Raymond E. Feist: A Rókakirály (részlet)EGY MADÁR KÖRÖZÖTT A VÁROS FELETT.
Tekintete a sokaságot fürkészte, egy embert keresett a nap legforgalmasabb időszakában a kikötőben nyüzsgő tömegben. Roldem (az azonos nevű szigetország fővárosa) a Királyságok Tengerének egyik legforgalmasabb kikötőjével büszkélkedhetett. A Nagy Kesh Birodalom, a Szigetkirályság és féltucatnyi kisebb ország árui és utasai fordultak meg itt nap mint nap.
A szóban forgó ember nemesi útiruhát viselt, amely erős szövésű, könnyen tisztítható anyagból készült, és a rengeteg gomb és csat segítségével bármilyen időben kényelmes öltözékké változhatott. A férfi kabátját úgy szabták, hogy a bal vállon lehessen viselni, ezáltal szabadon hagyta a kardforgató kezet. Fekete barettjét mindössze egy ezüst bross és egy szürke toll díszítette, csizmája pedig erős bőrből készült. Az utas csomagját már kirakodták, és hamarosan elszállítják az általa meghatározott címre. A férfi szolga nélkül utazott. Ez ugyan szokatlan volt egy nemestől, de azért előfordult - hiszen nem minden nemes volt gazdag.
A férfi megállt egy kis időre, hogy körülnézzen. Mindenfelé emberek nyüzsögtek: hordárok, matrózok, rakodók és kocsisok. Roskadásig rakott szekerek haladtak el mellette; némelyik a városba tartott, mások a komphajókhoz, amelyek az odakinn horgonyzó üres hajókra vitték az árut. Roldem minden mértékkel mérve forgalmas kikötőnek számított: nemcsak ide szállítottak árut, de sok mindent itt raktak át, mert a város volt a Királyság Tengerének kereskedelmi központja.
Mindenki üzletelt. Egyesek a távoli piacon eladandó termékek áráról alkudoztak, mások egy-egy hajó kirakodási költségéről egyezkedtek, megint mások pedig kalóztámadás vagy a hajó elsüllyedése esetére kötöttek biztosítást. Aztán ott voltak a kereskedelmi konzorciumok ügynökei, akik mindenre füleltek, amiből cégüknek haszna lehet. Többnyire a kávéházakban ültek - akár a távoli Krondort, akár a szomszéd utcabeli Kereskedelmi Tőzsdét választották. Az ügynököknek fiatal fiúk szállították a híreket a beérkező szállítmányokról, s ezek alapján próbálták összhangba hozni eladásaikat és vásárlásaikat a távoli piacokon bekövetkezett változásokkal.
A fiatalember folytatta sétáját. Kikerült egy csapat utcakölyköt, akik a gyerekek határozottságával rohantak céljuk felé. Visszafogta magát, és nem tapogatta meg az erszényét (hiszen tudta, ott van, ahol lennie kell), bár mindig volt esély rá, hogy a fiúkat zsebtolvajok küldték, hogy keressenek egy kövér bugyellárist. A fiatalember tovább fürkészte a tömeget, hogy bármilyen fenyegetést időben felismerhessen. Mindazonáltal csak pékeket, utcai árusokat, utazókat és néhány rendfenntartó katonát látott. Minden pontosan olyannak tűnt, amilyennek a roldemi kikötő körül lennie kellett.
A magasban szárnyaló madár meglátott a tömegben egy másik férfit - egy magas, sötét hajú, ragadozókéra emlékeztető mozgású utazót. Odafentről könnyű volt szemmel tartani, bár a férfi fedezékül használta a járókelőket; sosem maradt le, és sosem ment elég közel ahhoz, hogy észrevegyék.
Az eredetileg világos bőrű, ám napbarnított fiatal nemes a vakító napsütés miatt kék szemét összehúzva figyelte a tömeget. A nyár vége felé járt Roldemben: a reggeli párákat és ködöket a délelőtt folyamán elkergette a ragyogó nap, és a hőséget csak a tenger felől fújó enyhe szellő tette elviselhetővé. A nemes fütyörészve lépdelt felfelé a kikötőből a dombon álló régi szállása felé, az uzsorás fölötti három hálószobás lakáshoz. Tudta, hogy követik, mert alig-alig akadt nála jobb vadász.
Ezüstsólyom Karma, az utolsó orosini, az Árnyak Szövetségének ügynöke visszatért Roldembe. Itt Karomin Hawkinsnak hívták - távoli rokona volt Seljan Hawkinsnak, a krondori nagyhercegi udvar bárójának. Címei Morganpatak és Harangvár lovagja, valamint Ezüsttó baronete voltak, bár ezen birtokai szinte semmit nem jövedelmeztek. Története szerint Ylith bárójának vazallusaként egy ideig mint zászlós lovag hadnagyi rangban Yabon hercege alatt szolgált. Kar Hawkins tehát nemesi rangú, de nem túl vagyonos ifjú volt.
Majdnem két évre eltűnt legjelentősebb nyilvános diadala helyszínéről. A roldemi Mesterek Udvarában akkor nyerte meg a bajnokságot, amely a "Világ Legjobb Kardforgatója" hangzatos cím megszerzésével járt. Fiatal kora ellenére elég cinikus volt ahhoz, hogy a felsőbbrendűség illúzióját némi távolságtartással szemlélje - valóban ő volt a legügyesebb a sok száz nevező közül, akik Roldembe érkeztek a viadalra, de ez a tény nem győzte meg arról, hogy ő a világ legjobbja. Biztos volt benne, hogy létezik egy katona valamely távoli csatatéren, vagy egy messzi vidéken őrszolgálatot ellátó zsoldos, aki képes lenne őt haleledellé aprítani; de szerencsére ők nem vettek részt a versenyen.
Kar egy pillanatra eltűnődött, vajon megengedi-e a sors, hogy három esztendő múlva megvédje a bajnoki címét. Mindössze huszonhárom éves volt, így hát csak a körülmények akadályozhatták meg a visszatértét. Ha sikerülne részt venni rajta, remélte, hogy a viadal kevésbé lesz eseménydús, mint az előző. A csörték során két férfit szúrt le - pedig általában nagyon ritkán fordult elő efféle sajnálatos esemény. Mindazonáltal Kar nem sajnálta annyira a dolgot, hiszen az egyik megölt ellenfele azok közé tartozott, akik felelősek voltak népe pusztulásáért, a másik pedig egy ellene küldött bérgyilkos volt. Amikor eszébe jutott a bérgyilkos, ismét az őt követő férfira irányította figyelmét. A fickó szintén Saladorban szállt hajóra, de sikerült elkerülnie Kart a fedélzeten, pedig az út csaknem két hétig tartott.
A madár körözni kezdett, aztán nagy szárnycsapkodással felemelkedett. Lábát egyenesen lefelé nyújtotta, farkát pedig legyezőszerűen szétterjesztette, mintha prédára lesne. Beszédes rikoltásával a ragadozó közölte jelenlétét.
Az ismerős hangot hallva Kar felnézett, és egy pillanatra megtorpant, mivel a madár ezüstsólyomnak bizonyult. Az ezüstsólyom volt lelki vezetője, amely megjelent névadó látomásakor. Egy pillanatra Kar úgy képzelte, látja az állat szemét, és hallja üdvözlését. Aztán a madár megfordult és elrepült.
- Látta? - kérdezte a mellette álló hordár. - Sose láttam még, hogy egy madár ilyet csinálna.
- Csak egy sólyom - mondta Kar.
- Sose láttam még ilyen színű sólymot, legalábbis ezen a környéken nem - válaszolt a hordár. Vetett még egy pillantást a madárra, aztán folytatta a cipekedést.
Kar odabiccentett neki, majd továbbhaladt a tömegben. Az ezüstsólyom messze északon, a Királyságok Tengerén túl, a fiatalember szülőföldjén volt honos, és amennyire tudta, egy sem élt Roldem szigetén. Kar ideges volt, de nem a férfi miatt, aki Salador óta követte. Olyan régen játszotta már Karomin Hawkins szerepét, hogy kezdte elfelejteni valódi személyazonosságát. Talán a madár figyelmeztetésképpen érkezett.
Vállát megvonva arra gondolt, hogy a sólyom megjelenése akár véletlen is lehetett. Bár a fiatalember lélekben orosini maradt, arra kényszerült, hogy elhagyja népe szokásait és hitét. Szíve mélyén még ott élt Ezüstsólyom Karma - a fiú, akit népe történelme és kultúrája nevelt -, csakhogy a sors és a külföldi tanítók úgy átformálták, hogy az orosini fiúból csak távoli emlék maradt.
Az ifjú továbbhaladt a nyüzsgő városban. A boltok kirakatában változatos divatkellékek sorakoztak most, hogy egy gazdagabb kerületbe érkezett. Kar úgy élt, hogy mindenkit meggyőzzön szerény anyagi lehetőségekkel rendelkező nemesi mivoltáról. Elbűvölően viselkedett, és a Mesterek Udvarának bajnokaként elég sikeresnek számított, hogy meghívást kapjon a roldemi társaság színe-javához, viszont eljött az ideje, hogy ő maga is vendégeket fogadjon.
Amint az uzsorás ajtajához ért, fanyar mosollyal az ajkán azon tűnődött, hogy bár bezsúfolhatná fél tucat barátját szerény lakásába, de aligha tudná itt szórakoztatni azokat, akiknek az etikett szerint adósa volt. Finoman kopogott az ajtón, majd belépett.
Kostas Zenvanose hivatala mindössze egy keskeny pultból állt, és arra is alig maradt hely, hogy elé lehessen állni. Egy zsanér segítségével a falapot éjszakára föl lehetett hajtani, hogy ne legyen útban. A pult mögött egy méternyire függöny osztotta ketté a helyiséget. Kar tudta, hogy a függöny mögött a Zenvanose család nappalija található. Ebből nyílt a konyha, a hálószobák és a hátsó udvarra vezető kijárat.
Egy csinos lány bukkant elő ragyogó mosollyal az arcán.
- De örülök, hogy újra látom, uram!
Sveta Zenvanose bájos, tizenhét esztendős lányka volt, amikor Kar utoljára látta. Az elmúlt két esztendő a csinos nagylányt bimbózó szépséggé változtatta. Porcelánfehér bőre, búzavirágkék szeme és rózsás arca volt, s ehhez olyan fekete haja, amely kékes és ibolyaszín árnyalatokban tündökölt, ha rásütött a nap. Korábbi vékony alakja is érettebbé, teltebbé vált - vette észre Kar, miközben futólag visszamosolygott.
- Hölgyem - hajolt meg könnyedén.
A lány elpirult, mint mindig, amikor a hírhedt Kar Hawkinsszal érintkezett. Kar egy icipicit mindig flörtölt vele - épp csak annyira, hogy mulattassa a lányt, ugyanakkor ne kerüljön összetűzésbe miatta az édesapával. Bár az apa személy szerint nem jelentett veszélyt, gazdag volt, és a pénzén komolyabb fenyegetéseket vásárolhatott volna. Az apa pár pillanattal később jelent meg. Kar most is, mint mindig, elcsodálkozott, hogyan nemzhetett ilyen gyönyörű lányt, mint Sveta. Kostas már-már egészségtelenül soványnak tűnt, bár a látszat csalt, mert Kar tudta, hogy a férfi tele van élettel, és fürgén mozog. Kostasnak éles szeme volt, és jó üzleti érzéke.
Az uzsorás odasietve leánya és bérlője közé, elmosolyodott.
- Üdvözlöm, uram. Ahogy kérte, előkészítettük a szobáit, és úgy vélem, minden rendben van.
- Köszönöm - mosolyodott el Kar. - Megérkezett már a legényem?
- Azt hiszem, igen, különben egy betörő mászkál a lakásában tegnap óta. Feltételezésem szerint Pasko tologatja a bútorokat, hogy mindenhol kitakaríthasson, nem pedig egy tolvaj.
Kar bólintott.
- Rendben vannak a számláim?
Az uzsorás kezében szinte varázsütésre megjelent egy számlakönyv, és csontos ujját végighúzva a számoszlopokon ellenőrzött valamit. Homlokát ráncolva bólogatott, majd egy "ó" után bérlőjére nézett.
- Tökéletesen rendben. A lakás további három hónapra ki van fizetve.
Kar csaknem két éve hagyta el a szigetországot, és egy jókora összeget helyezett letétbe az uzsorásnál, hogy tartsa fenn a lakást számára, amíg visszatér. Úgy ítélte meg, hogy ha nem jönne vissza két éven belül, akkor biztosan halott lenne, és Kostas nyugodtan kiadhatná a szobákat valaki másnak.
- Helyes - mondta Kar. - Akkor hagyom, hadd végezze a dolgát, én meg lepihenek. Várhatóan itt maradok egy darabig, ezért kérem, a három hónap elteltével emlékeztessen, hogy bocsássak a rendelkezésére még némi tőkét.
- Természetesen, uram.
Sveta a szempilláit rezegtetve közelebb lépett.
- Jó, hogy újra itthon van, uram.
Kar enyhe meghajlással és mosollyal reagált a flörtre, bár majdnem felkacagott. A fönti szobákat nem érezte jobban otthonának, mint a királyi palotát. Nem volt otthona azóta, amióta Olasko hercege zsoldosokat küldött az orosini falvak elpusztítására. Amennyire Kar meg tudta ítélni, ő volt népe utolsó túlélője.
Kar elhagyta az irodát. Egy gyors pillantás az utcára elárulta, hogy a férfi, aki a hajóról követte, sehol sem látható, így hát felment az ajtó melletti lépcsőn lakása bejáratához. Próbaképpen lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Ahogy belépett, egy kókadt bajuszú, barna szemű, szigorú arcú férfival találta szemben magát.
- Uram! Hát itt van! - mondta Pasko. - Nem a reggeli dagállyal érkezett?
- De igen - felelte Kar, miközben átadta kabátját és útitáskáját a legényének. - De ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a kikötést olyan tényezők hátráltatták, amelyeket nem ismerek.
- Más szavakkal: a hajó tulajdonosa nem vesztegette meg a kikötőmestert, hogy vegye előre önöket.
- Valószínűleg - ült le Kar egy díványra. - Tehát számíts rá, hogy a csomagom is megérkezik valamikor a mai nap folyamán!
Pasko bólintott.
- A szobák készen állnak, uram.
Pasko még akkor is hivatalos hangnemben szólt a fiatalemberhez, amikor kettesben maradtak: ő volt a szolga, Kar pedig az uraság, annak ellenére, hogy valaha Pasko volt Kar egyik tanára.
- Helyes.
Kar tudta, hogy ez azt jelenti, Pasko különböző védelmeket helyezett el az esetleges kémvarázslatok ellen, de gondoskodott róla, hogy közönséges módszerekkel se lehessen őket kihallgatni a lakásban. Nem volt túl sok esély rá, hogy ellenségeik tudomást szereztek arról, hogy Kar az Árnyak Tanácsának dolgozik, de azért nem is lehetett teljesen kizárni a dolgot. És megfelelő erőforrásaik voltak, hogy a Tanács megbirkózhasson ellenfeleikkel.
Kar a Varázsló-szigeten élt, amióta legyőzte Hollót és zsoldosait, ily módon bosszút állva népéért. Felépült a sebesüléseiből - lelkiekből és fizikaiakból egyaránt -, tanult még pár dolgot a Keleti Királyságok politikájáról, és egyszerűen pihent. Számos területen folytatta tanulmányait; olykor Pug és felesége, Miranda oktatta a mágia olyan részeire, amelyekkel kapcsolatba kerülhetett. Nakor, az önjelölt isalani szerencsejátékos (aki persze sokkal több volt ennél) olyasmire oktatta, amit leginkább "kétes üzelmek" gyűjtőnévvel lehetett összefoglalni: Kar megtanult csalni a kártyában, és észrevenni, ha más csal, zárnyitást és zsebtolvajlást gyakorolt, és más hasonló feladatokat. Régi barátjával, Calebbel vadászni járt. Népe pusztulása óta ez volt élete legszebb időszaka.
Megengedték, hogy - messze a rangja fölötti mértékben - bepillantson a Tanács ügyeibe. Szemlélődése során ráébredt, hogy a Tanácsnak több száz, ha nem több ezer ügynöke van - de legalábbis sok ezer kulcspozícióban álló emberrel tart fenn szoros kapcsolatot. Tudta, hogy a szervezet befolyása elér a Nagy Kesh Birodalom szívébe és a tengeren túli földrészre, Novindusba, sőt, a rés túloldalán található tsurani világra, Kelewanra is. Tudta, hogy hatalmas vagyon áll a rendelkezésükre, mert bármire volt szükségük, azt valami módon mindig megkapták. A hamis nemesi pátens, amely Kar háttértörténetéhez tartozott, egyértelműen kisebb vagyonba kerülhetett, mert a Rillanoni Királyi Levéltárban megvolt az "eredeti" példánya. Nakor szerint még "távoli rokona", Seljan Hawkins úr is örömmel üdvözölte az elveszett kuzint, aki megnyerte a Mesterek Udvarának bajnokságát. Kar sosem érezte elég bátornak magát, hogy ellátogasson a Szigetkirályság fővárosába. Bár az agg báró elhitte, hogy valami távoli unokatestvére nemzett egy fiút, aki ügyes kardvívóvá vált, Kar nem merte megkockáztatni, hogy elárulja tudatlanságát, ha esetleg a rokonság kerülne szóba.
Mindazonáltal megnyugtató volt tudni, hogy hatalmas erőforrások állnának rendelkezésére, ha netalántán szüksége lenne rájuk. Mert készen állt, hogy belevágjon küldetése legnehezebb és legveszedelmesebb fejezetébe: módot kellett találnia, hogy elpusztítsa Kaspar Olasko herceget; azt az embert, aki felelős volt az orosini nép kiirtásáért. Kaspar herceg pedig egész véletlenül a világ legveszélyesebb embere volt - legalábbis számos forrás szerint.
- Mi újság? - kérdezte Pasko.
- Semmi különös. Északi jelentések szerint Olasko megint gondokat okoz a határvidéken - talán ismét megpróbálja elszigetelni az orodonokat. Még mindig őrjáratoznak egykori szülőföldemen, nehogy valakinek eszébe jusson magának követelni az orosini földeket. - Aztán visszakérdezett: - Hát Roldemben mi újság?
- Csak a szokásos udvari intrikák, uram, meg pár pletyka bizonyos hölgyek és urak gáláns kalandjairól. Röviden semmi fontos; a nemesek, kisnemesek és gazdag közemberek egyaránt pletykálkodással töltik az idejüket.
- Akkor koncentráljunk a fontosabb dolgokra. Van bármi nyoma Olasko ügynökeinek itt Roldemben?
- Mint mindig. De semmi szokatlan... legalábbis semmi olyasmi, amit szokatlannak ítélhetnénk. A herceg szövetségeket épít, szívességeket tesz társadalmi adósságokért cserébe, pénzt kölcsönöz, és igyekszik beférkőzni az itteniek jóindulatába.
Kar hallgatott egy darabig. Aztán rákérdezett:
- Minek?
- Elnézést?
Kar térdére könyökölve előrehajolt a székén.
- Ő a Keleti Királyságok legbefolyásosabb embere. Vérségi kapcsolat fűzi a roldemi trónhoz. Mennyi is? Hatodik az örökösödési láncban?
- Hetedik - javította ki Pasko.
- Akkor meg minek udvarol a roldemi nemeseknek?
- Tényleg, miért?
- Nem lenne rá szüksége - szögezte le Kar -, ami azt jelenti, hogy nem véletlenül csinálja. De akkor miért?
- Olasko nagyúr mindig több vasat tart egyszerre a tűzben, uram. Talán van valami érdekeltsége Roldemben, amelyről a Lordok Házának kell szavaznia?
- Talán igen. Ők emelik törvényerőre a király által kötött egyezményeket, és ők döntenek a trónöröklésről. Mit is csinálnak még?
- Nem sok mindent, azon kívül, hogy vitáznak a földeken és az adókon. - Pasko bólintott. - Tekintve, hogy Roldem egy sziget, uram, a föld különösen fontos. - Pasko elvigyorodott: - Legalábbis amíg valaki fel nem fedezi, hogyan lehet tengerből termőföldet építeni.
Kar visszavigyorgott.
- Biztos vagyok benne, hogy ismerünk pár varázslót, aki képes lenne megnövelni a sziget méretét, ha szükségesnek látná.
Pasko témát váltott:
- Tehát, mit csinálunk itt Roldemben, uram?
Kar sóhajtva leült.
- Eljátsszuk az unatkozó nemes szerepét, aki jobb életkörülményeket szeretne. Röviden: meg kell győznöm Kaspar Olaskót, hogy készen állok szolgálatot vállalni nála; olyan bajba keverem itt magam, amilyenből csak ő tud kihúzni.
- Mint például?
- Jó választás lenne, ha valahogy összetűzésbe keveredhetnék a királyi család egyik tagjával.
- Hogyan? Felpofozza Constantine főherceget, és párbajt provokál? Az a fiú még csak tizenöt éves!
- Én inkább egy másik rokonra, Matthew főhercegre gondoltam.
Pasko bólintott. Matthew a király unokaöccse volt. A királyi család "fekete bárányának" számított: sokkal fennhéjázóbban, követelőzőbben és leereszkedőbben viselkedett, mint a király bármely más családtagja, ezenkívül nagy szoknyabolond volt, ivott, és csalt a kártyán. A pletykák szerint a király már nem egy zűrös helyzetből kimentette.
- Jó választás. Ha megöli, a király magában köszönetet mond érte... miközben a hóhéra lefejezi önt.
- Nem arra gondoltam, hogy megölöm, csak... elég kellemetlenséget okozok neki, hogy a király ne lásson szívesen az országában.
- Pedig meg kellene ölnie - mondta Pasko szárazon. - A Mesterek Udvarának bajnokaként ön alighanem a királynéval is alhatna, a király azt is ifjonti csínynek tekintené. Különben mi szükség erre a sok macerára? Olasko állást ajánlott önnek, amikor megnyerte a viadalt.
- Csakhogy én kelletlen munkavállalónak akarok tűnni. Ha két éve, rögtön a verseny után elfogadtam volna az ajánlatot, elkerülhettem volna az alaposabb vizsgálatot. Ha viszont most hirtelen felbukkanok, hogy mégis Olasko szolgálatába akarok állni, sokkal komolyabban utánanéznek a múltamnak. Viszont ha a körülmények kényszerítenek, hogy a herceg kegyeire bízzam magam, az indítékaim sokkal nyilvánvalóbbnak látszanak - legalábbis remélem. Mindenesetre a Varázsló-szigeten felkészítettek a... komolyabb vizsgálatok elviselésére.
Pasko bólintott. Értette, mi történt. Pug és a többi mágus megtanította Karnak, hogyan állhat ellen a varázslatoknak, amelyek leleplezhetnék valódi szövetségeseit.
- Ennek ellenére hihetőnek kell lennie, miért akarok Kaspar szolgálatába állni. Ha az életemmel tartozom neki, az igazán jó indoknak tűnik.
- Feltéve, hogy képes lesz megóvni a hóhérpallostól. - Pasko a nyakát vakargatta. - Mindig úgy véltem, hogy a lefejezés barbár szokás. A Királyságban mostanság felakasztják a bűnözőket. Egy rövid zuhanás - itt pattintott az ujjával -, a nyak már el is tört, és vége. Nincs kosz, vacakolás, aggodalom.
Rövid szünet után folytatta:
- Keshben, úgy hallottam, számos kivégzési módozat közül válogatnak a bűncselekmény természetétől és az országrésztől függően: lefejezés, máglyahalál, nyakig földbe ásás egy hangyaboly mellett, vízbe fojtás, napra kikötözés, tevékkel négyfelé tépetés, élve eltemetés, defenesztrálás...
- Mi?
- Amikor lelöknek valakit egy nagyon magas helyről a kövezetre. Személy szerint a kedvencem az, amikor valakit kasztrálnak, aztán az Overn-mélység krokodiljai közé lökik, de persze csak miután végignézették vele, hogyan falják fel a hüllők a férfiasságát.
Kar felállt.
- Mondtam már, hogy időnként kicsit morbid vagy? Ahelyett, hogy azon töprengenék, hogyan végezhetem, inkább megpróbálok életben maradni.
- Tehát vissza a gyakorlati megfontolásokhoz?
Kar bólintott.
- Bár gyanítom, hogy Kaspar herceg közbenjárna az ön érdekében egy ilyen esetben... mármint Matthew főherceg megszégyenítésére gondoltam, nem a krokodilos dologra...
Kar elmosolyodott.
- ...nem lesz egy kicsit nehéz segítenie a tenger túlsó partjáról?
Kar mosolya szélesebbé vált.
- Nakor hírt kapott északról, amikor elhagytam Saladort: Kaspar herceg egy héten belül hivatalos látogatásra érkezik ide.
- Mi lehet a célja? - tárta szét a kezét Pasko.
- Feltételezem, hogy meg akarja szorongatni kicsit távoli rokona kezét, mielőtt tenne valamit, ami egyébként nem tetszene a királynak.
- Mégpedig?
- Fogalmunk sincs. Az Észak - ha csak takaréklángon is - állandóan forr, tehát Kasparnak csak tennie kell kicsit a tűzre, hogy kifusson a fazékból a leves. Ez az egyik olyan dolog, aminek utána kell járnom.
Pasko bólintott.
- Melegítsek fürdővizet?
- Azt hiszem, inkább elsétálok a Remargába. Jól kiáztatom és megmasszíroztatom magam. Hozz utánam megfelelő ruhát egy városban töltendő estéhez!
- Hol vacsorázik, uram?
- Nem tudom. Valami nyilvános helyen.
- Dawsonnál?
Az egykori fogadó most már kizárólag a nemesek és vagyonosok éttermeként üzemelt, és tucatnyi utánzója akadt. A "vacsorázni menés" a fővárosban élők egyik szórakozásává vált.
- Talán inkább abban az új létesítményben, a Metropolban. Azt hallottam, érdemes megnézni.
- Az egy magánklub, uram.
- Akkor szerezz egy meghívást, amíg fürdöm, Pasko!
- Megnézem, mit tehetek - válaszolta savanyú ábrázattal Pasko.
- Muszáj nyilvános helyre mennem, ha el akarom terjeszteni a hírt, hogy visszatértem a városba, de egyedül kell hazajönnöm, miután befejeztem a vacsorát.
- Miért, uram?
- Hogy kideríthessem, ki követ Salador óta, és mit forgat a fejében.
- Egy kém?
Kar nagyot nyújtózkodva ásított egyet.
- Valószínűleg bérgyilkos.
- Tehát már kezdődik is - sóhajtott fel Pasko.
Kar bólogatva indult az ajtó felé.
- Igen. Már kezdődik is.
A város párába borult. A sűrű ködben egy méternyire sem lehetett ellátni. A kereskedőnegyed utcasarkain elhelyezett, fényesen világító lámpák távoli sárga pöttyöknek tűntek, és a tavernák ajtaja fölött is csak halványan pislákolt a fény. A hosszú utcákon néhol semmilyen világítás nem látszott. Az érzékek eltompultak, a távolságok megváltoztak, és az egész világ homályba borult.
Még a zajok is átalakultak. A fogadók, amelyek mellett elhaladt, halkan duruzsoltak a szokványos harsány zsivaj helyett. A lábdobogás lágy csosszanásnak hallatszott a puha sárban, a megszokott, köveknek csattanó cipőtalp helyett.
Kar Hawkins azonban így is tudta, hogy követik. Abban a pillanatban tudta, amint elhagyta Gavorkin úrnő otthonát. Hosszan időzött vacsorája fölött a Metropolban. Paskónak csak pár percébe került, hogy meghívassa az intézmény tulajdonosával a Mesterek Udvarának bajnokát, és Kar ingyenes klubtagsággal távozott. A fiatalembernek tetszett a berendezés, a légkör és a kiszolgálás. Az étel viszont éppen csak elfogadhatónak bizonyult, és Kar elhatározta, hogy amint ráér, beszél a főszakáccsal. Mindazonáltal látta, hogy a klub alapítása sikeres üzlet lehet.
Roldem sokkal inkább a kereskedelemből élt, mint a keleti országok, és ez az új klub olyan hely volt, ahol nemesek és gazdag közemberek otthonos környezetben találkozhattak, mégpedig oly módon, ahogyan az a város többi részében elképzelhetetlen lenne. Kar gyanította, hogy az elkövetkező években a Metropol csendes termeiben vagyonokat vesztenek el, és rangok lelnek gazdára, házasságokról egyeznek meg, és szövetségeket kötnek majd.
Még be sem fejezte a vacsorát, amikor kézbesítették Gavorkin úrnő meghívását, és Kar úgy vélte, amennyiben elfogadja, találkozhat követőjével - ha nem a hölgy házához vezető úton, akkor hazafelé. Követője mindazonáltal nem bukkant elő. A fiatalember két kellemes órát töltött el Gavorkin úrnőnél, aki először összeszidta hosszú távolmaradásáért, majd nagylelkűen meg is bocsátott érte.
A hölgy a közelmúltban megözvegyült. Férje egy rajtaütés során vesztette életét, amelyet egy cerezini kalózfészek ellen indítottak egy Kesh környéki öbölbe. A roldemi koronának tett szolgálatai együttérzést ébresztettek özvegye iránt a nemes társaságban, továbbá a hölgy szerény nyugdíjat is kapott tömérdek birtokából befolyó jövedelme mellé. Nem csoda, hogy Gavorkin úrnő szeretett volna mihamarabb új férjet találni - persze az illő gyászidőszak letelte után. A hölgynek ugyanis nem született gyermeke, ez pedig azt jelentette, hogy a birtokai forogtak kockán, amennyiben a korona úgy dönt, hogy egy másik nemes ügyesebben igazgatná őket. Az uralkodó nézőpontjából az lett volna az ideális, ha Gavorkin úrnő, Dravinko grófnője hozzáment volna egy másik nemeshez, akit a korona is támogatott - így minden elvarratlan szál a helyére került volna.
Kar tudta, hogy minden kapcsolatot meg kell szakítania Gavorkin grófnővel, mégpedig hamar, mert a története nem állná ki az alapos vizsgálatot, amely akkor következne, ha úgy tűnne, be akar házasodni a roldemi főnemességbe. Egy távoli, királysági város környéki kisnemes fia társadalmilag elfogadható kíséretet jelent a bálokon és más ünnepségeken; egy olyan személy viszont, aki feleségül venné egy közelmúltban elhunyt háborús hős özvegyét, egész más helyzetbe kerül. Mindazonáltal Kart nem vonzotta a lehetőség, hogy lekösse magát valaki mellett, még ha az illető olyan vonzó is, mint Margaret Gavorkin, hiába a hölgy jelentős vagyona, birtokai, nem is beszélve szenvedélyes szeretkezéseikről.
Kar fülelt menet közben, és hagyta, hogy kiélesedjenek vadászösztönei. Évekkel ezelőtt megtanulta, hogy a város nem más, mint egy másfajta vadon, és hogy bármely városban könnyedén elboldogul tudásával, amelyet gyermekként a távoli, északi hegyekben szerzett. Minden helynek megvan a maga ritmusa, lüktetése, és amint valaki beilleszkedik egy környezetbe, a vadászat veszélyeit és lehetőségeit is ugyanúgy felismeri, mintha tényleg a vadonban lenne.
Bárki is követte, kétségbeesetten igyekezett fenntartani az ideális távolságot, és senki nem vette volna észre, akinek nem olyan élesek az érzékei, mint Karnak. A fiatalember olyan jól ismerte ezt a városrészt, mintha itt született volna, és bármikor elveszíthette volna követőjét, ha úgy tartja kedve. Csakhogy kíváncsi volt, ki követi, és ami még fontosabb, miért.
Kar egy pillanatra megtorpant, hogy megtörje sétája ütemét, és meghallja, merre jár a mögötte osonó valaki, aztán folytatta útját. A következő sarkon jobbra fordult, majd belépett egy mély kapualjba, amely az általa gyakorta látogatott szabósághoz vezetett. Kardjával nem törődve fürgén tőrt húzott elő övéből. A várt pillanatban egy férfi fordult be a sarkon, és haladt el előtte.
Kar előrenyúlt, elkapta az illető jobb vállát, lecsapott rá, és maga felé rántotta. A férfi azonnal mozdult, de Kar gyorsabb volt; az osonó épp úgy reagált, ahogy Kar várta: pillanatnyi habozás után ösztönösen elhúzódott. Kar a férfi saját mozdulatát kihasználva egy lökéssel megpördítette ellenfelét. Követője hirtelen az ajtónak háttal találta magát, a torkán Kar tőrével.
- Miért követsz engem? - kérdezte a fiatalember. Suttogása alig volt több sziszegésnél, nehogy felébressze a bolt fölött alvókat.
A férfi gyors volt, mert keze már el is indult saját tőre felé, mielőtt az utolsó hangok elhangzottak volna. Mindazonáltal nem volt bolond, mert felismerte helyzete reménytelen voltát, mielőtt Kar kénytelen lett volna a torkába döfni pengéjét. Lassan felemelte mindkét kezét, hogy megmutassa, üres. Suttogva felelt:
- Nagyuram! Nem jelentek veszélyt! A kardom és a tőröm a hüvelyében maradt - mondta a Szigetkirályság nyelvén.
- Ki vagy te?
- A nevem Petro Amafi.
- Amafi? Ez queg név. Pedig a Királyság nyelvén beszélsz.
- Sok éve Saladorban élek, és az igazat megvallva nem valami jól beszélek roldemiül, ezért inkább a királyságit használom.
- Válaszolj, Amafi, miért követsz engem? - ismételte Kar.
- Foglalkozásomat tekintve bérgyilkos vagyok. Felfogadtak, hogy megöljem önt.
Kar hátralépett, hogy jobban lássa a férfit, de tőre hegyét továbbra sem mozdította ellenfele torkáról.
Petro Amafi fél fejjel alacsonyabb volt Kar száznyolcvannyolc centijénél, viszont szélesebb vállal és hordómellkassal büszkélkedett. Ruhája elárulta, hogy külföldi. Szokatlan, hosszú tunikáját derekán fekete bőröv fogta össze. A magukra adó roldemiek mostani divatja, a hosszú, bő szárú nadrág helyett térdnadrágot és udvaronccipőt viselt. Hegyesre pödört bajusza és kecskeszakálla volt, fején pedig nemezből készült barettet viselt, amelyet bal oldalon brossal és tollal díszített. Veszedelmes voltáról sokkal inkább árulkodtak a keskeny arcban mélyen ülő szemek, mint rókaszerű kinézete.
- Nem jelentesz veszélyt, ugyanakkor bérgyilkos vagy, akit azért küldtek, hogy megöljön. Nem gondolod, hogy ez ellentmondásnak tűnik? - jegyezte meg Kar.
- Nem nyerek semmit, ha eltitkolom az igazságot, nagyuram. Az életemet csak az ön kíváncsisága mentette meg. Ha most és itt megölne, talán sosem tudná meg, ki bérelt fel.
- Így igaz - kuncogott Kar. - Ezek szerint holtpontra jutottunk, mert ha elmondod, amit tudni akarok, meg kell, hogy öljelek. Tehát nem áll érdekedben, hogy felelj. De mivel nem tölthetem az egész hátralévő életemet azzal, hogy a válaszodat várjam, nem is nyerhetek azzal, ha életben hagylak.
- Várjon! - tartotta fel a kezét Amafi tiltakozásul. - Nem azért jöttem, hogy megöljem. Felbéreltek rá, de már egy hete figyeltem, amikor elhagyta Saladort, és szeretnék üzletet kötni.
- Az életedért?
- Nem csak azért, nagyúr. Engedje meg, hogy szolgáljam!
- A szolgálatomba állnál? - kérdezte Kar kétkedve.
- Készségesen, nagyuram. Egy önhöz hasonló képességű férfiú mindenképpen érdemes gazda lenne. Láttam, hogyan párbajozott a saladori Pengék Házában, és azt is figyeltem a sarokból, hogyan kártyázik a sörözőkben; épp csak annyit nyer, hogy ne váljék gyanússá, ugyanakkor mesterien csal. De a legfontosabb, hogy ön a Mesterek Udvarának bajnoka, a világ legjobb kardforgatója, aki a pletykák szerint titokban Kaspar Olasko herceg szolgálatában áll. Márpedig aki Kaspart szolgálja, biztosan sokra viszi. Én szeretném önnel együtt sokra vinni.
Egy ujjal finoman eltolta a pengét a torkától, és Kar hagyta.
- Amint látja, nagyúr, benne járok a korban - már hatvanhoz közeledem. A bérgyilkosi munka olyan képességeket kíván, amelyek idővel megromlanak. Muszáj öreg napjaimra is gondolnom, és bár a fizetségem egy részét félretettem az évek során, az nem lesz elég. Nehéz időkön mentem keresztül.
Kar felnevetett.
- Rossz befektetések?
Amafi bólintott.
- Egy Salador környéki kereskedelmi társaság mostanában ment csődbe. Nos, szeretném valami tartósabb haszon érdekében használni véres mesterségemet. Ha az ön embere lennék, önnel együtt emelkednék. Érti?
Kar eltette fegyverét.
- Hogyan bízhatnék meg benned?
- Megesküszöm bármelyik templomban, amelyikben óhajtja.
Kar átgondolta a dolgot. Szinte senki sem szívesen szegett meg egy esküt, még ha nem is volt olyan becsületes, mint az orosinik.
- Ki mondta, hogy Kaspar szolgálatában állok?
- Csak egy pletyka, semmi több. Azt hallottam, hogy látták Latagore környékén, ahol Kaspar hercegnek is vannak érdekeltségei, és köztudott, hogy a herceg megkereste önt, miután két évvel ezelőtt megnyerte a viadalt a Mesterek Udvarában. Kaspar herceg csak a legtehetségesebb és legambiciózusabb ifjakat gyűjti maga köré, ezért feltételeztem, hogy ön is egy közülük.
- Nos, nem vagyok az - felelte Kar szándékosan hátat fordítva Amafinak.
Tudta, hogy kockázatot vállal, mert hiába állította a bérgyilkos, hogy a kor lelassította, alighanem képes volt egy szélsebes támadásra hátulról, ha úgy hozta a helyzet. De nem támadott, inkább felzárkózott Kar mellé.
- Tudni akarja, ki küldött?
- Igen - felelte a fiatalember.
- Piotre Miskovas úr, bár erről nem kellene tudnom.
- Haragtartó ember - állapította meg Kar. - Több mint két éve nem háltam a feleségével.
- Ha jól értettem, a hölgy becsípett Amsha Detoris úrnő bálján, és a férje szemébe vágta az önök... kalandját a vacsora fölött, pár hónappal az után, hogy ön elhagyta a várost. A házaspár azóta sem békült ki; a hölgy a városi házukban lakik, a férj pedig vidéki birtokukon. A férfi önt hibáztatja.
- Talán a saját háza táján kellene körülnéznie - jegyezte meg Kar. - Ha nem sietett volna minden csinos pofikájú lánnyal az ágyba, talán a felesége sem fogadta volna olyan készségesen az udvarlásomat.
- Lehet, nagyuram, de csak a szokatlanul éles látású férfiak képesek szembenézni saját jellemhibáikkal. Sokkal kellemesebb másokra hárítani a felelősséget.
- Amikor meghallotta, hogy ön visszajön Roldembe, bérgyilkost keresett (sokkal kevésbé diszkréten, mint illett volna), és engem béreltek fel, hogy eltávolítsam ezt a - intett Kar felé - becsületén esett foltot. Legalább annyi esze volt, hogy egy saladori "ügynökhöz" fordult, hogy itt Roldemben ne keveredjen gyanúba. Én "kudarcot vallottam", így aztán a tisztesség azt diktálja, hogy visszaadjam az aranyát. Mégis szeretném, ha ez a kudarc diadallá válhatna. Fogadjon fel, nagyuram, és szolgálni fogom önt. Megesküszöm rá!
Kar eltöprengett. Nem egész egy napja érkezett vissza Roldembe, és szüksége lesz megbízható szemekre és fülekre.
- Legalábbis, amíg kockázat nélkül elárulhatsz?
Amafi elvigyorodott.
- Lehetséges, uram, mert sosem voltam az a hűséges típus. Az esküt viszont még a magamfajták sem szegik meg túl szívesen. Az ön ritka képességeit nézve gyanítom, hogy az az idő talán sosem jön el, mert ahhoz még jobb lehetőség kéne, mint amilyent az ön szolgálata jelent.
Kar felkacagott. Amafi olyan üdítő jelenség volt, hogy a fiatalember úgy érezte, megbízhat benne - legalábbis egy bizonyos pontig -, és amíg nem kényszeríti ezen a ponton túlra, nyugodtan támaszkodhat rá.
- Jó, akkor menjünk el Lims-Kragma templomába, ahol leteszed azt az esküt!
- Én Ruthiára vagy Astalonra gondoltam - húzta el a száját Amafi a szerencse istennőjét és az igazság istenét megemlítve.
- Azt hiszem, ha azt kockáztatod, hogy rosszabb körülmények közé szüless, talán kisebb eséllyel árulsz el - tette el a fegyverét Karom. - Na gyerünk! Ja, és javítanunk kell egy kicsit a roldemi nyelvtudásodon. Lehet, hogy itt maradunk egy darabig.
Ha Amafi akár egy pillanatig is elgondolkodott, hogy fegyvert rántson, ügyesen titkolta a dolgot. Egy ütemre lépett új gazdájával, ahogy eltűntek a városra boruló ködben.
A mágus a sarokban állt. Vonásait árnyék rejtette. Kar jól ismerte az arcát, ha most nem is láthatta a félhomályban. Egy szál gyertya égett a lakásban, és az is a szomszéd szoba asztalán, így most csak halvány fény szűrődött át az ajtón.
- Hol az új embered? - kérdezte a varázsló.
- Adtam neki valami feladatot a városban - felelte Kar. - Mit sikerült kideríteni?
Ahogy kilépett az árnyékból, látszott, hogy a mágus magas, szikár férfi, arcát egyenes orra, magas arccsontja és ragyogó kék szeme teszi kifejezetten vonzóvá. Haja olyan világos színű volt, hogy majdnem fehérnek tűnt.
- Quegi informátoraink kezeskednek Amafiért. Már legalábbis azért, hogy megbízható bérgyilkos.
- Egy jó hírű bérgyilkos - mondta Kar. - Érdekes elismerés.
- "Becsületesnek" számít a szakmája szempontjából - jelentette ki Magnus, a Varázsló-szigeten élő Pug fia, aki évekig tanította Kart.
- Kezdetnek jó lesz - szögezte le Kar. - Gavorkin úrnő tegnap este megerősítette, hogy Kaspar herceg a hét végére megérkezik, hogy bezárkózzon a palotába a királlyal. Pasko? Hány meghívás érkezett ma?
- Tizenhét, uram - felelte.
- Hónap végére szerintem olyan helyzetben leszek, hogy valamelyik bálon felfrissíthetem a herceggel való ismeretségemet.
- Mi a terved? - érdeklődött Magnus.
- Ki kell építenem a kapcsolatot Kasparral, aztán okot kell találnom, hogy kihívjam Matthew főherceget.
- Szükséges ez?
- Szinte bizonyosan - felelte a fiatalember. - Bár még nem körvonalazódtak a részletek, azt hiszem, sejtem, melyek a nagyobb célok Kaspar herceg utóbbi évekbeli próbálkozásai mögött.
- Ezt nem említetted, mielőtt elhagytad a szigetet - csodálkozott Magnus.
Kar bólintott.
- Mert pár órával ezelőttig nem is láttam az összefüggéseket. Bár lehet, hogy tévedek, de szerintem az északi támadások nem egyebek, mint egy nagy, gyilkos elterelő hadművelet részei, és a Királyság elleni, Farindán át várható támadás csak álcázás.
- De mi célból?
- Hogy lefoglalja a Királyságot északon, miközben a valódi célján dolgozik délen.
- Ami pedig... - tudakolta Magnus türelmetlenül.
- Fogalmam sincs. De valami köze lehet Roldemhez vagy Kesh-hez. Ha a Királyság egy hosszú, üres határra összpontosít, az mindenképpen előnyt kell jelentsen Kasparnak.
- Nem vagyok katonai szakértő, de úgy tűnik, hogy ha komoly hadat küldene a Szigetkirályságba, akkor nagy erővel válaszolnának. Ha Kaspar kis csapatokat küld oda, mindegyik egy sokkal nagyobb erőt képes lefoglalni, amennyiben szétszóródnak az alföldön. A határt jelentő hegyektől a Dolth-tól északra fekvő Fekete-erdőig majdnem ezermérföldnyi füves síkság terül el. Ryan király arra kényszerülne, hogy óriási hadakat küldjön oda, ha le akarna vadászni egy viszonylag kisebb létszámú sereget.
- Tehát a kérdés, hogy ha Kaspar egy sereget szeretne odafenn a síkságon, hol akar lecsapni?
- Továbbítom az elméletedet apának - mondta Magnus. - Fejére tette széles karimájú nemezkalapját, és elővett egy eszközt szürke köntöse alól: egy gömböt, amely rézszínben csillant meg a gyertyafényben. Hüvelykujjával megnyomta a gömb felületét, és hirtelen már ott sem volt. Távozásának egyetlen nyoma egy kis huzat volt.
- De miért? - kérdezte Pasko.
- Miért? - visszhangozta Kar. - Mit miért?
- Miért ez a cselszövés? Kaspar a maga módján ugyanolyan hatalmas, mint Roldem királya. Gyakorlatilag ő irányítja Aranort; a nagyherceg azt teszi, amit ő parancsol. Az Olasko körüli nemzeteket mind vagy ő irányítja, vagy megfélemlítette, és Roldem királya is hallgat rá. Akkor minek háborúzna a Szigetekkel?
Kar visszaült.
- Azt hittem, ez nyilvánvaló. Ha destabilizálja a régiót, azzal lehetősége nyílik megszerezni, amire a legjobban vágyik. - Kar összefűzte ujjait, és a keze fejére támaszkodva a gyertyát bámulta. Aztán megütögette az arcát, és azt mormogta:
- A hatalmasok csak egy dologra vágynak: még több hatalomra.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Janny Wurts: Összeesküvés I. (részlet). Létrehozás: 2005. március 21. 11:14:15 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|