A Párduc (Túlélők Földje novella)

A gatini fogadó söntése semmiben nem különbözött Erdauin hasonló intézményeitől. A füstös, pálinkaszagú, döngöltpadlójú helyiség ácsolt asztalainál együtt ültek mindenféle népek, hogy terveket szőjenek, üzleteljenek, vagy éppen csak iszogassanak. A zsúfolt teremben alig valaki figyelt fel az újonnan érkezett idegenre.

A belépő férfi magas, bár nem különösebben testes ember volt. Egy pillanatra megállt az ajtóban. Szürke, résnyire nyitott szemei körbecikáztak a termen, mintha keresnének valakit, majd bezárta maga mögött az ajtót és a pulthoz lépett. Fején nem viselt kalapot, barna egyenes haját vörös pánttal szorította le. Vállára bő köpönyeget terített, mely alól csupán barna bőrcsizmája és kardja markolata látszott ki. Vállán egy letakart tárgy lógott, mely kilógó része után ítélve egy szokatlan formájú lant lehetett. A férfi a pultnál ült le, sört rendelt, és némán kortyolni kezdte.

Wallax, a sarokasztalnál üldögélő kobudera unottan nézett fel az ajtónyitásra. Már órák óta kártyázott cimboráival, és bizony vesztett rendesen.

- A szentségit, Thurgo! - lökte oldalba a mellette ülőt. - Látod mi van a fickó vállán?

- Látom hát. Egy lant lehet - válaszolt a kérdezett, egy félfülű, kopasz törpe. - Nyilván vándorénekes.

- Lant bizony. Méghozzá a formájából ítélve khardani.

- És?

- Mit és? Te eszement üregi borz! Valaha, az égés előtt Khardanban készültek Ghalla legjobb és legdrágább lantjai. Állítólag varázshatalmuk is volt, bár ebben nem hiszek. Mindenesetre régen egy ilyen lantért akár 200-250 aranyat is megadtak. És én Erdauinon még nem láttam ilyen lantot. Kapisgálod már?

- Akkor most biztos szép summát érhet. De hogy szerezzük meg?

- Ugyan! Amikor elmegy, elkapjuk. A Sukival együtt hárman vagyunk.

- Aha! - riadt fel neve említésére a sarokban szunyókáló árnymanó. - Persze, persze - és már hortyogott is tovább.

Miközben a kobudera és a törpe társa terveiket szövögették, az idegen újabb sört rendelt. A csapos készségesen elétette a színig töltött kupát, majd a köpeny alól kilógó lantra mutatva megkérdezte:

- Ritkán látott szerszám ez errefelé. Csak nem bárd volna uraságod?

- Afféle - jött a kurta válsz.

- Nem dalolna valamit? Szívesen állnám cserébe amit fogyaszt.

A férfi előbb húzódozott, de a csapos és a körülötte állók unszolásának végül engedett. Megoldotta köpenye alatt a lant szíját, kézbevette, és megpendítette a húrokat.

A teremben senki nem ismerte az egykori vérvadászok dalát, így lelkesen ünnepelték a dalnokot, aki a további unszolások ellenére vállára vette lantját, és a sörébe mélyedt.

Wallax, akit eddig lekötött az ork pálinkával teli korsó, most maga is a pult felé fordult, hogy tetszését nyilvánítsa, ám harsány kurjantása ezúttal bentrekedt.

- Leah segíts! - suttogta a kobudera és tágra meredt szemekkel az idegen vállán lógó hangszert bámulta. Az olajmécsek lángjának fénye táncolni látszott az ébenfekete lant kacskaringós, holdezüstből vert díszítésein. - De hát ez lehetetlen!

Thurgo, aki nem értette barátja viselkedését, keményen megrázta a kővé dermedt kobudera vállát.

- Hé, cimbora! Olyan vagy, mint aki kísértetet lát.

- Mintha azt látnék! - ocsúdott fel Wallax. - Az a lant pontos mása a Párduc lantjának. Más nem lehet, hisz az egész csak egy legenda - bizonygatta magának.

- Miféle lant meg legenda? Végre a jó öreg Toprongy Sukit is felvilágosíthatná valaki.

- Igaza van a Sukinak, Wallax. Elárulhatnád végre, hogy mi ez a zagyvaság a lantról meg holmi legendáról.

- Nem ismeritek a Párduc legendáját? Akkor elmondom - kezdett bele a kobudera. - Valaha, kb. 400 évvel ezelőtt létezett egy szervezet, amely magát a Vérvadászok Szövetségének nevezte. Ghalla történelmének legképzettebb, legtökéletesebb bérgyilkosaiból állt. A vérvadászok nem csak a gyilkolás művészetét értették felsőfokon, de otthonosan mozogtak az élet minden területén. A Párduc egyike volt a legjobb vérvadászoknak. Ha nem a legjobb. Sokfelé a Dalnok néven ismerték, jellegzetes mithrilveretes khardani lantja miatt, mely pont úgy nézett ki, mint ez itt - mutatott az idegen vállán lógó hangszerre. - A legenda szerint, bár a vérvadászok 200 éve eltűntek, a Párduc időről időre feltűnik, hogy vérbosszúkat teljesítsen be.

- Lári-fári! Egy bérgyilkos kísértet! Nem kell minden poros mesét komolyan venni, csak mert látsz egy hasonló lantot - gúnyolta a törpe cimboráját.

- Csakhogy a legenda szerint a lanton csak egy dallamot lehetett játszani. És nem figyelted, hogy a fickó is csak egy dalra volt kapható?

- Ugyan Wallax! Túlzásba viszed a képzelgést. Inkább azt beszéljük meg, hogy kapjuk el.

Körülbelül egy óra telhetett el, amikor a bárd kiitta sörét, felállt és elindult kifelé. Az ajtóban egy pillanatra megállt, végigmérte a sarokban pusmogó hármast, és kilépett a sötét utcára. Megvárta, míg szeme hozzászokik a sötéthez, majd rövid tétovázás után elindult kelet felé. Halvány mosollyal nyugtázta a fogadóból kiosonó három árnyat. Az árnyékok rövid tanakodás után háromfelé váltak, és eltűntek az éjszakában.

- Ügyes! - mosolygott magában a bárd, és látszólag gondtalanul folytatta útját. Alig hagyta el az utolsó házat, amikor a sötétből egy alacsony alak körvonalai bontakoztak ki.

- Állj meg barátom! Nehéz lehet azt a lantot cipelni, majd én átveszem tőled.

- Üdvözöllek Thurgo, Brugo fia.

A törpe egy pillanatra megdöbbent és szerepéből kiesve dadogta:

- Te... ismersz engem?

- Ki ne ismerné a félfülűt? De nincs veled dolgom. Menj utadra, amíg mehetsz.

A bárd enyhén oldalt fordult, egy rövid ideig fülelt, majd érezhető tisztelettel szólt bele a sötétségbe:

- Lépj elő Huerro! A Kí mesteréhez nem illik a bujkálás.

A kobudera, aki eddig úgy hitte, észrevétlenül közeledik, döbbenten lépett elő. Honnan ismeri ezt a nevet? Hisz így csak a süvöltő-hegyi kolostorban hívták. Az pedig elpusztult. Ezen töprengett, miközben két lépéssel közelebb lépett a bárdhoz. De a válaszra nem tudott rájönni.

Thurgo, látva hogy ellenfelük figyelme társára irányul, úgy döntött itt az idő, hogy felgyülemlett dühét kitöltse. Két apró lépéssel közelebb araszolt, és harci bárdját meglendítve az emberre rontott, hogy egyetlen fergeteges támadással elsöpörje. Az idegen nyugodtan fogadta a rohamot. Vékony acélkardjának markolata észrevétlenül csusszant kezébe. Enyhén oldalt lépett, hogy elkerüljön a támadás vonalából és kardját mereven előre tartotta. A kinyújtott penge derékba törte a törpe rohamát. A harci bárd erejét vesztve hullott a dalnok lába elé. Mire Thurgo lenézett a mellkasára, a csillogó penge már újra a köpeny alatti tokjában pihent. A törpe arca összerándult kínjában, térdre esett, majd némán oldalra dőlt. A fekvő alak körül felderengő kékes aura jelezte, hogy működésbe lépett egy Deus ex Machina. Egy villanás, és a földön heverő törpe helyén csupán átható ózonillat maradt.

- A Mester üdvözletét küldi - fordult a bárd a dermedten álló Wallax felé.

A kobudera agyában összetolultak az emlékek. A hosszú évek, amelyeket a süvöltő-hegyi kolostorban töltött. A néma, végtelennek tűnő gyakorlások. A felemelő érzés, amikor először tudta tökéletesen uralni a Kít. És jöttek tovább a képek: Lelki szemeivel újra látta öreg mesterét, ahogy kedvenc tanítványának hátat fordítva a kolostor mesterköve előtt meditál. Kezében újra megrándultak az izmok az emlékre, ahogy az orgyilkos tőr az öregember hátába hatolt. Tudta, hogy nyílt harcban nem lenne esélye. A lehanyatló alak mellől felragadta a mesterkövet, köpenye alá rejtette, és sietve kifelé indult. A lehető legmesszebb akart jutni, mire észreveszik a gyilkosságot. De nem sikerült. Hamarosan a nyomába eredtek, és el is kapták volna, ha nincs a tűzvihar. A levegő hirtelen elviselhetetlenül forró lett. A láthatáron feltűnő tűzfüggöny pillanatok alatt elérte üldözőit és végigsöpört rajtuk, nem hagyva mást maga után csak hamut és csupasz csontokat. Huerro felkészült a halálra, lehunyt szemmel várva az iszonyatos véget. Mivel semmi sem történt, néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét és megdöbbent attól, amit látott. A mesterkő kékeslilán izzott, búrát vonva maga és a kobudera köré. A búrán kívül tombolt az elszabadult pokol. Huerro üveges tekintettel nézte a halál őrült tobzódását.

A vihar elvonultával a búra és vele együtt a mesterkő is elenyészett, Huerro magára maradt a pusztulásban. És most itt ez a bárd, és feltépi az emlékeket. Vajon honnan tud dolgokat, és mit akar?

A másik kivárta, míg a kobudera az emlékeivel küszködik, csak amikor magához tért, szólalt meg újra:

- Elszámolni jöttem!

Ez a két szó elég volt Wallaxnak, hogy megértse, csapdába esett. Tudta, menekülésre nincs esélye, így hát támadott. Mivel varázsolni már nem volt ideje, oldalra szökkent, és vasalt bunkóját vízszintesen meglendítve próbálta elkaszálni az idegent. A bárd, számítva rá, kissé oldalt és hátra lépett, majd vékony pengéjét a lendülettől előremozduló Wallax mellébe döfte.

A kobuderába belehasított a fájdalom. Tudta, hogy meg fog halni. Még utoljára megátkozta az árnymanót, aki Deus ex Machináját ellopta.

- Ki vagy te? - nézett fel a fölémagasodó alakra. A bárd szenvtelen arccal nézte a térdeplő Wallaxot.

- Ki? A nevem Berain Con Therra.

- Con... Con Therra - hörögte a lehanyatló kobudera. - A Párduc!

A Párduc véres kardját a fekvő alak zekéjébe törölte és a ház sarka mögött lapuló, halálra vált árnymanóval egy cseppet sem törődve, némán indult kelet felé. Toprongy Suki üveges szemekkel figyelte, ahogy a bárd három lépés után semmivé válik és nem marad utána más, csak halk, szellő sodorta lantpengés: