Lisa Smedman: Véres sport (részlet)Már akkor tudtam, hogy rossz napom lesz, amikor reggel megláttam a döglött kígyót az ajtóm előtt. Fel kellett volna ismernem benne az előjelet, ám akkor csak egy újabb bosszantó apróságnak tűnt.
Azon a héten valahogy minden rosszul alakult. Hétfőn a számítógépem bekapott egy Tourette vírust - mocskos kis program volt; telefirkálta a kimenő jelentéseimet négybetűs szavakkal, amiből ügyfeleim joggal gondolhatták, hogy elment az eszem. Kedden megrongálták az autómat, az a nyavalyás szerelő pedig megpróbált csúnyán megvágni; nem gondolta volna, hogy egy nő is érthet annyit a karosszériákhoz, mint ő. Szerdán megfáztam, ezért bedugult az orrom, lüktetett a homlokom, és eltompult az agyam. Csütörtökön aztán Telekomon értesítést kaptam az adóhivataltól, melyben közölték, hogy felülvizsgálják a tavalyi visszatérítésemet. Ez megerősített abban a meggyőződésemben, hogy egyszemélyes nyomozóirodám könyvelőjét ki kell rúgjam. Vagy, még inkább, meg kell égetnem adó-visszatérítésem lángjain.
És végül a péntek... nos, akkor nem sejtettem, mi jöhet még, de már eleve nyomorultul kezdődött. Egész novemberben megállás nélkül szakadt az eső, és Seattle lakosai már azon tréfálkoztak, hogy végül 2057 lesz az az év, amikor kénytelenek lesznek megépíteni bárkáikat. Már fel sem néztünk az égre; minden nap ugyanolyan ólomszürke volt. A folyamatos esőzések és alagsori lakásom általános nyirkossága hatására fakó penészfoltok jelentek meg a falakon. Bár nem igazán éreztem a szagukat. Az orromat mintha betonnal öntötték volna ki.
Szóval ott hevert a kígyó az ajtóm előtti lépcsőn, teste hegyes szögben hátrabicsaklott közvetlen a feje mögött, torkán pedig harapásnyomok látszottak. Mindjárt gyanítottam, ki lehetett az elkövető. Pinkerton, a macskám általában elkapta, majd eleresztette a zsákmányt. Találtam már a lakásomban patkányt, seregélyt, vakondot, sőt egyszer egy mókust is, bár csak a szellemek tudják, ez utóbbit hogyan ráncigálta be Pinkerton a macskaajtón. A halálra rémült prédák általában a heverő alatt bújtak el, vagy a polcról pislogtak felém. De ezúttal Pinkerton nem végzett félmunkát.
A kígyó érdekes példány volt. Nem az északnyugati parton megszokott zöldes-barna sikló (melyekhez Mama Grande kerti munka közben szokott motyogni), hanem sárgásbarna pöttyös - ez sivatagi álcaszín -, néhány türkizkék szeplővel díszítve. Soha nem láttam még ilyet. Lehet, hogy egyike volt a Felébredt világ mágiája által mutálódott lényeknek.
A farkánál fogva felemeltem, és szétnéztem, hova tehetném. Fontolóra vettem, hogy esetleg eltemessem, de aztán rájöttem, hogy ásót csak hátul, a lezárt szerszámkamrában találok, puszta kézzel pedig semmi kedvem nem volt a sáros virágágyásban kapirgálni. Úgyhogy fogtam a kígyót, és kivittem az utcára a szemeteskukához.
Tisztább fejjel talán eszembe jutott volna, hogy itt Mama Grande is megláthatja. Rafael későn jött haza a munkából, így csak Mama G vihette ki a kukát, mielőtt a szemeteskocsi délután megérkezett. Legalább annyit megtehettem volna, hogy elrejtem a kígyót egy zsák alá. Én viszont egyszerűen bedobtam a dögöt a halom tetejére.
Amint visszacsuktam a kuka tetejét, hirtelen tüsszentőroham tört rám. Mire elmúlt, a szemem könnyben úszott, és folyt az orrom. Az eső egyenletesen szitált, és hajamat a fejemre lapította. Így aztán, amikor Mama G kinyitotta az ablakot, és beinvitált magához, úgy döntöttem, felmelegszem kicsit a konyhájában, mielőtt elindulnék. Francba a találkozóval! Kicsit késhetek, ha egyszer muszáj.
Önjelölt nagymamám és unokája annak a bérháznak az emeletén lakik - vagyis lakott -, amelyiknek én az alagsorát béreltem. Nem volt egy új ház, a múlt század közepén építették; masszív középosztálybeli épület, akárcsak a többi, itt Auburnben. Szögletes volt, és dobozszerű, mindkét szintjét festett stukkók díszítették; nem épp valami hivalkodó látvány, de valószínűleg soha nem is szánták annak.
Az emeletre vezető hátsó lépcső erősen korhadásnak indult. Folyton nyaggattam Mama G-t, hogy ne használja, de ő ilyenkor csak kinevetett, és a szemét forgatta. Gondolom, ha az ember évekig élt egy polgárháború kellős közepén, nem egy nyikorgó deszka miatt fogja halálra aggódni magát.
Felkapaszkodtam a lépcsőn, s közben végig azt vártam, hogy mikor szakad be alattam. Amilyen szerencsém volt mostanában, egy bokaficam cseppet sem lepett volna meg. Ám végül sértetlenül feljutottam az emeletre; úgy tűnik, még mindig történnek csodák.
Amikor felértem, Mama G kinyitotta az ajtót, és kilökte a szakadt szúnyoghálót. Nem hallottam, hogy kattant volna a zár, úgyhogy szelíden leszidtam. - Rafaelnek sok idejébe került beszerelni azt a hangfelismerő zárat, Mama Grande. Igazán használhatnád!
- Eso no los detendrá - válaszolta, és legyintett egyet.
Korábban feltöltöttem az agyi beültetésem végleges memóriájába egy nyelvszoftot, így megértettem az aztlani spanyolt. Ez viszont nem okvetlen jelentette azt, hogy megértettem Mama G-t is. - Kit nem állítana meg? - kérdeztem. De ő akkor már egy másik világban járt; a konyhában tipegett fel-alá. Beléptem, lábat töröltem, és bezártam magam mögött az ajtót. A biztonsági rendszert is aktiváltam, bár teljesen biztos voltam benne, hogy - eső ide, vagy oda - Mama G a kertben, növényeivel fogja tölteni az egész napot; az ajtót pedig szokása szerint tárva-nyitva hagyja.
Észrevettem, hogy Rafael megint betömte a lyukakat az ajtón. Egy hónappal ezelőtt Mama G ötcentis üregeket fúrt az ajtóba, nem sokkal a padló fölött. Azt mondta, hogy így könnyebben betalálnak a "szellemek". Amennyire ezt meg tudtam ítélni, a szellemek semmi mást nem hoztak, csak hideg huzatot az ember bokája köré. Mama G számára viszont valóságosak voltak - régi barátok, akiket nem illik az ajtó előtt várakoztatni. Ezért voltak tehát ott a lyukak.
Mama G a szokásos rutint követte; végtelen S-nyomvonalon cirkált a konyhában. Mindig ezt csinálta, ha mondani akart valamit, de spanyolul sem találta a szavakat. Így valahogy jobban forgott az agya.
Amíg összeszedte a gondolatait, körülnéztem, és felmértem, hogy él mostanában az asszony, akit egy ideje nagymamámnak neveztem. A mennyezetről a szokásos, száradni fellógatott növények csüggtek. A bejárat fölötti holo-portréról a töviskoszorút viselő Jézus gyászos tekintete nézett le rám; kidülledt szemével mintha Mama G mozgását követte volna. A krómlábú konyhaasztalt egy rétegnyi újságpapír védte a rá halmozott motorkerékpár-alkatrészektől, amelyeket Rafael szokott bütykölgetni minden percnyi szabadidejében. Mellettük egy csikkekkel teli hamutálca állt. A szárítón az edények viszont tiszták voltak, és a tűzhely egyik lángja sem maradt égve; tehát Mama G rövidtávú memóriája még kitartott, bár hosszú távú tárolója időnként már kihagyott.
Kíváncsi voltam, vajon mit akarhat. Talán megint a házasságra akar rábeszélni. Szerinte Rafael és én voltunk a tökéletes pár - évek óta ismertük egymást; azóta, amióta a Startól való távozásom után rövid ideig biztonsági őrként dolgoztam. Az csöppet sem számított Rosalitának, hogy semmi más közös nem volt bennünk - vagy hogy nekem történetesen semmi kedvem nem volt megismételni legutóbbi, katasztrofális kapcsolatomat, akármennyire is lenyűgöző látványt nyújtott Rafael izmos teste.
Rafael protezsált be a főbérlőnél, miután az előző lakó elhúzott. Jó haver volt, és gyakran jött le hozzám egy csésze szójakávéra, vagy hívott meg magukhoz egy kis házikosztra. Élveztem a társaságát - és imádtam a nagymamáját. De itt nagyjából véget is ért a dolog. Soha nem mennék hozzá olyasvalakihez, akinek a motorja az első, a barátnőjének pedig a gyenge második helyezéssel kell beérnie.
Mama G egyre lassabban keringett. Megnyalta az ajkát - ez is olyankor volt szokása, ha idegeskedett valamiért -, majd hirtelen megtorpant, és hátrasimította ősz haját. Pislogva nézett rám, és egyik kezével ruhája anyagát markolászta. Színes rakott szoknyáját parányi, kerek tükrök díszítették; ezek a szemmelveréstől voltak hivatottak megóvni viselőjüket. Aztán tekintete kitisztult, mintha hirtelen eszébe jutott volna, mit is akart mondani.
- Lenora - mondta végül. A nyelvszoft ellenére sem tudtam soha így ropogtatni az "r" betűimet. Ezredszer is megbántam, hogy nem figyeltem oda, amikor anyám megpróbált spanyolul tanítani. Akkoriban csak be akartam illeszkedni, és féltem az előítéletektől, melyekkel émigréként neki is meg kellett birkóznia itt Seattle-ben. Talán ezért ragaszkodtam mindig ahhoz, hogy Leninek szólítsanak, és ezért nem használtam soha a teljes nevemet, ami egyébként elég cirkalmas volt: Lenora María Antonía de Torrés. Mama G esetében viszont hajlandó voltam engedményeket tenni.
- Te... un resfirado, megfáztál - mondta. - Csinálok neked egy kis teát.
- Nincs időm teázni - tiltakoztam, mivel azt hittem, hogy Mama G valamelyik fura ízű gyógyteáját akarja kipróbálni rajtam.
- No té. Mí hija - mondta. - Magia.
Most aztán nyakig benne voltam. Mama G "mágiája" órákig eltartott - sőt, olykor napokig is, ha igazán belelovallta magát -, és totális humbug volt. Soha, egyetlen "varázslata" sem működött. Egyszer, hogy végre ne költse tovább Rafael pénzét mágikus szerekre, megkértem egy mágus barátomat, hogy hajtsa végre rajta a Dumas-tesztet. Semmiféle mágikus tehetséget nem mutatott. De ettől ő még ugyanúgy megpróbált minden ismert betegséget kikúrálni elképesztő ráolvasásaival és házi gyártmányú talizmánjaival.
De talán jobb is volt, mintha tényleg értett volna a mágiához. Így legalább nem kellett azon aggódnunk, hogy a végén még megidéz valami ártó szellemet a halandzsájával.
Az igazi gond viszont az volt, hogy ha nem mentél bele Mama G "varázslat"-játékába, az rendkívül feldúlta szegényt. Én pedig nem akartam megbántani. Úgyhogy nagyot sóhajtottam, és leültem az asztalhoz, miközben ő elsietett a hálószoba felé.
Egy agyagkorsóval tért vissza, melyet az asztal egy szabad pontjára tett. Az edényt maja hieroglifák és hatalmas, díszes fejékeket viselő emberek stilizált ábrái borították. Olcsó, vörös agyagból készült, antik külsejét mesterséges koptatásnak köszönhette; az ilyeneket tömegesen gyártották Aztlanban, a világ minden tájának "gyűjtői" számára. Rafael egy zsibvásáron szerezte néhány éve, amikor "gyökérkutató" korszakát élte. Később aztán, ahogy kinőtte ezt a bolondságot, mindenféle lim-lomot - szegecseket és csavarokat - tartott benne.
Mama G leemelte az edény fedelét, és belekotort. Egy fehér tollpihe bukkant fel a peremnél, majd lassan lehullott az asztalra. Feltehetőleg ilyenekkel - és egy sor egyéb holmival - volt tele az edény. Végül, csillogó szemmel Mama G kiemelt belőle egy kígyót. Egy pillanatig azt hittem, hogy valóban varázslatot látok, és feltámasztotta a dögöt, amit az ajtóm előtt találtam. Pontosan úgy nézett ki, mint amelyiket épp az előbb dobtam ki a szemetesbe: sárgásbarna test, türkizkék pettyekkel; olyan hosszú és vastag, mint egy evőpálcika. De miközben ott tekergett Mama G barna ujjai között, mocorgást hallottam a tollakkal megtöltött korsóból, vagyis feltehetőleg több kígyó is rejtőzött még odabenn. Megborzongtam, és visszatettem a fedelet az edényre, s közben fintorogva néztem, ahogy nagymamám az arcához emeli a kígyót, és ajkaival óvatosan megérinti, mintha megcsókolná. Az apró hüllő válaszként kinyújtotta a nyelvét.
- Nem főznél inkább egy gyógyteát, Mama Grande? - kérdeztem. Reménykedő pillantást vetettem a tűzhelyen árválkodó teáskannára, és lassan felálltam. A pézsmaízű tea tűnt a kisebbik rossznak.
- Csitt - intett le, és tekintetében ott villogott az őrült fény, azt pedig már túlságosan jól ismertem. - La serpiente a titkairól mesél.
A kígyó eltűnt. Nem láttam Mama G kézmozdulatát, de sejtettem, hogy elrejtette valahova a hüllőt; talán a ruhája redői közé bújtatta. Ám amikor felállt, és a csaphoz lépett, hogy egy fazekat vízzel töltsön meg, a kígyó nem pottyant le az öléből. Fogalmam sem volt, hova tűnt. Lehet, hogy már az előbb elkúszott valamerre a padlón?
Mama G kettőnk közé, az asztalra tette a fazekat, kinyitott egy zacskó szárított kukoricát, melyet a konyhaszekrényből keresett elő, és a szemeket egyesével a vízbe dobálta. Szúrós tekintettel vizsgálgatta őket, s közben magában motyogott. - Ah, fenn maradt - mondogatta. Vagy: - Elsüllyedt, délről való. A hideg hozta a betegséget, és a hideg is fogja elvinni.
Épp, mikor már kezdtem volna mocorogni, villámgyorsan felém nyúlt, és elkapta a csuklómat. Mielőtt bármit is tehettem volna, a víz alá dugta a kezemet. Különös, de jéghidegnek tűnt - az ujjaim máris elzsibbadtak.
Mama G egyenesen mögém, a fal egy pontjára meredt, és halkan kántálni kezdett, kezemet továbbra is a víz alatt tartva. Nem ismertem fel a nyelvet - az egy év alatt, amíg velünk élt, soha nem használt még csak hasonlót sem. Az biztos, hogy nem spanyol volt. Egy csomó "ah" és "tl" volt benne. Soha nem hallottam még korábban. Egyszer mintha felismertem volna Quetzalcóatl - az aztlan vallás kígyóistenének - nevét, de nem lehettem benne biztos.
Hatalmasat tüsszentettem, de Mama G erősen szorította a csuklómat. A bal kezemmel kellett előkotornom egy már amúgy is viseltes zsebkendőt, hogy megtöröljem az orromat, mert hirtelen megint folyni kezdett. A homloküregemben olyan érzés támadt, mintha egy léggömb duzzadozna benne, és bármelyik pillanatban kidurranhatna. Szipogtam, és reméltem, hogy Mama G hamarosan végez.
De nem volt szerencsém. Most már teljes felsőtestével a kántálás ütemére ringott. Többször is megnyalta az ajkát, és pislogás nélkül meredt a hátam mögé. Tekintete üvegesnek tűnt, ám homloka redői erős összpontosításról árulkodtak. Sosem láttam még ilyen feszültnek. Kicsit nyugtalanító volt, és ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, megesküdtem volna, hogy épp varázsol.
Hirtelen spanyolra váltott: - La serpiente az mondta... azt mondta... a vér. Jézus vére a kereszten... a fa... az útkereszteződések. Amerre a pap jár, megremeg a föld. Óvakodj a paptól, akinek mágiája... óvakodj a szellemektől... Ó! - Felsikoltott és talpra szökkent. - A feje! Elvitték a fejét! - Kiemeltem a kezem a fazékból, összevizezve ezzel az asztalt. Mama G úgy kapott utána, mint egy fuldokló a mentőkötélért; a szorítása kemény volt, kimondottan fájt. Egész karja remegett.
Egyáltalán nem tetszett ez az egész. Mama G gyakran motyogott magában, vagy gügyögött a növényeihez kertészkedés közben, de ez teljesen más volt. Saját magát is megriasztotta. Engem is megriasztott. - Mama Grande! - szólítottam meg hangosan. - Miről beszélsz? Senki nem visz el semmilyen fejet.
Hosszan, sziszegve felsóhajtott, vállai megereszkedtek, szorítása megenyhült, és tekintete kitisztult. Meglepettnek tűnt; szemlátomást nem emlékezett rá, mikor állt fel. Kiszabadítottam a kezemet a markából, és hónom alá szorítva melengettem.
- Kész - suttogta. - A betegséged elment. Visszaküldtem a betegség szellemeit a hegyek közé.
- Muchas gracias - feleltem automatikusan. Szipogtam egyet, de továbbra sem kaptam levegőt az orromon. A betontömb nem tűnt el. Nem mintha feltételeztem volna, hogy a "varázslat" tényleg működni fog. Alaposan végigmértem Mama G-t. Arca elgyötörtebbnek látszott, mint valaha, de lehet, hogy csak a konyha halvány világítása miatt tűnt így. - Jól vagy?
- Muy bien - válaszolta rövid szünet után. - Csak egy kicsit fáradt vagyok. Miért?
- Nem is emlékszel rá, mit mondtál az előbb? Krisztus véréről, és hogy valaki ellopja a fejét? - Felpillantottam az ajtó fölött díszelgő holo-ikonra. A magán viselt ruháin kívül ez volt az egyetlen személyes tárgy, amit Mama G magával hozott a Yucatánról Seattle-be. Különben is, minek kellett neki egy portré Jézusról? Úgy tudtam, hogy Aztlanban betiltották a katolikus vallást. A kép egyébként riasztó élethűséggel ábrázolta a sebeket és a patakokban szivárgó vért. Nem csoda, hogy Mama G rémeket látott tőle.
Nagymamám nem is figyelt a kérdésekre. Úgy tűnt, fogalma sincs róla, mi történt korábban. - Dolgozni fogsz ma is, sí? - kérdezte teljesen normális hangon. - Csinálok neked egy kis comidát, amit magaddal vihetsz.
- Most már igazán mennem kell, Mama Grande. Az egyik ügyfelemmel kell találkoznom, aki egy lehetséges üzlettársára kér teljes átvizsgálást - Az órámra pillantottam. - Nemsokára találkoznom kell vele a...
- Nem ez a munka rendeltetett el számodra - mondta Mama G. - De annak is eljön az ideje, hamarosan. - Azzal már ki is nyitotta a hűtőt, és tortillát meg sült csirkét vett elő. Nem volt szívem elárulni, hogy a második találkozómat délre, egy vendéglőbe beszéltem meg. Elfogadtam hát a zsírpapírba csomagolt ételt, és kabátom zsebébe süllyesztettem.
Előhalásztam a kocsim kulcsát, aztán megtorpantam. Hirtelen elbizonytalanodtam. Nem kéne inkább Mama G-vel maradnom, hátha megint rohama lesz, mint az előbb? Semmi különös nem látszott rajta, de ezt nála nem volt könnyű megállapítani. Sunyi bűntudat tört rám. Az igazi nagymamám mellett sem voltam ott, amikor két heti kóma után végül meghalt. Újonc voltam a Lone Starnál, húszórás műszakot húztam le, és utána inkább másnap reggelre halasztottam a látogatást. Nem tudtam, hogy nagymamámnak akkor már csak egyetlen éjszakája volt hátra.
Ám akkoriban a munka fontosabbnak tűnt. Amikor viszont megérkeztem a kórházba, és csak egy üres ágyat találtam, megfogadtam, hogy ezentúl sosem hagyom magukra azokat, akiket szeretek. Még akkor sem, ha ez kellemetlenségekkel jár - például egy szerződés elbukásával. Különben is, az egy év alatt, amióta ismerem, Mama G is rengeteget tett értem. Tavaly télen levert a lábamról az influenza, és egy hétig lázasan feküdtem, ezalatt borogatta a fejemet, és forró csokoládét hozott. Gyanítottam, hogy a kakaót gyógynövényekkel bolondította meg - kicsit fura volt az íze. De azért le tudtam gyűrni, és legalább szeretettel készítette. Ilyen gyógyszert pedig semmi pénzért nem lehet kapni.
- Biztos, hogy rendben leszel, Mama Grande? Lemondhatom az első találkozómat, ha...
Mama G a fejét csóválva felemelte a korsót, én pedig körülkémleltem, az eltűnt kígyót keresve. Véletlenül sem akartam rálépni. Elég baj volt, hogy az egyik pikkelyes barátja holtan hevert a kukában; nem akartam egy másiknak is a halálát okozni.
- Nem, nem. Cuígate, mí hija - megpróbált a hátsó ajtón át kiterelgetni, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy a főbejáraton távozzak. A lépcsőkben továbbra sem bíztam, és biztos akartam lenni benne, hogy a hátsó ajtó zárva marad - legalább egy kis időre.
Ismét köszönetet mondtam Mama G-nek, majd kiléptem az esőbe, és megvártam, amíg bezárja mögöttem az ajtót. Lesétáltam a lépcsőn, és úgy tettem, mintha a járda felé indulnék. Lopva hátrapillantottam, és láttam, hogy Mama G az ablakban áll. Hiába vártam, hogy leengedje a függönyt, ő el sem mozdult onnan. Csak állt ott, könyökhajlatába fogva az agyagkorsót, és engem nézett. Sehogy sem tudtam volna észrevétlenül hátraosonni, és eltűntetni a kígyótetemet. Úgyhogy sarkon fordultam és az autómhoz indultam - ezzel hosszú időre meg is feledkeztem a kígyóról.
Ahogy kiléptem a járdára, kiszúrtam egy férfit és egy nőt, akik épp kiszálltak a kocsijukból, és fel-alá tekintgettek az utcán, mintha keresnének valamit. Feltehetőleg ex-zsaru ösztöneim tehettek róla, de azonnal gyanúsnak tűntek. Végigmértem az arcukat: napbarnított bőr, sötét haj, halványan indiánszerű arcvonások. Latin származásúnak tűntek, ahogy mindenki más is a környéken. Úgy saccoltam, a húszas éveik elején járhatnak.
A nő csinos volt; arccsontjai magasan ültek, haja hosszú volt, és sötét, de tekintete hűvös, zárkózott maradt. Tíz évvel korábbi divat szerint szabott fekete szoknyát viselt, és fehér blúzt sárga virágminta díszítéssel s hozzá vadonatújnak tűnő papucscipőt. A férfi fekete nadrágot, olcsó, de tiszta cipőt és gyapjúingje fölött könnyű, nyári dzsekit hordott, bár az túlságosan is szellősnek tűnt ezen a nyirkos éghajlaton. Aránytalanul robusztus volt, mintha sötét bőre alatt szintetikus izomzat feszülne. Amikor megemelte a karját, hogy végigsimítson a haján, egy pillanatra kivillantak visszahúzható alkarpengéjének foglalatai. A mozdulaton látszott, hogy valószínűleg szándékosan mutogatta beültetéseit. Tisztának tűntek, mégis valahogy...
Egyenesen rájuk néztem, hogy tisztában legyenek vele: látták őket, érkezésük a környékre nem maradt észrevétlen.
Napbarnított bőrük és éghajlathoz nem illő öltözékük elárulta, hogy jövevények a városban. Akárcsak az autójuk - vadonatúj járgány volt, egy nemrég piacra dobott kétüléses Mitsubishi Runabout. Még a "Bér-Runabout" matricát is tisztán láttam a lökhárítón.
Épp azt fontolgattam, hogy megszólítsam-e őket, de akkor a nő suttogva társa füléhez hajolt, s közben a válláról lógó bőrtáskába tuszkolt valamit, amit eddig a kezében szorongatott. Csak egy pillanatra láttam, de mindjárt felismertem a műérzet-chipeket. Akár JMÉ is lehetett. Nem örültem volna, ha a környéken ilyesmit árulnak. Túl sok olyan kölyköt láttam, akit tönkretettek ezek a Jobb, Mint Élet műérzetek. És ami azt illeti, jónéhány felnőttet is.
- Buenos dias, seńorita - szólítottam meg, és a szemébe néztem, miközben próbáltam reménybeli ügyfélnek látszani. - Van eladó álmod?
- Álom? - Jó színésznő volt, őszintén meglepettnek tűnt.
- Álom-chip. Agystimulátor. JMÉ-vel kereskedsz, nem?
- Ó! - Hirtelen kikerekedett a szeme. - Ó, nem! Ezek vallásos felvételek. - Előkapott néhányat a táskájából és felém nyújtotta őket. Mind egyforma volt; sima, sárga dobozukon vörös felirat látszott, hátterében egy színes kereszttel.
- Látom, van chipjackje - monda. - Errefelé lakik? Esetleg itt hagyhatnék egyet önnél? Aztán a jövő héten visszalátogatnánk, hogy a hit dolgairól beszélgessünk.
A férfi a másik oldalamra állt. - Ön is egyetért azzal, hogy a világ romlottá vált? - kérdezte komoly arccal. - Hogy Isten elfordult tőlünk? Szeretné megtudni, hogyan élheti túl a közelgő apokalipszist?
Szemük fanatikus csillogása és kínosan tiszta öltözékük végre világossá tette: misszionáriusok voltak. Abból a fajtából, akik ajtóról ajtóra járva próbálnak lelkeket megmenteni. Ezen a reggelen viszont egy vallási vita volt az utolsó dolog, amire időt szántam volna. Így aztán elutasítottam a chipeket, mire a nő visszatette őket a táskájába.
Magamban beillesztettem a párt a "nem veszélyes" kategóriába, és kurtán elnézést kértem a gyanakvásomért. Biztos voltam benne, hogy érdekes vitának néznek elébe, ha Mama G ajtaján is bekopognak. A műérzet chipjeiknek nem sok hasznát veszi, de nagyszerűen elcseveg majd velük a vallásról. Valószínűleg órákig marasztalja majd őket, és alaposan megvitatja velük, hogy Krisztus és Quetzalcóatl valójában ugyanaz a személy-e.
- Sajnálom - mondtam a komor arcú nőnek. - Én csak Aszfaltban hiszek, a parkolás istenében. Most is épp neki készülök áldozatot bemutatni, hogy fenntartson nekem egy helyet. Nem akarnak maguk is csatlakozni az egyházához? A dézsma általában egy nuyen, amit a parkolóóráknál kell befizetni, bár Aszfalt néha vért követel. Ezért van annyi közlekedési baleset.
A hittérítők szeme tágra nyílt, és egy lépést hátráltak - mintha bizony én lettem volna az őrült. Akkor viccesnek gondoltam a reakciójukat - szerettem ugyanis a vallási fanatikusokkal szórakozni. Csak később derült ki, hogy amivel viccelődtem, az számukra különös jelentőséggel bírt.
Mosolyogva fordultam a kocsimhoz. - A kátyúk pedig az ördög művei - tettem még hozzá, és rájuk kacsintottam.
Miközben beültem Ford Americaromba, hirtelen feltűnt, hogy a satu szorítása megenyhült az orromon, és ismét kapok rajta levegőt. Sőt, még az eső is elállt - legalábbis egy kis időre.
A kezemre pillantottam, amint lassan újra felmelegedett, és azon töprengtem... de aztán megcsóváltam a fejemet. Ugyan! Az, hogy a nátha átmenetileg enyhült Mama G kígyóeltűntető trükkje és kézáztató mutatványa után, éppolyan véletlen egybeesés, mint hogy az eső is elállt, miután reggel keresztbe tett ujjakkal kívántam, hogy így legyen. Semmi valódi varázslat nem történt, döntöttem el, és azzal ráléptem a gázpedálra.
Mint később kiderült, néhány percen belül ez volt a második téves feltételezésem. Az ösztöneimre kellett volna hallgatnom, akármilyen őrültségnek is tűnt. De amúgy sem számított volna; Mama G számára már akkor is túl késő volt.
Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Lisa Smedman: A Lucifer-játszma (részlet). Létrehozás: 2005. szeptember 13. 11:09:14 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:20 | Nyomtatási forma |
|