesterére! Történt ugyanis, hogy egy nap a földmélyi tárnákban turkáló régészcsoportok egyike nagy port felvető leletre bukkant: egy apró szobrocskára, ami egy groteszk, a saját farkába harapó kígyót ábrázolt. Oldalára egyetlen értelmes faj által sem használt, roppant bizarr rúnákat véstek.
Nyelvészprofesszoraink és a mágikus tanokban jártas tudoraink hosszú éveket töltöttek a könyvtárak és a levéltárak csöndjében, mígnem egy nap a kutatások eredményre vezettek. Zorbeglum professzornak ugyanis sikerült megfejtenie az írást! Kiderült, a különös vésetek jóval a galetkik föld alá menekülése előtti korban íródtak. Valami megfoghatatlan erejű hatalom lappangott bennük. A rovások azt ígérték, hogy megidézőjüket a dimenziók folyásának gátat szabva és dacolva a mindenség vastörvényeivel időben elmúlt korokba visszaröpítik.
A hír pestisként terjedve az egyik hegy lakosságát a másik után hozta lázba! S bizony bekövetkezett, ami várható volt: a galetkik beleszédültek mindazokba a határtalan előnyökbe, amelyeket az időutazás kínált. Felcsillant a remény, hogy mindenki lemoshatja a magán és a családján a múltban esett szégyenbélyeget, feltéve persze, hogy megszerzi és felhasználja az Ősi Véset hatalmát. A merészebb gondolkodók már a galetki nép felemelkedéséről beszéltek, és azt ígérték, hogy egy pillanat alatt semmivé tehetik a kínkeserves száműzetés nyomorát. Ó mennyire is ostobák voltak! S mennyire azok voltunk mi magunk is, amikor hallgattunk szavukra! Mert tanuld meg, Mahul: a hatalom rákos daganat, mely megeszi bennünk a józan ész sejtjeit!
Nem látta ezt Süvöltő Thorwald, a Teron Hegyi Főhelytartó sem, amint elrendelte, hogy a rúnák útmutatásai alapján készítsék el az időutazást lehetővé tevő Felejtés Tekercsét! Kimondott szava pedig maga volt a megtestesült ige, akaratával még maga Zorbeglum professzor, az Ősi Véset legfőbb ismerője sem dacolhatott, pedig idejekorán figyelmeztetett mindenkit a várható veszélyekre! A kísérletek hosszú hónapokig elhúzódtak, mire elfogadható eredményre vezettek - a rossz nyelvek szerint számos galetki vére árán.
Megszületett hát a Felejtés Tekercse, minden bajunk okozója! Ám történt valami, amire senki sem számított: az Ősi Véset bűvös ereje átszállott reá! Ezzel a kígyót mintázó szoborról örökre eltűntek a rúnák, s minden mágikus töltését elvesztette - nem volt több ezentúl egy egyszerű dísztárgynál. Az újonnan alkotott elixírből tehát elkészült az első, s egyben az utolsó példány. Az egyetlen. S ez nagy-nagy veszélyeket rejtett magában!
Ezután persze - mint mindig, ha a hatalom elérhető közelségbe kerül sokak számára - a viszály sokfejű hidra-szörnye felütötte a fejét. Mert a különböző kolóniák lakói irigykedve tekintettek a Teron Hegyre, s azzal vádolták az ittenieket, hogy elrontották az Ősi Véset hatalmát, s maguknak akarják megtartani az elkészült egy szem tekercset - amiben volt is némi igazság. De a vádolók is legalább annyira szerették volna megkaparintani, mint a Teron hegybéliek. Hiába hangoztak hát el a magasztos szónoklatok, miszerint a Felejtés Tekercse az egész galetki civilizáció öröksége, ezek csak - szokás szerint - az önző bírvágy leplezésére szolgáltak!
Csoportok szervezkedtek, ármánykodtak, terveket szőttek, csakhogy megszerezhessék a tekercset! Az Ősi Véset átka megfogant: csakhamar odáig fajultak az események, hogy a Hegymélyi Kolóniák Szövetsége felbomlott, s a kapzsi urak egymás torkának estek. Ezzel kitört a Felejtés háborúja. A hegyek szintjei lángba borultak, a barlangfalakat vér szennyezte be, hatalmas galetki városokat emésztett el a pusztulás tüze, szövetségek estek szét, s a klánháborúk is kiújultak. A Hegyi Civilizációk anarchiába süllyedtek: a különböző szintek a senki földjévé váltak, ahol immáron gátlástalan és szabad öldöklés folyt. Az egykor oly ígéretes galetki kultúránk az önpusztítás mocskában fetrengve olyan mélyre süllyedt, mint még a Nagy Vész kora óta sohasem!"
- Nem, ennek nem szabad megtörténnie! ... Soha többé! - mormogta maga elé Bölcső, majd kihúzta magát, és elindult az egyik oldaljárat felé.
- Bölcső várj! - kiáltottam utána. - Most meg hová mész?
- Gyere! - intett felém. - Mutatok valamit, amit feltétlen látnod kell!
Bölcső egy hatalmas barlangcsarnokba vezetett, melynek cseppkőoszlopai a mennyezet sötétjébe vesztek! Ahogy körültekintettem, körös-körül kiemelkedő kőcsonkokat és varázslatos sziklaképződményeket láttam végestelen végig. Mereszthettem a szemem, ameddig csak elláttam! A rendelkezésünkre álló milgandfénynél jóformán csak halvány fogalmakat alkothattam mindezek méretéről, de így is lenyűgöztek monumentalitásukkal. Fülemet ekkor halk csobogás ütötte meg. Elámultam, ahogy a milgandfény egy tükörsima víztükrű barlangi tóba aláömlő, szikrázó vízfüggönyt világított meg. A tóból egy fürgén csörgedező patak tekergett végig a csarnokon, majd egy oldalsó járaton át távozott. Csak némán ámuldoztam a földmély e gigantikus csodái előtt, s egyszerre szánalmasan törpének éreztem magam az érintetlen természet hatalmassága és bámulatos szépsége előtt.
- Tetszik? - kérdezte Bölcső, s már indult is előre. Átugrott a patakon és rohant bele a csarnok homályába. Én magasra emelt milganddal, lépésről lépésre követtem, nehogy elcsússzak a síkos köveken. - Erre... erre... gyerünk! - hívott immáron leplezetlen boldogsággal a hangjában valahonnan előlröl. Egész viselkedése olybá tűnt számomra, mint amikor egy fáradt vándor évekig tartó hányattatás után visszatér régóta elhagyott otthonába.
Mikor utolértem, újabb csoda tárult a szemem elé. Ahogy meg tudtam állapítani, hozzávetőlegesen a barlangcsarnok közepén állhattunk, ahol egy ébenfekete sziklacsonk meredt merészen a barlang mennyezete felé. Akkora lehetett, mint egy templomtorony, s úgy nézett ki, mintha egy eltemetett sziklaóriás megkövesedett keze mutatna konok elszántsággal a Felszín felé.
- Ez - mutatott maga köré - egyike azoknak a barlangoknak, amelyeket a szövetségek választanak ki maguknak, hogy otthonra leljenek bennük!
- De... de hisz ez csodálatos! - ámuldoztam. - Biztos hasonló barlangja volt a te szövetségednek is, ugye? - erre Bölcső megmerevedett, mint aki karót nyelt. Úgy tűnt, hogy nem fog válaszolni, de nagy sokára mégis ezt mondta:
- Igen. Ami azt illeti, nekünk is volt barlangunk.
- És az milyen volt? - faggattam tovább csillogó szemekkel. - Volt legalább fele olyan szép, mint ez? - Bölcső erőltetetten felnevetett:
- Hogy volt-e ilyen szép? Mahul! Amit most látsz, az csupán egy vadbarlang, amit még nem vontak művelés alá! S mint ilyen, nem vetekedhet szépség dolgában a kérges galetkitenyerek által gyönyörűre megmunkált szövetségi barlanggal. - Ekkor felém fordult és a szemembe nézett: - Jó ha tudod kiskomám, hogy te most a mi szövetségi barlangunkban tartózkodsz! Viselkedj hát illő tisztelettel, mint meghívott vendég! - hunyorgott reám.
Elsápadtam.
- De... de az hogyan lehet? Nem értem!
- Nem-e? Ülj hát akkor ide mellém, s figyelj rám, mert folytatom az elmúlt korok tetteinek felidézését - válaszolta, majd belekezdett a mesélésbe.
"Emlékszem... - fúrta a barlang áthatolhatatlan homályába a tekintetét. - Emlékszem mindnyájukra, a Bölcsekre, ahogy magukat nevezték, s én is egy voltam közülük. Emlékszem még a boldog napokra, amikor nevetve ültük körül az asztalokat, s egy kupa sör mellett viccelődtünk, miközben zenészeink daloltak. Máskor búskomoran lóbáltuk lábainkat a patak melletti sziklákon, s együtt próbáltuk megfejteni mindazt a rejtélyt, ami a galetki lányokat jellemzi, s amit sohasem értettünk meg, mert férfiként igazán meg sem érthettük. Emlékszem azokra a napokra is, amikor együtt izzadtunk a kemény építkezéseknél, ahogy sorra épültek közösségi munkáink gyümölcsei... Emlékszem a Lordok Házának ünnepélyes megnyitására, a cirádás szónoklatokra, az ünnepségekre, a fergeteges táncmulatságokra. S emlékszem a Bölcsek Kövére is, melyben megtestesült valamennyi tudásunk, az évek alatt felhalmozott tapasztalataink, hosszadalmas kutatásaink és kísérleteink. S ahogy az akkori Bölcsek Bölcse évközép napján a feje fölé emelte a bűvös, aranyló követ, eltátott szájjal bámultuk. Akkor... igen, azt hiszem akkor telt meg színültig boldogságunk serlege. Még nem tudtuk, már csak egy csepp hiányzik, hogy a vöröslő folyadék végképp kicsorduljon.
Másnap kaptuk a hírt, hogy kitört a Felejtés Háborúja. Hazudnék, ha tagadnám, mily ujjongó lelkesedéssel fogadtuk, s ha nem ismerném el, hogy kipirult arccal mi is magunknak követeltük a Felejtés Tekercsét. Így múlt el a világ dicsősége! Az háborús hónapok aztán éreztetni kezdték hatásaikat: egyre inkább elemésztett mindent a csaták nevenincs borzalma: sokan, akik önként jelentkeztek harcolni - védeni a hazát, ahogy szédítették őket -, már valamelyik barlang mélyén aludták örök álmukat. A helytartók elvesztették irányításukat a szintek fölött, a Teron Hegy - mint az összes többi - káoszba fulladt. Mindenhol rablóbandák garázdálkodtak, terjesztve a pusztulást és a mételyt, mint ahogy azt az imént már meséltem. Közel voltunk hát ahhoz, hogy a galetki világ megsemmisüljön. Hogy végül nem így történt, az egy agg professzor érdeme.
Tudósaink ugyanis kapcsolatban álltak Zorbeglummal, aki végtére is a Felejtés Tekercsének alkotója volt. Rágta is emiatt a méreg és a lelkiismeretfurdalás sokszor, hiába is vigasztaltuk. Eljött aztán az a nap, mikor a hegyekben élő, még hadrafogható galetkik összeálltak, és eljöttek ide, a Teron Hegybe, megostromolni a tudós klán épületet, és elragadni áhított kincsüket. Éreztük, ahogy megrengett az egész hegy, amint ez az iszonyatos ármádia benyomult a lárvaszintre. Hallottuk az örömujjongásaikat, s a szintek padlói remegtek a menetelő bakancsok döngéseitől. Az asztráltérben vándorló pszionicistáink több tízezer vonuló galetki kisugárzásáról beszéltek.
Ilyen körülmények között gyülekezett hát a keserves években megtizedelődött szövetség tagsága, a biztos pusztulás tudatától terhesen. Hol voltak már egykori gyújtó beszédű szónoklataink? A tanácstalanság lett úrrá rajtunk.
S egyszer csak jött a sürgöny: Zorbeglum Professzor azonnal látni akarja valamennyi, még életben lévő Bölcset. Itt-ott felhangzott a kétely hangja - néhányan csapdáról pusmogtak, meg arról, hogy a vesztünkbe rohanunk. Meg kell vallani, volt is igazság ezekben a szavakban, mégis elmentünk. Mi mást tehettünk volna?
- Figyeljetek reám, kik magatokat Bölcsnek gondoljátok! - Az öreg Zorbeglum kialvatlanságtól vöröslő szemekkel tekintett végig rajtunk, miközben izgatottan kapkodta kis pipájából apró nyeletekben a füstöt. - Olyan hatalmas erőket hívtunk életre, amelyeknek örökre rejtve kellett volna maradniuk! A galetkik gyarlók, s nem tudnak mit kezdeni az olyan tudással, ami fölött nincs uralmuk. S mi lehet hatalmasabb erő, mint az idő? Melyik az a mágus, vagy akár Isten, aki a hegyeket porrá őröli, a királyokat trónjuktól megfosztja, birodalmakat épít, generációknak ad életet és szenvtelenül löki őket a sír mélyére, mindezt a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül? Ezt uralni képtelenség - s ostobák voltunk, mert hagytuk magunkat elcsábítani. Megmérgeződtünk az Ősi Véset szavaitól! S világunk veszni látszik!
Tanácstalanul álltuk körbe az öreg tudóst. Fölállt ekkor a Bölcsek egyik Bajnoka.
- Mire várunk akkor? Pusztítsuk el a Tekercset azon nyomban, mielőtt ideérnének a hódítók! - dörrent föl haragosan, s már nyúlt is a buzogányáért. De a professzor mérsékletre intette.
- Drága barátaim! Úgy látszik, nem értettétek meg, amit az imént mondtam. Nem szállhatunk szembe a Tekercs hatalmával! Immáron végképp uralja a galetkik képzeletét! Addig kutakodnak utána, míg meg nem kaparintják maguknak! Ha mi megsemmisítenénk, mielőtt ideérnének, azzal végképp halálra ítélnénk a galetki fajt! A hódítók nem hinnének nekünk - hisz képtelenek felfogni azt, hogy bárki önszántából eldobná magától ezt a lehetőséget. Tovább folyna az öldöklés. Aztán a gyanú árnyéka úgyis egymásra vetülne, s nem haboznának a másik vérét ontani a hatalom reményében. Ha lennének is, akik túlélnék a mészárlást, azok elaljasulva már nem lennének különbek a hegymélyi torzszülötteknél.
- Akkor végünk! - mondogatták maguk elé szövetségtársaim.
- Még nem! - emelte fel az öreg konokan az ujját. - Egyet éppenséggel tehetünk: megpróbálhatjuk felhasználni a Tekercset, hogy jóvátegyük vele mindazt a borzalmat, amit okozott.
Megdöbbentünk. Hát persze! Hisz oly kézenfekvő a megoldás! Mindvégig ott volt az orrunk előtt, így hát nem is vettük észre! De a kezdeti lelkesedés hamar lelohadt, ahogy számbavettük a felmerülő problémákat.
- Zorbeglum Professzor! - állt elő az egyik tudósunk. - De akkor miért nem használtad fel korábban? S miért van szükséged ránk? - Az öreg szipákolt egyet a pipájából, majd olyanmód fújta ki, hogy minden porcikáján tükröződött: nagyon nem akaródzik neki erről beszélnie.
- Mikor a Tekercsre fektettük az Ősi Véset mágiáját, valahogy meg kellett kötnünk a hatalmát, s ez iszonyatos mennyiségű lélekenergia felhasználását követelte meg. Néhány kollégám bele is halt ebbe a műveletbe. Ők voltak a Tekercs első áldozatai. Ez azt vonta maga után, hogy legalább ugyanekkora mennyiségű lélekenergia szükségeltetett ahhoz is, hogy ezt újra kisüssük belőle. Ez pedig nem állt a rendelkezésünkre. Így bár a Tekercs a birtokunkban volt, használni mégsem tudtuk. De most... most muszáj előteremtenünk a szükséges mennyiséget!
- Hát rendben van - állt fel az egyik barátunk, akit csak a Bölcsek Szájhősének becéztünk, mert felettébb kedvelte az átokszórás művészetét. - A Bölcsek készséggel állnak a rendelkezésedre, jó uram! Mi segíthetünk. Már üzembe helyeztük a harmadik lélekenergia generátorunkat. Ha az azáltal termelt lélekenergiát felhasználnánk... - De Zorbeglum szomorúan nemet intett:
- Kevés.
- Ööö, akkor esetleg az állatkertünkben gondjainkra bízott torzszülöttekét. A gazdáik úgyis meghaltak már, és különben is megértenék, hogy nincs más választásunk. - De a professzor egyre csak rázta a fejét:
- Az is kevés - és zavartan pislogott. Szemében mintha könny csillogott volna. A Bölcsek Szájhőse megszeppent. Ekkor magam szólaltam meg:
- Jól van, ha ezek nem segítenek, majd kerítünk más megoldást! De mondd meg nekünk, jó Zorbeglum, ha nem használhatjuk fel az épületeinket és a szolgáinkat, akkor miből nyerünk lélekenergiát?... Mit áldozzunk akkor fel?
A professzor hallgatott. Végigtekintettem a Bölcseken. Mindegyikük arca lángolt a lelkesedéstől és a tenniakarástól, ám a kínos csendben egyikük a másikuk után sápadt el, és zuhant magába. Mikor a csend már kezdett kellemetlenné válni, az öreg tudós rákezdett:
- Megbocsátotok nekem, ugye? Értsétek meg, nem akartam rosszat nektek, de ki máshoz fordulhattam volna? A többi szövetség vagy szétesett, vagy maguk is a Tekercs bűvkörébe kerültek. Ha lenne más megoldás, megtalálnám, higgyétek el! De nincs! Még a saját kollégáimban se bízok! Egyedül ti és a szövetségetek között van meg még ebben a sanyarú világban az a kapocs, amit barátságnak hívunk. Már csak ebben reménykedhetünk! S ami a kísérlet eredménye szempontjából kulcsfontosságú, ti rendelkeztek azzal a fókusszal - mutatott a Bölcsek Kövére -, amely képes megkötni a felszabaduló lélekenergiát, s ez megkönnyíti a kísérlet sikerét..."
Bölcső hangja már-már zokogásba fulladt:
- Hallod amit mondok, Mahul? Kísérletet mondott, mintha holmi páncélos tetvek feláldozásáról lett volna szó!!! Hogy mondhat valaki ilyet? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Átok a világra! S legyen átkozott Zorbeglum Professzor is, minden gyilkosok gyilkosa! - Nem bírva tovább tartóztatni magát, Bölcső rároskadt a Mutató ujj sziklára, s feltört belőle a zokogás. Gurgulázva hörögte világgá fájdalmát, mint a bika, akit tüzes vasrudakkal terelnek a karámba, hogy kiheréljék.
Nagy sokára összeszedte magát annyira, hogy újra beszélni tudjon. Közönyt erőltetett magára, de én tudtam, hogy a szíve szakad belé. Így hát elmesélte, miként húztak sorsot egymás között, s hogy a véletlen pont neki kedvezett. Bár kihallottam a hangján, hogy ő ezt a sors iróniájának érzi. A többiek ugyanis már megbékéltek a világgal, míg neki végig kellett néznie azt, ami ezután következett. S az nem lehetett könnyű - még erős gyomorral sem. Bár Bölcső nem beszélt róla, elképzelni is alig merem, micsoda sziklarepesztő energia szabadulhatott fel a Zorbeglum útmutatásai alapján elvégzett rituálé nyomán a körben álló Bölcsek - és a professzor - testéből. A vér és koromfoltok Bölcső ruháján mindennél beszédesebbek voltak...
Ekképpen esett hát, hogy a tekercset uraló mágia életbe lépett, s megtörtént az, ami mindezidáig még soha: az idő burka megrepedt, s Bölcső személyében megszületett az első - és alighanem az utolsó - időutazó galetki.
Eltelt egy kis idő, míg megemésztettem a hallottakat. S az eszem mindenestől tiltakozott ellene, hogy elhigyem ezt a képtelen mesét, mégis a szívem súgta azt, hogy hinnem kell. S mivel Bölcső nem akaródzott újra megszólalni, így hát ezt találtam mondani:
- Van itt néhány dolog, amit nem értek, kedves Bölcső! Mert hát rendben van, hogy visszajöttél a múltba - ha egyáltalán hiszek neked, gondoltam magamban -, de voltaképp mit keresel itt? Nem az a dolgod, hogy megsemmisítsd az Ősi Vésetet, hogy sohase találhassa meg senki a jövőben?
Ha arra számítottam, hogy érvelésem kimozdítja Bölcsőt az egykedvűségéből, nagyot tévedtem. Így hát folytattam:
- S van itt még valami. Amikor találkoztunk, én két tekercset láttam az övedbe tűzve. Az egyik bizonyára a Felejtés Tekercse lehetett. De a másik... - erre Bölcső szótlanul az övébe nyúlt, kihúzta az említett tekercset és a kezembe adta. Izgatottan hajtogattam ki. Az aljára egy hatalmas pecsét volt ütve. A halvány fényben ki is tudtam silabizálni a címét: C-h-a-r-t-a. Ám ahogy végigfutattam rajta a tekintetem, villámként hatolt belém a felismerés. Hiszen ez...
- Az én írásom!
- Pontosan - jött a felelet. - Nagyon is jó okom van rá, hogy most itt vagyok, és veled beszélgetek. Az, hogy ez az egész időparadoxon-e, vagy sem, nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy most egy új idődimenzióban vagyok-e, vagy sem. Hogy valahol, valamikor létezik-e még az az elátkozott jövő, azt sem tudom. Csak azt, hogy most itt, ebben a világban, a messzi múltban kötelességem megsemmisíteni az Ősi Vésetet, hogy az a borzalom, amit én átéltem, ne következhessen be újra. Soha többé! - Ekkor nyelt egyet.
- Ki vagy te tulajdonképpen, Bölcső? - szegeztem neki váratlanul a kérdést.
- Az, hogy ki voltam egykor, már nem bír jelentőséggel. Szétfolyt a múltban, mint ahogy az arcomból is csak égett húsmassza maradt. - Ezzel megérintette a fejét fedő gyolcsköteget, és felszisszent fájdalmában. - Most Bölcső vagyok. Az utolsó élő Bölcs itt, a múltban. De gyarló galetki is vagyok egyben. A legjobb barátaimat vesztettem el, s ezt Zorbeglum is megértené... Ez a Charta volt egykor szövetségünk alkotmánya, amit akkoriban csak nagykorú galetkik hozhattak létre. Te írtad, hisz te voltál az alapító Bölcsünk. S most, ha elfogadod, megkapod az esélyt, hogy újra az légy! Csak fel kell használnod a Chartát!
- És ha nem hiszek neked? - gyűrtem össze a pergament és húztam össze gyanakvóan a szemem. - Milyen garanciát tudsz adni, hogy igazat beszélsz?
- A szavamat! - mosolygott borongósan. - Rajtad áll, hogy megszervezed-e a Bölcsek Körét, vagy pedig tűzbe veted a Chartát, és elfelejted, hogy valaha is láttál! Bárhogy is döntesz, én elfogadom és szívemben nem lesz harag irántad.
Tanácstalanul tekintettem a valamikor általam írt Chartára. Tudtam, hogy egy ilyet magamtól csak hosszú évek kutatómunkája után tudnék újra írni - legkorábban húszévesen. Az pedig még 8 év! Ha most nem használom fel szövetségalapításra, akkor dobhatom sutba az egészet! Avagy most, avagy sohasem!
- Tudom, nehéz a döntés - suttogta Bölcső. - De sokszor kerülünk olyan helyzetbe életünk folyamán, hogy biztos tudás nélkül kell határoznunk. Ilyenkor csak a hitünk adhat reményt, hogy a helyes utat választjuk. És a bizalom. A barátaink bizalma. Mahul! Én bízok benned! Vállalod?
- Akárki is volt Bölcső, még aznap eltűnt az életemből. Mint említette, addig kell elmennie a még távolabbi múltba, amíg a Felejtés tekercsét életre hívó mágia aktív - nehogy hiábavaló legyen a Bölcsek áldozata.
Elment hát, ki részt se kapott, pedig az egészre futotta érdeméből! De nem tűnt el nyomtalanul! A mostani építkezések során ugyanis a Mutatóujj sziklát is megfaragtuk kicsit, s ekkor néhányan rúnaírást véltek felfedezni a szikla tövében. Furcsa. Mintha korábban nem lettek volna ott. Így hát rögvest milgandot tartottunk oda és elolvastuk:
"Itt fekszik kővel rakottan a teste, pihen.
Lelke a múlt köde árnyán a jövőt figyeli."
Könnyek szöktek a szemembe: lám, Bölcső Bölcs végül meglelte a sorsát. Az, ki egykor ő volt, rég halott már, de híveit, a Bölcseket, a hit el nem hagyja. Együtt erősítjük egymás között a barátság kötelékét, és együtt vállaljuk (olykor hibás) döntéseinket, még ha ez néha nehéz is.
Az Emlékkő ma is ott áll a szövetségi barlang közepén. S mikor tisztelettel adózva Bölcső Bölcs emléke előtt fejet hajtunk, senki sem tudja, hogy ki térdel a saját sírja előtt...
(A szavazáshoz be kell jelentkezned!) (átlag: 25 szavazat alapján 7.7)Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Yarmbaur (Ősök Városa novella). Létrehozás: 2004. október 18. 13:37:11 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:10 | Nyomtatási forma |
|