J. Goldenlane: A herceg jósnője (fantasya.hu kritika)
Emlékszem, annak idején odáig voltam Goldenlane A Szélhámos és a varázsló című könyvéért. Teljesen lebilincselt a stílusa, a nyelvezete, és egyáltalán az a könnyed elegancia, amivel az írónő végigvitte a történetet. Egy szó mint száz, nagyon bejött nekem az a regény. Az Isteni Balhéval aztán végképp belopta magát Goldenlane a szívembe. A könnyed sztori, a gyors, eseménydús cselekmény, és a gondosan megformált karakterek pazar összhangja egészen elbűvölt. Imádtam ezt is. Aztán jött a Papírtigris és egy kicsit csalódtam. Nem rossz írás ez sem, de nem ezt vártam. Valahogy fáradt volt az egész. Hosszú is volt, vontatott is, a szereplők egy része, pedig visszaköszönt a korábbi Goldenlane művekből. Az egésznek ráadásul olyan gyenge, romantikus lányregény szaga volt. Sajnáltam a dolgot nagyon. Az írónő következő két kötete, a Farkastestvér és a Csillagfény, aztán ilyen-olyan okok miatt kimaradt az életemből.
Ezek után kíváncsian vágtam bele az új, A herceg jósnője című kötetbe. Rettenetesen érdekelt, hogyan változott az írónő szemlélete a Papírtigris óta. Maradt a romantikus, bő lére eresztett andalgásnál, visszatért a korábbi sodró menetű ámokfutáshoz? Vagy valami egészen más fog kikerekedni ebből a dologból? A kötetet végig olvasva, azt kell mondanom, Goldenlane-nek sikerült két stílust vegyíteni új regényében. Úgy is mondhatnám, Ejasadin Arcsin története egy andalgó ámokfutás.
A kötet a főhősnő gyermekkorának tárgyalásával indít. Én a magam részéről nem szerettem ezt a szakaszt. Többször ismétlődnek a főhősnő életének ezen periódusát meghatározó fő érzéseket kifejező mondatok. Ez valószínűleg a rövid kifejtési terjedelem következménye. A történet szempontjából nincs jelentősége ennek az időszaknak - egyetlen apróságot kivéve - nem is lett volna értelme tovább húzni. Igazság szerint akár úgy, ahogy van, ki lehetett volna hagyni az egészet.
Az Ejasadin Arcsin egyetemi éveit leíró szakasz azért érdekes, mert ezen keresztül kapunk képet a fehéraranyparti kultúra és gondolkodásmód mibenlétéről. Ez pedig döntő fontosságú a történet szempontjából, hiszen a legtöbb bonyodalom és esemény a szithani és a fehéraranyparti kultúra gyökeres ellentéteiből fakad. Az utopisztikusan naív és világi Korinoris áll szemben a mélyen vallásos, hiedelmekkel teli, és szigorú hagyományok uralta Szathinnal. Érdekes kontraszt, hogy maga a hősnő, steril világának egy olyan településéről származik, melyet tulajdonképpen szökött fegyencek, körözött bűnözők és egyéb nem kívánatos elemek laknak. A gyökeresen eltérő világszemlélet miatt szerencsésebb lett volna az korinorisi éveket megelőző harminc oldalt is erre fordítani, ezt bővebben bemutatni, minthogy a továbbiakban már csak Szithanban zajlanak tovább az események. Az eltérő kultúrális értékrendek összeegyeztetése kedvenc témája lehet Goldenlanenek, hiszen a korábbi Papírtigris is jelentős részben erre építkezett, és most is sikerült kiválóan ábrázolnia a civilizációs különbségeket.
A történet eseménydús része tulajdonképpen ez után, a Szithanba tartó hajó kifutásával kezdődik. Az eseménydúst nyugodtan lehet szabadon értelmezni. A cselekményfonál egy esetben sem veszi fel az Isteni balhéban diktált tempót. A történet minden szelete a maga megfontolt, egyenletes, kiérlelt módján halad beteljesülése felé. A legfontosabb momentum ez után következik be. Ejasadin Arcsin egy rablás következtében előálló eszméletvesztés miatt lemarad a hazafelé tartó hajóról. A menetrendszerű ájulások egyébként sűrű velejárói kultúrantropológusunk kalandjainak. Női részről akár logikus elemnek is mondható, bár a húsz oldalra jutó ájulások sűrűsége azért a könyv végére néha már idegesítően hat. Maga az író egyébként zseniálisan használja ki ezt az elemet. Egy-egy ájulással, és ebből következően a közvetlenül utána következő események kihagyásával, rengeteg dolog felesleges tárgyalásától kíméli meg magát és az olvasót egyaránt.
Az események további része, a kötet kétharmada, a lassacskán "Istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő"-vé avanzsáló főhősnő, Szithanbéli viszontagságait meséli el. A könyv ezen szakasza letehetetlen. Így visszagondolva, tényleg ezt olvastam, amikor csak lehetőségem volt. Villamoson, sorban állva a pénztárnál, előadáson és persze minden olvasóhelyek legjobbikán ott, ahová még a király is gyalog jár. Persze olvasni. A történet kimért tempóban halad a megjelölt végpont felé, mégpedig, hogy az immár kényszerből jósnővé lett irodalomtörténész, Szithan egyik hercegének udvari varázslója legyen. Mint már említettem a szithani és korinorisi civilizáció különbségei rendkívül jól eltaláltan ábrázoltak. Arh’hin a Szithaniak végtelen babonaságának, ha úgy tetszik ostobaságának köszönhetően, emelkedik egyre feljebb és feljebb, holott számára teljesen érthetetlen és abszurd az őslakók gondolkodásmódja és értékrendje. A könyv egyik legnagyobb erényének tartom, hogy az írónő kíméletlen részletességgel tárja olvasói elé, milyen egyszerű is becsapni, és kihasználni tudatlan embertársainkat. Arh’hin számára valóban a fehéraranyparti tudás jelenti a hatalmat Szithanban. Nekem végtelenül szimpatikus volt, hogy bár Szithan mindennapjait áthatja a mágiától való félelem és babonaság, a történetben nem tobzódnak a mindenható mágusok tucatjai, sőt, sokáig az sem világos, létezik-e egyáltalán a Fehéraranyparton nem ismert mágia, mint olyan.
A kötet végén aztán, a sok csalás, hazugság és szélhámosság törvényszerűen elnyeri méltó büntetését. A hatalmi intrikákba bonyolódott kultúrantropológus munkaadó hercegét, Harh’Hatalt elárulják, az ekkorra már rettegett és nagyhatalmú varázslónő hírében álló főhősnő, pedig vele együtt süllyed el a Szithan büntetésvégrehajtását jelentő márványbányába követ törni.
Mindent összevetve, nagyon kellemes és élvezetes olvasmánynak tartom Goldenlane új könyvét, és úgy gondolom mindenki örömét fogja lelni benne, aki szerette az írónő eddigi könyveit és/vagy kedveli a soft-fantasyt.
Peteee, www.fantasya.hu
Az első Goldenlane könyv, amivel összefutottam, az Isteni balhé volt. Már előtte is hallottam ezt-azt az írónőről, hogy sokan szeretik, mások túl „könnyednek” tartják, s én is ez utóbbi felé hajlottam, amikor a könyvtárban kezembe került az aranysárkányt ábrázoló kötet. A fülszöveg és egy röpke beleolvasás alapján úgy gondoltam, hogy már ismerem is az egész könyvet: valami felvágott nyelvű nőszemély ripacskodik benne, megspékelve poénokkal meg annak szánt dolgokkal, de igazából felszínes az egész, mondhatni: üres. Azután valami miatt mégis magammal vittem és kicsit jobban beleolvastam - és fél óra múlva már teljesen el voltam ragadtatva. Az a furcsa - vagy mondhatom különlegesnek is - hogy gyakorlatilag minden igaznak bizonyult, amit korábban hallottam, a regény tényleg nem fekszi meg az ember gyomrát, könnyed, hangulatos, sőt, talán a bájos szó a legmegfelelőbb rá, de ami igazán tetszett benne: a könnyedség mögött egyáltalán nem volt üres és komolytalan, sőt, még átgondolatlan sem.
A szereplők jól bevált sablonokból építkeztek, de ezek a sablonok (figyelem, a sablon nálam abszolút nem negatív értelmű kifejezés!) olyan furfangosan, csavarosan lettek összepakolva, hogy könnyedén kiállták azokat a próbákat, amiket rájuk mértem, hogy mögéjük lássak. Nagyon valóságszerűen, okosan, átgondoltan formálták meg őket, megfűszerezve a több nézőpontú narrációval, a mögöttes világ is plasztikus hatást keltett, mind apró részleteiben, mind nagytotáljaiban. A legjobban mégis a szereplők egymáshoz való viszonyulása tetszett: tényleg hatottak egymásra, formálták egymást, s ez ritka, sokaknak elég feladat plasztikusan megalkotni egy-egy karaktert, majd utána szinten tartani, az átélt kalandok, megismert egyéb szereplők úgy pattannak le róla, hogy alig hagynak valami nyomot. Egy szó, mint száz, a maga nemében remek kis írásnak tartom az Isteni balhét mind a mai napig, s valami hasonlót vártam akkor is, amikor kezembe vehettem A herceg jósnője címet (és a szép nagy J. GOLDENLANE nevet...) viselő kötetet.
Nos, kicsit másnak bizonyult, mint amit vártam. Az Isteni balhé ’in medias res’, kapásból pörgős kezdése helyett itt lassan csordogáló, vérszegényebb elbeszélésmóddal találkozunk. Leginkább régi regényekhez hasonlítható: a főhős születéséről, neveltetéséről, eszmélődéséről olvashatunk. Néhol ugyan megcsillan valami abból a fajta humorból, ami a másik Goldenlane kötetet jellemezte, de nagyon oda kell figyelni, hogy észrevegyük s értékelni tudjuk. Másfajta könyv ez, át kell rá állni, megszokni, megrágni, amíg összeáll a (világ)kép, s el tudunk merülni benne.
Ezt több apróság is nehezíti. Sok olyan szót használ, amit nem igazán fantasy regényekhez szoktunk kötni: szövetségi kormány, nyelvészet, kultúrantropológus, egyetemi tanács, stb. Ráadásul a korinorisi civilizációban egy olyan vegytiszta (vagy a főhősnő szerint letisztult) társadalommal találkozunk, ami a materialista utópiáiknak is dicsőségére válna: babonás tartózkodás mindenfajta babonától, a várost az egyetem köztiszteletben és megbecsülésben álló urai irányítják, minden jelentős ember végletekig felvilágosult és kiművelt. Némileg már groteszk és eltúlzott, parodisztikus az egész, s talán nem véletlenül, hiszen ellenpontot képez a szithan kultúra önmagában értelmezve bizonyára logikus, de korinorisi szemmel szörnyű, babonás és értelmetlen világával. Mindenesetre mindkét kultúrkört és a találkozásukat is szépen kidolgozva tárja elénk az írónő, bár - nagyon helyesen - az egyes szám első személyben mesélő narrátor nem tud kibújni magából, s a szithanokról is korinorisiként beszél korinorisiaknak. (Olvasóként nekünk is egy „hazai” egyetemi polgár bőrébe kell képzelnünk magunkat, ez sem tiszta elsőre, de mikor kiderül s sikerül a váltás, sokkal érthetőbbé válik minden.)
Az „anakronisztikus” szavak miatt sokáig azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen technikai - fejlettségi szinten áll az elénk tárt világ, hiszen az egyetemközpontú város a maga szakbarbár professzoraival s a nem kevésbé könyvmoly főhősével akár napjainkban vagy a távoli jövőben is létezhetne, s - mint azt már egyszer említettem - nem várná az ember, hogy egy fantasy regényben találkozik vele. Természetesen számos eltérő fejlettségű, berendezkedésű civilizáció létezhet ugyanabban az időben, s valahol erről is szól a történet, hiszen az egyetemi város oda-vissza küldöttségeken keresztül találkozik a szithanokkal, akik végre már beleillenek egy „hagyományos” fantasy regénybe is akár, s innentől kezdve kicsit felgyorsulnak az események, bár azt a sebességet soha nem érik el, amit pl. az Isteni balhé kezdettől fogva diktál. De az igazat megvallva, ehhez a környezethez, ehhez a főhőshöz (aki nő, méghozzá csúnyácska, s - egyelőre - nem is változik át széppé, mint az oly sokszor történik a csúnyának induló hősökkel) nem is illene egy olyan pörgős cselekmény.
Izgalmakban persze nincsen hiány. A korinorisi küldöttség, majd még inkább a magára maradt főhősnő folyton mellényúl, hiszen nem ismeri a szithan kultúrát, szokásokat, s jó szakbarbárként jó ideig képtelen is arra, hogy megértse. Azonban ezek a félrenyúlások valahogy mindig jól sülnek el, ez egy idő után már-már zavaró, s súlytalanná teszi a veszélyeket, az ember már nem is izgul, hanem inkább azon gondolkozik, hogy ebből a baklövésből milyen értelmezéssel lesz hőstett. S akár azt is hiheti, hogy átlát az írónő módszerein, de rájön, hogy őt (is) becsapták, amikor a végén jön egy ügyes kis csavar, s a baklövés-hőstettek a helyükre kerülnek, s a kulcs mindehhez mi lehetne más, mint maga a herceg, akinek eddig a botcsinálta jósnőjével foglalkoztunk.
Összességében véve - mikor megszabadultam az Isteni balhé utáni elvárásaimtól - nagyon kellemes élménynek bizonyult A herceg jósnője (amiben szerelmes regényhez illő címe ellenére sincs túl sok szó gyengéd érzelmekről). Szépen - és egyedien - kidolgozott világa, több plasztikus szereplője, lassan de biztosan csordogáló cselekménye tartalmas szórakozást nyújthat. Pár dologba persze bele lehetne kötni - engem a hősnőt eposzi jelzőként kísérő ájulások kifejezetten zavartak, na meg fair lett volna feltüntetni azt a címlapon, hogy a kötet mindössze a történet első része -, de mindenképpen meggyőzött arról, hogy érdemes a szorgalmasan jegyzetelő értelmiségi fanatsyhőssel tartani a most megjelent következő regényben, A jósnő hercegében is.
Szabó Sándor, www.fantasya.hu
Vissza a könyvhöz Ha ez tetszett, olvasd el a következő, jellegében hasonló cikket is: Raymond E. Feist: A rettegés légiója. Létrehozás: 2003. december 15. 09:35:33 | Utolsó frissítés: 2015. május 20. 10:44:08 | Nyomtatási forma |
|